Népművelés, 1977 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

42 ZENEI dzzz&lőadja Haydn: L’infedella delusa (Aki hűtlen, pórul jár) Vígopera két felvonásban Előadja Kaliztár Magda, Pászthy Júlia, Fü­löp Attila, Rozsos István, Gregor József, a Liszt Ferenc kamarazenekar, vezényel Sándor Frigyes, zenei asszisztens Pertis Zsuzsa és Kovács János Hungaroton, SLPX 11832 —34 Nem tudom, milyen díjat fog kapni ez a lemez, de kitüntetések nélkül is az év egyik legszenzációsabb felvétele. A szen­záció több oldalú: mindenekelőtt telitalá­lat a világ elé tárni Haydn pompás, de kevéssé ismert operáját; hibátlan a meg­szólaltatás, kiváló a technikai megvalósí­tás, mintaszerű a lemez tálalása. A siker tényezői szoros kapcsolatban állnak egy­mással, és közösen bizonyítják, hogy a jó előkészítés, a gondos művészi tervezés meghozza az eredményt. A magyar hanglemezgyártás kiemelke­dő vállalkozásai mindig összefüggnek a műsorválasztás különlegességével: vagy azért, mert zenetörténeti ritkaságot bá­nyásznak elő, vagy azért, mert oly sajáto­san magyar vonatkozásúak, hogy a világ­ban eleve érdeklődést keltenek, vagy azért, mert alkalmat teremtenek egy-egy testhezálló előadóművészi produkcióra. Az Aki hűtlen, pórul jár esetében mindez együttesen hatott. Az Esterházy Mik­lós udvartartásának szórakoztatására 1773-ban készült mű Haydn egyik legjobb vígoperája; nem azért merült feledésbe majdnem 200 évre (1959-ben mutatta be az Operaház), mert nagyobb értékek szo­rították vissza, hanem azért, mert sorsa Eszterházához kötődött, s így nem került a zenetörténet fő sodrába. Korunk felfe­dezőkedvének köszönheti feltámadását, s a mostani felvétel alapján igényt tarthat a méltó színpadi életrekeltésre is. A lemezen megszólaló változat a Haydn-összkiadásban megjelent eredeti partitúrára támaszkodik, rögzítését nyil­vánvalóan a Liszt Ferenc kamarazenekar és vezetője, Sándor Frigyes inspirálta: az ő korábbi, koncertszerű előadásukban megszólaló pompás muzsika valóban megörökítésért (sőt: színpadért) kiáltott. Ez a csodálatos elevenséggel muzsikáló együttes ma az ország legjobb zenekara (többek között azért, mert kellő időt for­dít a felkészülésre). A két-két oboával, kürttel, fagottal, trombitával és timpani­­val kiegészített 16 vonós Pertis Zsuzsa csembalózásával tökéletesen szólaltatja meg a partitúrát. Zenei (és technikai) fölé­nyük nemcsak a szimfonikus részekben, a nyitányban, a finálékban mutatkozik meg, hanem ott is, ahol csupán az éneke­seket kísérik. A zene ugyan nem merül mozarti mélységekbe, de olyan elevenség­gel, annyi humorral és derűvel csendül, hogy a hallgató jóleső elengedettséggel él­vezi fordulatait. Pertis Zsuzsa a pergő sec­co recitativókban remekel: díszítései, ap­rócska improvizációi fantáziáról és mu­zsikáló kedvről vallanak. Az énekesek kiválasztása már félig ma­gában rejtette a sikert: a szép hangú és hajlékonyan formáló Fü­löp Attila, a csen­gően üde Pászthy Júlia, a karakteres Ro­zsos István és a mackós Gregor József úgy énekli-alakítja szerepét, hogy a lemezhall­gató szinte látja játékukat. (Például, ami­kor Rozsos István előénekli lányának, hogyan kosarazza ki szerelmesét, milyen robbanóan szenvedélyes Gregor József és Kalmár Magda bosszúduettje!) A parádés alakítás lehetősége Kalmár Magdának ju­tott, s ő él az alkalommal: átöltözéses jelenetei megannyi karaktert kínálnak. Ám Kalmár nem egyszerűen átalakul, ha­nem karikíroz is; van bátorsága a szerep­­játszás kedvéért eltorzítani gyönyörű hangját, de hajszálpontosan egyensúlyoz, és jó ízléssel kerül el minden túlzást. Az opera legtüneményesebb jelenetében nyo­morult, beteg öregasszonynak álcázza magát, és a zenekar sántító ritmusai mel­lett zihálva, hörögve nyöszörgi el betegsé­geit, hogy a következő pillanatban csengő koloratúráival kápráztasson el, s hogy énekével is teljesítse azt, amit a színlap kijelöl számára: agyafúrtan szellemes lány, aki mindenki eszén túljár, akinek ravaszsága és találékonysága diadalmas­kodik az ostobaság fölött. A zenei megvalósítás Sándor Frigyes érdeme: szerepe sokkal több a nagyszerű együttest vezénylő karmesterénél, ő te­remti meg az előadás stílusát. Értelmezése felidézi a színpadi látványt, mégsem válik szabadossá vagy túljátszottá. Elevenség árad muzsikálásából, a zenei részletek ki­dolgozása mégis rendkívüli, s ez az érett, meggyőző zeneiség ott is diadalmaskodik, ahol egyébként kötekedni lehetne egy-egy kevésbé sikerült énekes frázis miatt. Szép ötlete volt a hanglemezgyárnak, hogy a felvétel színhelyét Eszterházára tette. Haydn színháza elpusztult ugyan, de a kastély dísztermében is az ő muzsiká­lásának szelleme él, s a környezet bizo­nyára inspirálta az előadókat. Székely András zenei rendező és Csintalan László hangmérnöki munkája is részese az eleven hangzásnak, a stílushű muzsikálásnak. A kísérőfüzet sem szokványos: Somfai László bevezetője önmagában is minta­szerű. A nemzetközi tekintélyű Haydn­­kutató tudását tükrözi, mégis minden mondata a nagyközönségnek szól. Ugyanígy a széles körű megértést segíti a librettó eredeti olasz szövegének és for­dításainak egymás mellé tördelése, így a hallgató jól követheti az olasz nyelvű elő­adás fordulatait, sőt Csikós Attila jelmez- és díszletterveinek szemlélésével a barokk színpadot is maga elé képzelheti. Feuer Mária JOSEPH HAYDN EINFEDELTA dejlusa

Next