Népművelés, 1977 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1977-04-01 / 4. szám
ZENEI /I/M Spike Hughes: Mozart-operakalauz Erich Rappl: Wagner-operakalauz Zeneműkiadó, 1976 A zenetudomány egyik legkényesebb feladata az ismeretterjesztő írások készítése. Az új közönség ugyanis szinte minden egyéb kiadványnál jobban igényli azokat a könyveket, amelyek segítenek tájékozódásában, részleteket mondanak el a mű keletkezéséről, környezetéről, koráról stb. Minél kezdőbb zenehallgató valaki, annál több külső körülményre kíváncsi, de a művek megszeretésével sem alszik ki az érdeklődés, legföljebb más részletek kerülnek figyelmének előterébe. Nő az igény a hangversenykalauzok iránt, s a Zeneműkiadó is egymás után jelenteti meg az ilyen típusú írásokat. Pándi Marianne háromkötetes Hangversenykalauza (a negyedik kötet nyomdában van), a Várnai Péter írta Oratóriumok könyve és Operalexikon, Till Géza régebbi Opera című kalauza — hogy csak néhány példát említsek — összefoglaló jellegű, az általános áttekintést szolgálja; Kroó György Bartók-kalauza pedig már a részletekre is kíváncsi, elmélyedésre vágyó olvasóhoz szól. E köteteknek a szépirodalmi kiadványokéhoz hasonló magas példányszáma és kelendősége az igényt bizonyítja, egyben a kiadók felelősségét jelzi, és kijelöli a zenetudomány feladatát: minél több oldalról közelítő, minél több részletben elmélyülő, színvonalas ismeretterjesztő, műveltséget adó zenei tanulmányokat kell alkotni. Pándi Marianne munkáját nagy érdeklődés előzte meg és követte, Kroó György művének már második kiadása is elfogyott. Korábban csak a zenetudomány kiemelkedő mesterei látták át e feladat fontosságát, de mivel Szabolcsi Bence, Bartha Dénes nem teljesíthetett valamennyi kívánságot, a kalauzok többnyire a felületen maradtak. Innen az igényesebb zenebarát (sőt nem egy zenetudós) idegenkedése e témáktól, a fent jelzett (és a fel nem sorolt) kiváló munkák színvonala kellett hozzá, hogy rehabilitálja a zenei kalauz műfaját. A magyar zenetudomány természetesen nemcsak az itt említett munkákban állt az ismeretterjesztés oldalára, még felsorolni is sok lenne valamennyi hajtását. Erejéből mégsem futja, hogy egyszerre pótoljon minden hiányt, ezért helyesen tette a Zeneműkiadó, amikor a külföldi termés javából válogatott, s azonnal kettős formában, igényesebb külsővel és valamivel drágábban, ugyanakkor papírborítású, olcsó Orfeusz-sorozatában is közreadta a Wagner- és a Mozart-operakalauzt. Spike Hughes Mozart-könyvét a kezdő és a haladó zenehallgató egyaránt nagy haszonnal forgathatja: ez a kiválóan felkészült és nagyszerű pedagógiai érzékű író egyaránt szól képzetlenhez és szakemberhez. Mozart öt nagy operáját (Szöktetés a szerájból, Figaró házassága, Don Giovanni, Cosi fan tutte, A varázsfuvola) elemzi. Először röviden vázolja keletkezésük történetét, műfaji sajátosságaikat, majd részletesen elmondja tartalmukat. Valójában ez a tartalmi leírás kalauzolja el az olvasót (illetve a zene hallgatóját) az operák világában. Hughes ugyanis nem egyszerűen a cselekményt foglalja össze, hanem rekonstruálja dramaturgiájukat, zenei felépítésüket, indokolja-magyarázza zenei fordulataikat, és kottapéldákkal szemléltet. Valóban teljesíti az előszóban vázolt célt: megérteti a hallgatóval, hogy például „miért érzi szükségét a tenor, hogy hirtelen dalra fakadjon, s mit énekel, ha énekel”. A függelékben közölt „kontextusok mutatója” összefoglalja azokat a zenei részleteket, amelyek az egyes operák drámai helyzeteire utalnak, így ha a hallgató csak szemelvényekkel találkozik, gyorsan kikeresheti az illető részlet elemzését, összefüggéseit. Hughes könyve (Tallián Tibor élvezetes fordításában) mintája lehet a hasonló típusú kalauzoknak, s egyben azt is bizonyítja, hogy a zenetörténet legnagyobb lángelméiről is lehet még érdekfeszítően, lebilincselően írni. Erich Rappl Wagner operakalauza ugyancsak a nagy remekműveket, A bolygó hollandit, a Tannhousert, A Nibelung gyűrűjét, a Trisztán és Izoldát, A nürnbergi Wagner operai mester dalnokokat és a Parsifalt elemzi, de megvalósítása eltér Hughes-étől: az egyes operák felépítését úgy ismerteti, hogy szüntelenül utal a Wagner valamennyi művét egybefűző jelképrendszerre, és érzékelteti a művek belső összefüggéseit. Könyvének fejezetei a Bayreuthi Ünnepi Játékok előtt tartott bevezető előadásait örökítik meg. Rappl fejtegetései a bayreuthi szcenika tapasztalataira, mindenekelőtt Wieland Wagner ösztönzésére támaszkodnak, s a szokásos Wagner-kalauzok (például Faik Géza rossz emlékű, példatárszerű) vezérmotívumos ismertetőivel szemben a Wagner-kutatás eredményeiből táplálkoznak. Elemzései Hugheséihez hasonlóan a keletkezési körülményekből indulnak ki, de a továbbiakban szükségszerűen más módszerhez folyamodnak: a drámai-filozofikus mondanivaló jelzését összekapcsolják a cselekmény felvázolásával, s utána külön fejezetekben kottapéldákkal tárgyalják a zenei szerkesztés vonulatait, az eszmei mondanivaló sajátosan wagneri zenei kifejezését. Az alkalmazott zenetudomány fontosságának példája e kötet: kitűnő szintézisbe hozza az alapkutatás eredményeinek felhasználását a színvonalas ismeretterjesztéssel, elmélyíti az olvasó tudását, mozgósítja érzelmeit. Feuer Mária