Népművelés, 1989 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
BENDA KALMÁN: A népfőiskola eredete Észak-Európába, Dániába vezet bennünket. A múlt század közepén Dánia elmaradt, szegény ország volt. Számba vehető ipar nélkül, földművelésből élt, paraszti lakossága azonban műveletlen volt, nem ismerte a korszerű, belterjes gazdálkodást, az elmaradt országban egyébként is hiányoztak az értékesítés lehetőségei. Mindehhez járult a vesztes háború, mely az emberek kedvét és önbizalmát is elvette. Ekkor indította meg egy evangélikus lelkész, Grundtvig az első népfőiskolákat. A már felnőtt fiatalokat gyűjtötte egybe, hogy műveltséget, szaktudást és öntudatot adjon nekik. A kezdetben néhány hetes tanfolyamok hamarosan több éves állandó iskolákká növekedtek, ahol az önkéntes alapon toborzott hallgatók együtt laktak. Megismerkedtek a dán történelemmel és irodalommal, de az ország politikai, közigazgatási kérdéseivel, gazdasági problémáival is. Elméletben és gyakorlatban megtanulták a belterjes kertgazdálkodás módszereit, az állattenyésztés formáit. Ami azonban talán mindennél fontosabb volt: megtanulták hogyan kell a közösségben élni, hogyan válhatnak a társadalomnak és a nemzetnek egyenjogú, hasznos tagjaivá, akik a maguk sorsát maguk irányítják, s szövetkezeti rendszerben képviselni is tudják saját érdekeiket. A népfőiskola bizonyítványt, oklevelet nem adott, de eredményei nagyon hamar megmutatkoztak. A század végén Dánia már Európa egyik éléskamrájának számított, s az országot úgy emlegették, hogy a gazdag parasztok hazája. A népfőiskolai mozgalom Dániából terjedt el a skandináv államokban, Finnországban, majd Németországban. Magyarországon az első gondolatok az 1920-as években merültek fel, s 1936-ban jött létre az első állandó népfőiskola Sárospatakon. Ezt követően egymásután alakultak hosszabb-rövidebb bentlakásos népfőiskolák az ország egész területén. Szervezőik az egyházak voltak, elsősorban a katolikus, a református és az evangélikus egyház. Világi szervezetek csak néhány népfőiskolát hívtak életre. Az állam egyiknek sem adott támogatást. A 20-as, 30-as évek magyarországi helyzete sokban hasonlított a múlt századi Dániáéhoz. Egy vesztett világháború után, amikor az ország történeti területének és lakosságának kétharmadát elvesztette, gazdasági és erkölcsi mélyponton, a lakosság nagy része szegényen, reménytelenül tengette életét. Különösen a parasztság, amelyet ugyan az 1848-i törvények felszabadítottak és a magyar nemzet egyenrangú tagjává nyilvánítottak, de sem a világháború előtt, sem utána, a két háború közt, nem szólhatott bele saját sorsának alakulásába, még kevésbé az országéba. A parasztság műveletlen volt, tájékozatlan az ország és a világ ügyeiben, mezőgazdasági szaktudása elmaradt a hagyományosan örökölt termelési és állattenyésztési módszerekben. Ennek következménye volt, hogy jelentős részük nyomorban élt (hárommillió koldusról beszéltek), elveszhtette önbizalmát, a felemelkedés reményét, nem látott kiutat nyomorult helyzetéből. A népfőiskolák ezen kívántak változtatni. Emberi öntudatot, általános és szakműveltséget adtak, önmagukban vetett hitet, hogy a falu sorsát maguk vehessék a kezükbe. A népfőiskolák révén gazdakörök, falusi könyvtárak, köz- adeti értékesítő szövetkezetek létesültek, s fejlődésnek inndult a gazdálkodás, a termelés. A kibontakozást azonban gátolta az ország társadalmi és politikai berendezkedése. A nagybirtokok gyűrűjéből a falvak nem tudtak kitörni, a társadalmi struktúra nem tette lehetővé a paraszti társadalom felemelkedését semmilyen téren. Mivel pedig a népfőiskolák egyre élesebben tették szóvá a minden fejlődést gátló tényezőket, földbirtokreformot, a nagytőke, az arisztokrácia és a főpapság uralmának megdöntését hangoztatták — ha becsületesek akartak maradni, mást nem is mondhattak -, a kormányzat bennük ellenséget, a társadalmi rend felforgatóit látta, s 1942 —43-ban már sorozatosan megszüntetésüket rendelte el. A második világháború után nehezen indultak újra a népfőiskolák. Az ország új életének megindításában, a paraszti átalakulás élvonalában ugyan sok volt népfőiskolással találkozunk, a hivatalos politika azonban hamarosan a népfőiskolák ellen fordult. Arra hivatkozva, hogy az állam átvette a korábban nélkülözött mezőgazdasági szakoktatás feladatait és az iskolakötelezettséget is kiterjesztette, fölöslegesnek bélyegezte a népfőiskolák létét, az egyháziakat pedig világnézeti okokból ellenségnek ítélte. Amikor pedig a sztálinista politika átételeként nálunk is életbe lépett a teljes központosítás, amikor a legkisebb falu életét Mit akar a Magyar Népfőiskola?