Népművelés, 1988 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1988-05-01 / 5. szám
de mit tehetett? Évekig feszült volt köztük a viszony, még akkor is, amikor Bucz Dété kezdeményezésére és javaslatára a Népművelési Intézet munkatársa lett. A Görgőseke- és az Oriástök-ügy végén Détének főnöke kíséretében Szolnokra kellett utaznia, a megyei tanácshoz, kanosszajárásra. A szolnokiak diadalmaskodtak, az osztályvezető meg óvatoskodott. Dété nem bizonyult bölcsnek, érvelt, bizonyított és támadott. Rosszul tette. Hivatali főnöke a szolnokiakkal parolázott. Dété egyedül maradt. Még mártírnak sem érezhette magát, csak megszégyenítettnek. Hősünk idegei megtépázódtak a zűrzavarban, de ijedelme az indokokat igencsak túlhaladta. Igaz, hogy barátjának felmondtak, az is igaz, hogy ő maga is „gyanús lett”, de arra is rá kellett jönnie, hogy a vele történtek nem szükségszerűek: csupán kifogott egy, a görgőseke-újítással nem rokonszenvező falusi irányítói testületet, egy túl óvatos írót, aki a meghívást „bejelentéssel” honorálta - de ha mindez nincs, osztályrészül akár dicséretet is elkönyvelhet. Az 1968-as magyar társadalom állapotából adódóan ugyanis mind a két variáció egyformán lehetett reális. A dorgálás is, a dicséret is. Az új mechanizmus hívei számára a demokratizmus éppen úgy létkérdés, mint a konzervatívoknak az a törekvése, hogy akadályozzák a mechanizmus kibontakozását, ezzel együtt a demokratizálódás folyamatát. A centralizáltsághoz a kultúrairányítás területén akkor is ragaszkodtak, amikor a gazdasági életben már kevésbé. Éppen ezért lehetett számítani arra, hogy az irányzatok, értékek, személyek megítélésében a véletlen inkább gyarapszik, mint nem. Ez a centralizáltság gyakorta egyszemélyességet is jelentett. És bár az egyszemélyes döntés ideológiailag megfontolt, bölcs és humánus is lehetett, az egyéni ízlés érvényesülésének, tehát a kiszámíthatatlanságnak, más oldalról nézve, a véletlennek mégiscsak kedvezett. Dété mindazonáltal számíthatott rá, hogy „tévedését” most még elnézik. Végül is az általa képviselt koncepció beleillett az új mechanizmus folyamatába: minden műfajban, tematikai megkötés nélkül, szociális érzékenységgel alkotni. Ezt a főhatóság számára is megfogalmazta, a Színlapban megjelentette, sőt módszertani levélben is, Változások a színjátszó mozgalomban címmel. Igen ám, csakhogy az említett koncepcióban is felállítódott egy fontossági sorrend, még ha egyértelműen ezt nem is írták le. A pódiumi színjátszást előnyben részesítették. Ez a tény pedig rámutatott arra a felemásságra, amelyet 1968 tájékán az egész társadalomirányításban érzékelni lehetett: engedni a kezdeményezéseknek, és hangsúlyozni a központ jelenlétét. Mindazonáltal Dété érzett valami bizonytalanságfélét is: akármilyen „demokratának” is tartotta magát - természete szerint az is volt -, mégiscsak a maga alkotta koncepciónak, nevezetesen a pódiumi színjátéknak drukkolt. Olykor-olykor ha magába nézett, meg kellett állapítania, hogy elnézőbb egy gyenge pódiumjáték, mint egy hasonló színvonalú drámarendezés iránt. Az előbbit ugyanis igazolásnak tekinti: mily pompás dramaturgiai elvet sikerült a gyakorlatba átültetni ! 