Népművelés, 1983 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1983-07-01 / 7. szám
nunk, belülről sok az ostorozás, szemléleti változás szükséges kint és bent, azaz a népművelők körében és a közvéleményben is. Ezután a művelődési otthonok tevékenységéről szólva is időszerű kérdéseket fogalmazott meg. Hogyan lehet minden korábbi értéket megtartva újítani? Milyen igényekre és tevékenységekre legyen érzékenyebb a művelődési otthon? A közösségi művelődés formális és informális fajtái egyaránt kötődhetnek-e a közművelődésnek emez intézményéhez? Lehet-e mindebből szakmai normatívákat kidolgozni a művelődési otthonokra úgy, hogy ugyanakkor a helyi közösség döntsön a tevékenységről? - Szorosan kapcsolódnak ezekhez a szervezeti kérdések. Megállja-e a helyét ma is a művelődési otthonok tipizálása (klubkönyvtár, művelődési ház, művelődési központ)? Lehetséges-e komplexitás, miközben a szakági integrációs törekvések miatt tagintézményekre szakadoznak az egységes szervezetek is? Mi legyen a komplex intézmények további sorsa? (Utoljára egy 1981-es rendelkezés szabályozta munkájukat.) S mi legyen azzal az 1200 községi mozival, amely művelődési otthonban működik: üzemeltessék őket állami támogatás nélkül társadalmi forgalmazással, esetleg magánvállalkozásban, vagy mondjanak le róluk? A filmterjesztést - benne a kisfilmforgalmazást is - miként lehet korszerűsíteni: mi legyen a moziüzemi vállalatok és a megyei művelődési központok, illetve a megyei kabinetek szerepe? A jövő évre várható a művelődési otthon gazdálkodásának újraszabályozása. Ehhez bizonyos alapelvek már most megfogalmazhatók. A művelődési otthonok nem lehetnek önfenntartók, érvényesíteni kell az érdekeltség elvét, az intézmények anyagi támogatását össze kell kapcsolni a teljesítményükkel; nagyobb szabadságot kell hagyni az önálló (300 ezer forint fölötti költségvetéssel dolgozó) intézményeknek. Mindebből ismét számos kérdés adódik. Hogyan mérjük a teljesítményt? Miként lehet rangsorolni a feladatokat? (Bizonyos, hogy ez sohasem országosan, hanem csak helyileg történhet, s akkor sem esetről esetre, hanem egy egész esztendő munkájának áttekintésével.) Az önállóságot valóban növelni kell, de ezzel együtt nő a felelősség is. Ez a problématömeg átvezet az irányítás kérdéseihez. Fölvetődik, hogy egyáltalán irányítható-e a közművelődés. A válasz: igen, de hogyan? Ma túlszabályozottság van. Milyenek a központi irányítás lehetőségei? A minisztérium, a Népművelési Intézet, az elmélet és a gyakorlat összhangja érvényesül-e ebben? Hogyan kellene erősíteni az általános és a szakfelügyeletet úgy, hogy ne még több, hanem kevesebb legyen a beleszólás az intézmények életébe? Egyre-másra alakulnak az egyesületek: milyen legyen velük az intézmény, az igazgató s a munkatársak viszonya? (Rövidesen megjelenik a Házi jogtanácsadó sorozatban a Mit kell tudni az egyesületekről?) Alapelv, hogy mindent támogatni kell, ami pezsgést hozhat a művelődésbe - de mit mennyire, és anyagilag is kell-e? Lesz-e saját rendezvénybevételük az egyesületeknek, vagy sem? Nyilvánvaló, hogy a művelődési otthonoknak támogatniuk kell a Magyar Népművelők Egyesületének szervezeteit. A feladatok egyre összetettebbek, sokágúbbak. Mi a dolga a népművelőnek, és ki is a népművelő? Mire és milyen szinten képezzük? Pest és Szolnok megyében már folyik a középfokú népművelőképzés is, ugyanakkor nő az esti és a levelező tagozatok felvételi keretszáma, de nappalin ez igen kicsiny. Az ember azt gondolná: ilyen helyzetben napról napra erősödik a művelődési otthoni társadalmi vezetőségek szerepe, befolyása a közművelődésben. Benkő Évának, a Népművelési Intézet igazgatójának erről tartott értékelése szerint azonban e testületek „nem hoztak átütő sikert”. Évek óta szinte minden velük foglalkozó fórumon újra meg újra alátámasztják szükséges voltukat elméletileg, az intézményeknek 95 százalékában létrejöttek, de ezen túl a gyakorlatban alig változik valami, vagy ha igen, nem terjed el. Tolnában a megyei tanács továbbképzést tartott a társadalmi vezetőségi elnököknek, ám ez ritka kivétel. Inkább csak javaslattevő testületek a mai vezetőségek, s ráadásul itt-ott „hivatalból” választották meg őket, mégsem hallani róla, hogy konkrét elgondolásaikkal foglalkozott-e valamelyik hivatal. A megyei művelődési központoknak sincs átfogó képük e testületekről. A vezetőségek egyetértési joga rendszerint kimerül a munkaterv-módosításban, ellenőrzési jogukat nemigen gyakorolják. A szakszervezeti intézményekben gördülékenyebben, egyötödükben pedig jól működnek. Bizonyos, hogy a társadalmi vezetőségek munkájának alaposabb megismerése, a jó kezdeményezések fölkarolása és propagálása (többek között a sajtóban is) haszonnal járhat, de nem hiszem, hogy a közművelődési intézmények vezetésének társadalmasítása velük, pontosabban egyedül velük lenne megoldható. Sokkal átfogóbb kulturális demokratizálás részeként remélhető csak gyökeres változás e téren. Ez egyik alapproblémánk, de a társadalmi vezetés semmiképpen sem születik meg vagy erősödik föl automatikusan, folytonos odafigyelést követel. * Nagyjából így foglalhatók össze a tanácskozáson elhangzottak. A hozzászólások ezeket árnyalták, itt-ott feleletet is próbálva adni kérdésekre, máskor néhány további gonddal tágítva a feladatok körét. Ez utóbbiak között a művelődési otthonok típusainak elnevezésétől a szervezetitartalmi integráció nehézségeiig sok minden szóba került, s ez igazolta e kérdések napirendre tűzésének fontosságát. Kérdésre kérdés, problémára probléma. A választ és a megoldást azonban csak ezeknek tudatában, velük szembenézve adhatja meg elmélet és gyakorlat, irányítás és végrehajtás. A hétköznapokon a sor minden területen, hogy ne ragadjunk bele e - sokszor már évek óta - visszaköszönő nehézségekbe, sőt az újabb akadályokat is legyőzhessük. Hogy ez lehetséges, bizonyítja a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központnak most közelebbről is megismert munkája, Pest megye közművelődés-irányítóinak és népművelőinek eredményei. Kajdi Béla