Népnevelők Lapja, 1875 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1875-01-16 / 3. szám
26 Ha elfogadjuk, ha magunkévá tesszük eme nemes felhívást, mily kitűnő jelét mutatjuk mi ez által a felebaráti szeretetnek ! E szeretet fáz és tart össze szétbonthatatlan bennünket; e szeretet a bennünk lakó humanismusnak oly kifolyása, a mely későn korán siet szegény sorsú embertársán segíteni; ez átalános emberszeretet még nagyobb kharakterrel is bír, testvérének tekint minden embert; aki felebarátját igazán szereti, az osztozik annak úgy örömében, mint bánatában ; aki szereti az összes emberiséget, az szereti annak egyes tagját is; ha e földi élet jelenleg még a siralom völgye a felebaráti szeretet gyakorlása által — mind a gyakorlóra, mind pedig annak élvezőjére nézve— paradicsommá, földi menyországgá változik. Tudván, és átérezvén mindezt, halljuk meg a kiáltónak szavát , siessünk a fuldoklónak segítségére mentő sajkánkkal addig, míg tökéletesen el nem merül a tehetetlenség mély tengerébe! Mily édes öntudattal lesz eltelve szivünk, ha majd látjuk, hogy mennyi fájdalomköny, mennyi epedés, mennyi szenvedés marad el akkor, amidőn minden szavunkban és cselekedetünkben a felebaráti szeretet törvényét használjuk zsinórmértékül. Tegyünk így, hogy hadd lássa ez ország, hadd lássa a világ, hogy a magyar néptanítókban léleknemesség, szellemi nagyság, értelmesség s műveltség lakozik, amely tulajdonok erőt adtak e nemes tett gyakorlására ; hadd lássa a nagy világ, hogy a magyar néptanító nem űz bitorlójátékot az erénynyel, hogy nem adja el az igazságot, nem árulja el hazáját nem veti meg embertársait, s épen ez oknál fogva, a magyar néptanító nem átok, hanem áldás e hazában. Igen, ily szellemi nagyság mellett bűn nem játszhatja a főszerepet, csak is erény lehet az úr a háznál! Viszolay István: -A népiskolai énektanítás érdekében. Ámbár e tárgyban több ügytársam emelt már szót e lapok hasábjain, mégis szükségesnek látom ennek újabban fölmerülő hiányait fölemlíteni. Sajnos, hogy énektanítást kellő értelemben csak igen ritkán találhatunk s így e tantárgy mindinkább elveszti fontosságát és érdekét; a cél eléréséről pedig szó sem lehet. Hogy mennyire jelentéktelennek tekintik e tantárgyat, mutatja azon körülmény, hogy a divatban lévő „tanító-alkalmazási" vizsgálatoknál a tanítók zeneképessége szóba sem jön. Maguk a tanítók is kimutatják, mily kis szerepet engednek az énekoktatásnak , mert a tanrendekben csaknem átalánosan a hét utolsó napjának utolsó órájára látjuk azt szorítva, midőn már tanító és tanítvány testileg, lelkileg ki vannak fáradva, mely órát sokan még a házi feladatok adásával s más mondanivalóval csonkítják meg, úgy, hogy e tantárgy csak névleg szerepel, mivelésére azonban semmi gond. Pedig az énektanítás célja mutatja már ennek fontosságát. Az énektanítás célja : a gyermekek lelkét felvidítni, szivét nemesíteni, hazafiságát felkölteni s ápolni. — E célt csak úgy érhetjük azonban el, ha teljes odaadással és szakértelemmel oktatunk, az anyagot pedig a gyermekek felfogásához mérve hazánk dalaiból választjuk. *) *) Ajánljuk e célra Goll János kartársunk „Kis Dalnok” című hangjegyes gyűjteményét. Szerk.