Népművelés, 1980 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
Beethoven: Szonáták és variációk gordonkára és zenekarra Előadja Perényi Miklós és Ránki Dezső Hungaroton, SLPX 11928-30 Beethoven valamennyi gordonkára és zongorára írt műve hangzik fel e három lemezből álló felvételen, jól szaporítva azoknak a Hungaroton-felvételeknek a számát, amelyek bizonyosfajta teljességre, zeneszerzői, műfaji összképre törekedtek. A Beethoven cselló-zongora kompozícióit tartalmazó album nyilvánvalóan nagyobb érdeklődésre tarthat számot, mint az egy lemezen kínált válogatások : a hallgatónak a teljességet nyújtja, az előadóknak reprezentatív keretet teremt, s hangsúlyosabb lesz általa maga a vállalkozás. Az öt szonáta mellé a koncertpódiumainkon ritkán játszott, Händel- és Mozart-témákra írt három variációsorozat társul, mindezt kiegészíti (feltehetően azért, mert maradt még hely a lemezen) az Op. 17-es, eredetileg kürtre és zongorára komponált szonáta csellóváltozata. A produkció „látatlanban” sikert ígért, mindenekelőtt két zseniális előadóművészünk személye miatt. De a lemezzel való ismerkedés némi csalódást okoz. A csalódás természetesen a várakozás legmagasabb szintjéhez képest értendő, és magyarázata részben az előadóművészek alkatában, részben a felvétel technikai körülményeiben keresendő. Ami az előadók alkatát illeti: Ránkiról köztudomású, milyen szenzációs kamaramuzsikus, mennyire képes alkalmazkodni partnereihez. Hogy a Beethoven-szonáták esetében ez a megszokottnál kevésbé sikerült, annak nyilvánvalóan az az oka, hogy Perényi és Ránki előadói egyénisége erősen különbözik egymástól, s mivel ezek a művek pianisztikus önállóságot kívánnak meg, Ránki nem vonulhat viszsza a kísérő önfeláldozó szerepébe. Az ő kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb lényéből következő felfogás tulajdonképpen nem is egyezhet Perényi szélsőségesebb, impulzívabb stílusával. Játéktechnikai szempontból természetesen mindkettőjük produkciója lenyűgöző, de zeneileg csak ott jutnak közös nevezőre, ahol az alkotás sugalmazza kettőjük alkatának kiegyensúlyozását. A Beethoven középső alkotói korszakában keletkezett Op. 69-es A-dúr szonáta (a korai Op. 5-ös F-dúr, illetve g-moll és a késői Op. 102-es C-dúr, illetve D-dúr darab karakterességével, szenvedélyével szemben) klasszikus nyugalmat áraszt, s nyilván itt (meg a kürtszonáta változatában) zeneileg is jobban közelíthetett egymáshoz a két művész. Játékukban természetesen az Op. 5 és az Op. 102-es darabok is bővelkednek nagyon szépen megvalósított részletekben, a variációk pedig részben módot adnak a két művész szólisztikus képességeinek csillogtatására, részben kedveznek összehangolható vonásaiknak. A lemez árnyoldalai gyaníthatóan technikai természetűek is: Ránki zongorázását soha nem hallottam még olyan száraznak, olykor keményen kopogónak, mint ezen a lemezen, és nyilvánvaló, hogy az összjáték hangzásbeli egyensúlyát is segíthette volna (ha ugyan nem rontotta) a mikrofonok beállítása. Mai magyar művek ütőhangszerekre Kósa György: Divertimento Dubrovay László: Hat duó hegedűre és ütőhangszerekre Patachich Iván: Metamorphosis marimbára és magnetofonra Kalmár László: Anera Sáry László: Sonanti No. 2 Kosa Gábor: 2 Előadja Kosa Gábor, közreműködik Stuller Gyula, Matuz István, Winkler Péter Hungaroton, SLPX 12065 Ideje, hogy az új zene kedvelői megtanulják Kósa Gábor nevét, felzárkózott a kor zenéjét szolgáló kiváló hangszeres szólistáink mellé. Közismert, hogy az új színeket, hatásokat kereső alkotói kísérletek (és eredmények) egyre erősebben támaszkodnak az ütőhangszerek ritmikus erejére, sajátos hangszínére, egyéni dallamhordozó szerepére. A zeneszerzők örömmel bővítik a hangszerek körét, és szívesen vonják be a repertoárba az azelőtt „egzotikusnak”, „különlegesnek” minősített, a klasszikus irodalomban nem szereplő instrumentumokat. Az ütőhangszerek bővülő köre, a színek kihasználása komponistának és előadóművésznek egyaránt inspiráló, közös kapcsolatuk, együttműködésük e területen különösen gyümölcsöző lehet. Az ütőhangszerekre építő zeneszerzői gondolkodás nemcsak továbbfejlesztett játéktechnikát követel meg az előadóművésztől, hanem színérzékenységet, dallammintázó képességet és még számos egyéb olyan tulajdonságot, amelyet a hagyományos repertoárt tolmácsoló, zenekarban játszó ütőhangszeresnek nem kell tudnia. Szinte természetes, hogy a mai szólisztikus felkészültségű művész kamatoztatni kívánja képességeit, a zeneszerzők meg szívesen veszik, ha társat találnak kezdeményezéseikhez, Így alakul ki az olyan műhely, mint amilyet Kosa Gábor teremt maga körül. A lemez jól bizonyítja Kosa sokoldalúságát, és hangszereinek, illetve azok lehetőségeinek változatosságát: az ügyesen szerkesztett anyag ugyanis éppen azt példázza, miként hat egymás mellett a Dubrovay László korábbi alkotói szakaszában keletkezett, inkább klasszicizáló hangvételű, hegedűvel párosított mű és Patachich Iván elektronikus darabja; az idős Kosa György cimbalomkompozíciójának marimbaváltozata és az ifjú Kosa Gábornak külső rendszerre támaszkodó matematikus gondolkodásmódja; Kalmár Lászlónak szigorú szabályok szerint komponált és Sáry Lászlónak fuvolával párosított, színhatásokra építő darabja. A modern zenét kedvelő elégedett lehet: érdekes zenéket ismerhet meg egy nagy felkészültségű, hajlékony képzeletű művész előadásában. FEUER MÁRIA