Népművelés, 1975 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1975-09-01 / 9. szám
* A formavilág természetesen nem független a közölt tartalmaktól. A „Hazánkról szóljatok, szép szavak!” bemutatósorozatán (most csak erre térek ki, hiszen az előző fordulókról a Népművelés alapos elemzéseket közölt) a következő főbb gondolatokkal, tartalmakkal találkozhattunk. 1. A csoportok nagy része a felszabadulás történelmét mutatta be. A kisebb együttesek szinte kivétel nélkül a fasizmus ábrázolásától vezették le mai életünk nagy változásait, noha sokszor és sok helyütt szóltunk róla, hogy a rendelkezésükre álló 25 perc nem elegendő egész történelmünk bemutatására. Így aztán elveszett az ember, s maradtak a csupasz gondolatok. 2. Más csoportok éppen a sematizmust akarták elkerülni — minden áron. Így aztán a miskolci Manézs produkciójának lágerlakói már teljesen elveszítették emberi mivoltukat. A Pécsi Amatőr Színház pedig a harmincas évek Magyarországának negatívumait olyannyira eltúlozta, hogy szándékaival szinte ellentétes hatást ért el. 3. Bár a pályázat éppen erre biztatott, csak elvétve találkoztunk helytörténeti, honismereti tényanyagra épített műsorokkal. Ahol igen — a gyomai együttes, a nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központ színjátszói, a debreceni Szvetits Gimnázium diákcsoportja esetében —, ott vagy a mű átütő ereje hiányzott, vagy nem voltak képesek a lokális emberi-történelmi tényeket általános érvényű művészi igazságokká emelni. 4. Hiányzott a derű, a humor. Mintha történelmünkről csak komor hangvételben lehetne szólni, s mintha a közönséget nem lehetne felsorakoztatni valami mellé vagy valami ellen a paródia, a szatíra eszközeivel! Ehhez persze a rendezői adottságok mellett bizonyos érettség, „rálátás” is szükséges. Ennek hiányában nem tolmácsolhatta például hitelesen a koalíciós idők humorát a győri Arrabona ifjúsági csoportja. Ezzel szemben a budapesti Pinceszínpad kollektívája azzal, hogy egy tizenéves gyermek megítélését és fejlődését összevetette az elmúlt 30 év történetével, fergeteges sikert aratott. 5. A színpad világa — mert szükségszerűen konfliktusokra épül — mindig szembesít. Most is azok voltak a legsikeresebb műsorok, amelyek vállalták a szembesítést, így például a kiskőrösi Periszkóp együttes falusi generációs problémát vitt színre, a nagykanizsai Mező Ferenc Gimnázium diákjai Rákos Sándor poémájával mutatták be a fasiszta múlt nyomasztó álmaitól megszabadulni akaró embert, a Tatabányai Bányász Színpad Ágh István tengelici szociográfiáját dramatizálta, hőse a közösség által többféle szempontból megítélhető vezető. A budapesti Perem Színpad ifjúságunk törekvését az emberi teljességre, a „Csili” László Bencsik Sándor munkásszociográfiáját vitte a közönség elé. Sajnos, a rádiós szempontok nemcsak technikai jellegűek. Egyes produkciók — így például a nyíregyházi középiskolások műsora vagy a sárbogárdi gimnazistáké — sokszorosan nagyobb hatást váltottak ki színpadi, mint rádiós „jelenlétükkel”. A hároméves program bőséges tanulságanyaggal szolgált a színjátszó mozgalom irányítóinak, rendezőinek és tagjainak. Ha visszapillantásomban a bíráló hangvétel van túlsúlyban, ez azzal magyarázható, hogy egy jelentős program eredményei és szépségei mindig jobban megmaradnak bennünk, a hibákat viszont igyekszünk elkendőzni. A mozgalomnak most megint feltöltődésre van szüksége, önerőre és okos szóra, hogy egy-két év múlva még nagyobb sikerrel, maradandóbb élményekkel, nagyobb átütő erővel léphessen a tömegkommunikáció nyújtotta országos nyilvánosság elé. Bicskei Gábor Somogyi jegyzetek Szemlék Somogy a hagyományos szemlerendezők egyike: a tavasz évről évre a megye művészeti mozgalmának megméretését jelenti. Beszédes adatokat idézhetnék évről évre, de úgy vélem, izgalmasabb s tanulságosabb arról szólni, hogy milyen szemlélet jellemzi a műkedvelő munka jelenét. Tapasztalható ugyanis némi és nem is alaptalan — nosztalgia a régi szemlék iránt: „Valóban tömegeket mozgattak meg, lelkes érdeklődés övezte őket, szép sikerélmények kísérték a produkciókat, lelkes emberek voltak a szervezők, igazi versenyhangulat uralkodott, közügy volt,hallani gyakorta. A nosztalgia táplálója: a hatvanas években elsősorban létszámában s főleg a községekben viszszaesett az amatőr tevékenység. A hagyományos, jobbára a népszínművekből — s igen gyakran a silányabb termésből — válogató színjátszó csoportok igen kis része alakult át irodalmi színpaddá. Túlságosan hirtelen volt a váltás, ehhez járult a televízió rohamos elterjedése. Nem ezekben látom a mozgalom akkori hanyatlásának okát, de ezek is közrejátszottak. Ez időben szükséges lett volna a művészeti mozgalom szakértőinek nagyobb türelme, erősebb odafigyelése, az átvezető út tartalmi és metodikai feladatainak megjelölése. Mert a színjátszó csoportok helyébe és tőlük részben függetlenül létrejött irodalmi színpadok a kezdeti újszerűség után a folyamatos munka, a dramaturgiai ismeretek és a továbbképzés hiánya miatt unottan egyformává, jellegtelenné váltak. Csak néhány együttes, után mint például az Illyés-oratóriumot színre vivő somogyjádi csoport tudott izgalmas, szélesebb visszhangot kiváltó produkciót felmutatni. Még az idei szemlén is találkoztunk mereven előadott vagy éppen felolvasott „irodalmi színpadi” műsorral. Ezek a színpadok, mivel főleg csak községi ünnepélyeken szerepeltek, nem is tudtak állandó közönséget kovácsolni. Sokak szerint viszont az irodalmi színpad volt a „norma”, s kialakult az a vélemény, hogy aki nem ilyenféle műsorral indul a szemlén, az eleve hátránynyal kezd. Nem csoda, hogy a szemle némileg elidegenedett eredeti céljától. A nagyatádi járás egyik községében például elmondták, hogy ők ugyan megtanulják a háromfelvonásos vígjátékot, be is mutatják otthon és a szomszéd faluban — de nem viszik a szemlére, mert „nem oda való”. Megyénkben, sajnos, elterjedt vélemény ez, és kettősséget szült: mást vinni a szemlére, mást játszani a közönségnek ... A hatvanas években a néptánccsoportok száma ugyancsak gyorsan csökkent. Ennek több oka van. Az együttesek fenntartása költséges, sok helyütt meghaladja a községi tanács erejét, s nem találtak helyben anyagi támogatást. Kevesebb, sőt alig van a táncosok kíséretét vállaló zenekar. Leginkább töretlen a kórusmozgalom fejlődése volt Somogyban. A vegyeskarok mellé számiban, színvonalban felzárkóztak a pávakörök: az éneklés mellett népdalokat gyűjtenek, s néhány csoport — mint a karádi, göllei, buzsáki —