1968-ban kibomlott az alkotói kedv már attól, hogy egy műfaj egyeduralma, történetesen az irodalmi színpadé, megszűnt. A régi színjátszó csoportok is dolgozni kezdtek, s egyre több új együttes hallatott magáról. Jeles hagyományú színjátszófórumok élettel telítődtek: a Tolna megyei Hegedűs Gyula napok, az Országos Vasas Fesztivál, a Justh Zsigmond falusi színjátszó fesztivál; Szakszervezeti Találkozó Fórum Borsodban. Ez a koncepció az új kezdeményezéseknek is erőteljesebb színt kölcsönzött. Említsük a Szolnok megyei Verseghy Diáknapokat, a balassagyarmati Irodalmi Színpadi Napokat, az Egyetemi Színjátszó Fesztivált Szegeden; a Középiskolai Diáknapokat három, később öt városban... A kinyílt sorompókon át áramlottak a jobbnál jobb produkciók. Hogyne mámorosodna hát Dété! Vége a Görgőseke és az Óriás tök okozta depressziónak, újra nekilendül. Koncepciójának újabb igazolására készül. Szívós József és Hidy Péter kezdeményezése szolgáltatja az ötletet. Ők ugyanis az egri nyári program gazdagítása végett meghívtak egy-egy amatőr csoportot vendégszereplésre, s azokat a vár különböző előadásra alkalmas színterein léptették fel. „Erre és az ehhez hasonló helyszínekre tervezve országos fesztivált kellene meghirdetni! Játsszanak az amatőrök a piacon, tavernákban, a Dobó téren, cukrászdában, a szálloda halljában is!” Az elképzelésből valóság lett, nevet is találtak hozzá: Egri Szánjátszó Karnevál. ( Folytatjuk.) 38 VISSZHANG A külső szegénységet belső gazdasággá változtatni és ezt objektiválni - ez lenne az ésszerű feladat. Legyen aktuális az időszerű, mint mindig a történelem során, amikor a mindennapi élet intézményei az önmagukhoz való visszatérésre kényszerültek bejárhatatlannak ítélve mozgástereik kiüresedett tartományait. Nem a takaréklángra csillapított morális nagyság igéit hirdetjük itt a mindennapi társadalmi lét közkonfliktusai közepette, miközben a közélet magányosságainak társkereső gesztusait érezzük a gyakorlat ellentmondásainak széles és teljes skáláján. Magyarán: szó nincs a kultúráról, ha a kultúráról van szó... Vadász János írásában közvetlen konkrét módon fogalmazódik meg a szorongás és a felszabadultság dialektikája: a fenntartási szegénység lebonthatóvá teszi a közművelődési intézményeket körülvevő szervezeti korlátokat, s a szabaddá vált mozgástérben a tudomásul vett helyzetre reflektáló cselekvés gazdagodó mozdulatai bontakozhatnak ki. Ha a közművelődési intézményhálózat szervezeti felépítése nem társadalmi intézményesülési folyamatok történelmi eredménye, akkor bármilyen indokolt elhatározással felszámolható és elvethető. Politikai akaratból vagy pénzügyi kényszerből gyakorlatilag tökéletesen mindegy. A probléma beszűkül a „szükség vane rá” dilemmájának eldöntésére, ehhez pedig untig elegendő a méricskélő vagy elfogult okosság. Ha a művelődési otthonok intézményhálózata szervezeti fényűzésnek minősül egy takarékosságra kényszeredett világban - aligha lesz indok a fenntartásához. Ebből a nézetből az sem apologetikus érv, hogy teljes szakmai tevékenységünket az állampolgárok személyesen mint egyének (fogyasztók) fizetik, miután kínálatrendszerük konkrét meghatározásait a „veszik-e?!” gondjai kísérik, miközben az a kérdés is előtolakszik mindennaposan, hogy „lesz-e miből?”. A „szervezetszerűségek” persze azt is teljesen homályban tartják, hogy még a „fenntartói” fenntartás költségeit is az állampolgárok mint termelők fedezik, csakhogy a döntés helyzetébe jutott szervezetek