Népművelés, 1981 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
Egri Jánossal a televízió aulájában találkoztunk, amelyet a tévések a hangviszonyok miatt „madárháznak" csúfolnak. — Mielőtt a saját házunk tájáról beszélgetnénk , engedjen meg egy kis összehasonlítást. A világ televíziózása sokkal nagyobb súlyt helyez a játékokra, vetélkedőkre, mint mi. Ennek több oka van. Az egyik, hogy a vetélkedő rendkívül olcsó. Az Egyesült Államokban talán az egyik legkedveltebb műsorfajta, mert viszonylag egyszerű kérdésekre adott válasszal autót, hajót, házat lehet nyerni. Ez adja ott a játék izgalmát. Persze, akkor sem fakadnak sírva, ha valaki nem nyer. Jót mulattak, és már ezért is megérte bemenni a stúdióba. Nálunk az együttjátszás az izgalom forrása, kevésbé a nyeremény értéke. — Milyen a jó játék? — Amelyet a stúdióban ülőkkel együtt milliók játszhatnak. Mégpedig úgy, hogy a képernyőn látható játékosok kiválasztásában semmi más nem érdekes, csak az, hogy mit produkálnak. A Játék a betűkkel-ben középiskolás meg egyetemi oktató is összemérhette erejét. Az életben ilyen szinte sosem fordul elő. — Ha jól értem, a játék kivételes demokratizmusra is lehetőséget nyújt. — Igen. A Lehet egy kérdéssel többében magam is arra törekszem, hogy a kérdések az általános műveltség szintjén mozogjanak, és a vizuális kultúra mellett alkotó gondolkodásra serkentsenek. Megválaszolásukhoz elég, ha valaki rendszeresen újságot olvas, nézi a tévéhíradót. A jó televíziós játék közvetve tájékoztat, ismeretet terjeszt, gondolkodásra késztet, politikai véleményt formál. Sajnos, nálunk a játékot egy unaloműző műsornak szánják a sok közül. — Úgy érzi, nincs megfelelő rangja? — Úgy. A játékvezetéshez, a kérdések összeállításához, azt hiszik, mindenki ért. Pedig ha egyszer megpróbálnák!... Antal Imre nem állít össze kérdéseket. •N ő „csak" vezeti a játékokat. Mindig jókedvű, szellemes, vidám. — Talán mert magam is szeretek játszani. Bár kevés az igazi játék, az úgynevezett game show a mi televíziónkban. Nyugaton sokkal elterjedtebb. Nálunk a kvíz show uralja a képernyőt, zenei vagy egyéb tudásanyagot kérünk számon a játékosoktól, nézőktől ilyen vagy olyan fokon. Szerintem a jó kvíz szórakoztató, játékos, elkerüli a didakszisnak a látszatát is, és nagy tudásanyagot közöl. A rossz kvíz csupán kérdés—felelet. Ilyen a játék három percben. Szerintem semmi haszna nincs, hiszen villanásnyi idő alatt nem ismerkedhet meg a néző egy műalkotással, s abban sem hiszek, hogy bárkinek is felkeltené az érdeklődését. Nagyon hiányoznak ma a zenei vetélkedők! Néhány éve volt ilyen is. Nem tudom, miért nincsenek, pedig lenne rájuk igény. A nézők nagyon szeretnek játszani. — Tudnak is? — Nem mindig. Talán emlékeznek még a Ti és mire, amelyben szinte késhegyig ment a vita. Alig tudtuk lecsillapítani a játékosokat, amikor összevesztek, hogy ki dobott el több pingponglabdát. Pedig ennek a játéknak igazán nem volt tétje! A játék komoly dolog — ennyire azért nem kell komolyan venni! A Lehet egy kérdéssel több ? egyik adásában valaki színes tévét nyert: a stúdióban vágni lehetett a csendet, senki nem örült, nem tapsolt, s a ,,boldog" nyertesnek még csak az arcizma sem rándult. Ko 21