Népművelés, 1982 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
Úgy vettem észre, tavaly április óta két táborra szakadtunk. Az egyik oldalról elszánt vitézek rohamoztak „Etika !" kiáltással ajkukon. De felzúgott az ellentábor: „Minek az? Nem kell!" S kitartóan védte állásait, majd ellentámadásba ment át. Végül egyik sem tudott fölébe kerekedni a másiknak, a csata eldöntetlen maradt, a tartalékok kimerültek. Hol álltam én? Egyik táborhoz sem csatlakozhattam. A kettő közötti mezsgyén toporgok jó ideje. (Nem jó hely ilyen golyózáporban!) Félrehúzódásomnak oka egy félreértés: magam idéztem elő, ideje, hogy eloszlassam. Leírtam a vitaindítóban ezt a szót szaketika. De egy percig sem gondoltam, hogy ez önálló, elkülönült normarendszer vagy tudomány, és hogy a népművelőszakma fölött lebeg. Nem volt szándékomban szakmai tízparancsolatot alkotni vagy ilyennek a megalkotását szorgalmazni. Csupán azt állítottam - és állítom továbbra is -, hogy az általános etikai normák és a róluk vallott nézetek munkánk sajátos körülményei között jelennek meg. A normák tartalma csak a szakmai tevékenységre vetítve érvényes. Nézetem változatlanul az, hogy ezt a sajátosságot - ha úgy tetszik: etikai különösséget - érdemes megvizsgálni. Érdemes, de nem önmagában. Mert úgy vélem, senkit sem vonz a széplelkűség, s nem vállalja azt a vádat, hogy mellékvágányra akarja terelni a népművelői gondolkodást. Akkor viszont nem etikai kódexet kell fogalmazni, hanem e tevékenységgel, annak társadalmi összefüggéseivel - s ezen belül: ez\ká\é\/a\ - kell foglalkozni, így gondoltam. S ezért lepett meg, hogy Bánlaky Pál pengét rántott a szakmai etika ellen. Az alapkérdés szerinte az, hogy milyen a népművelők társadalmi funkciórendszere, a társadalomban való elhelyezkedése, a társadalmi folyamatokban való részvétele. Ebben egyetértünk. De nem ezzel függ-e össze a szakma erkölcsi arculata is? Ha igen, akkor nem fogadom el az általa ajánlott sorrendet, azt, hogy előbb döntsük el, mit és hogyan kell tennie a népművelőnek, azután beszéljünk arról, hogy munkájában milyen sajátosságokkal kell érvényesülniük az etikai alapelveknek. Mert a mai gyakorlat többirányúságával együtt a különböző erkölcsi fölfogások, magatartások is elemezhetők. Sőt csak így elemezhetők igazán. Egyetértek a Hidy Péter által megfogalmazott normákkal, csak éppen édeskevésnek tartom puszta felsorolásukat. Például Hidyvel együtt igénylem, hogy a népművelő „azonosuljon a néppel". De engedtessék meg, hogy megkérdezzem : hogyan kell ma azonosulni a néppel, ha az ember, mondjuk, művelődési otthonban dolgozik? Mely társadalmi viszonyok segítik ezt, melyek gátolják? Egyáltalán: ki a „nép"? Mindenki? Mindenkivel azonosulni kell? Lehetetlen. Akkor kivel igen, kivel nem? Mitől és kitől függ ez? Ki mondja meg, hogy mit jelent a népművelői munkában az „azonosulás", milyen cselekvés fejezi ezt ki? Ezeket a kérdéseket minden hivatását szerető népművelő fölteszi magának. Ezeket a kérdéseket fel kell tennünk egymásnak is. vita tapasztalatai alapján szeretném összefoglalni álláspontomat. Először is tisztázni kell, kiknek az etikájáról beszélünk. Vállalva ezúttal az egyszerűsítést, a szakma képviselőit két csoportra osztom. Az elsőbe azokat sorolom, akik egyegy közművelődési intézményben felnőttneveléssel foglalkoznak, közvetlen kapcsolatban állva emberek csoportjaival. (Jelentős részük félhivatásosként dolgozik.) Amikor általában a népművelőkről beszélünk, nem rájuk szoktunk gondolni, hanem a második csoportra. Azokra, akik zömmel tervező, szervező, egyszóval hivatali jellegű munkát végeznek, közvetlen felnőttnevelési tevékenységet ritkán. Fő feladatuk az intézmény tevékenységszerkezetének kialakítása, a munka tervezése, szervezése és lebonyolítása. A továbbiakban róluk beszélek, noha inkább az első csoport tagjait tartom igazi népművelőnek. A második csoportbeliek a hivatásos népművelők, az állami művelődéspolitika helyi képviselői, akik közvetlenül érintkeznek a lakossággal. Nem mondom, hogy végrehajtók, mert feladatuk lényegesen több: értelmezik a művelődéspolitikát, annak normáit, szándékait, s a helyi sajátosságoknak megfelelően „lefordítják", egyedi formába öntik. Persze, saját érdekeik és értékeik is vannak, amelyeket eközben érvényesítenek. Mondhatnánk: saját képükre és hasonlatosságukra VARSÁNYI GYULA: „TÁJKÉP CSATA UTÁN” (Utóhang egy vitához) A