Népnevelők Lapja, 1884 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1884-02-23 / 8. szám
58 NÉPNEVELŐK LAPJA. kezetek, kiknek gondjaira bizatott eddig a társadalom kertje: a tanintézetek. Kevés botanikus ismeretük épen elég arra, hogy a czéljaik elérésére alkalmas növényeket a tulajdonos által termesztetni szándékolt hasznos növényzet rovására burjánoztassák. A felekezeti iskola felekezeti irányt és czélt követve, csak azon igyekszik, hogy felekezetjebeli jó hivőt, egyházának engedelmes fiút neveljen. A kertész a különczéljaira alkalmas füveket ápolja csak, mig a hasznos növényzettel, a humanismuson alapuló neveléssel nem gondol, melynek gyümölcsei : a kölcsönös méltánylás, összetartás, tevékenység stb. nem fejlődhetnek, nem érlelődhetnek. A dolgok ily állásánál igen természetesnek találjuk, ha a tulajdonos érdekeinek megfelelő kertészre bízza kertjét. És ezt téve — habár csak kezdetlegesen — az állam, midőn az eddig kizárólag felekezetekre bízott népnevelési intézetek mellett olyanok létesítését is lehetővé tette, melyek nem a felekezetiségnek a társadalmi czéloktól eltérő czéljához vezetnek. A társadalmi jólét tényezői közt első helyen álló művelődésnek kútforrásai, a tanintézetek eléggé fontosak, hogy az állam kiváló gondoskodásának tárgyául tekintse, hogy olyanokká szerveztessenek, melyekben ennek minden tagja, kivétel nélkül, a lehető legjobban neveltessék és képeztessék. Ezen nevelésnek átalánosnak és kerekdednek kell lenni, vagyis az egyén minden képességének helyes fejlesztésére és művelésére kell vonatkoznia. Olyannak kell lennie, hogy az egyén (gyermek) — míg általa az állami és társadalmi életben szükséges ismereteket megnyeri — nem minősíttetik egyszersmind valamely, az egésztől különváló specialitás részéül, melynek az állami czéloktól eltérő, ezekkel ellenkező czéljai vannak. Úgy a testi és szellemi, mint az erkölcsi és vallási egyéniséget azon határig kell vezérelnie, hol ezen egyéniséget tevő képességek, mint megannyi rezgésbe hozott húr, csak észhangot hallatnak. Vagyis röviden mondva, ezen ész — és korszerű nevelés iránya az egyetértésen és összetartáson alapuló humanismus lehet csak. Vajjon a felekezeti iskola igyekszik-e ezen feladatnak megfelelni és mennyiben képes e tanintézet ezen feladatát megoldani? És ha csak részint felel meg a népnevelési intézetek feladatának, elérhető-e ezen intézetek czélja a községi iskola által ? Meglátjuk, ha vizsgáljuk mindkettő irányát, czélját és az eszközöket, melyeket ennek elérésére alkalmaznak. A felekezeti iskola majdnem kizárólag megválogatott egyéneknek (felekezetjebelieknek) juttatja csak képzését. És ha más felekezetbelieket kivételkép föl is vesz, azon esetben t. i. ha saját felekezetjebeliekből történetesen nem jelentkezik annyi, mennyinek befogadására képes, úgy nincs, de elvont, különleges czéljánál fogva nem is lehet tekintettel a paedagogia azon követelményére, hogy erkölcsvallási nevelése a felekezetiségtől és az ezzel egyértelmű fonákságtól ment legyen. Az egész iskolai képzést a tanoda felekezeti szelleme lengi át. Minden tankönyv, minden tantárgy "kezelése alkalmat szolgáltat az ilyen iskolát látogató idegen felekezetű gyermekben kételyt támasztani annak valósága és szentsége iránt, mit — mielőtt ide jött — a szülői házban és egyébbüt annak tanult ismerni. És e mellett az ilyen gyermek bizonyára nem lesz sem okosabb, sem érzelemdúsabb, hanem vallás felőli fogalmai tévesebbek, zavartabbak lesznek, mint voltak eddig. Ezért a felekezeti iskola csak a nevelés némely ! Életrajzi töredék egy talált naplóból. (Igaz történet.) Kezembe van már az úti levelem. Nem diák már Patakon az én nevem. Kollégium. Ezt gondoltam magamban a negyedik osztályban, de nem abban, hol engem Kérészy két egymásra következő éven secundába pónált, hanem abban, melyet a vasúti igazgatóság a szarvasmarhák és egyéb haszonhajtó állatok számára készíttetett, s most jámbor utasok járnak kelnek rajta. Tótok, zsidók s egy pár szűrös, bizalmatlan képű atyafi valának utitársaim. E szék nélküli vagyonokban letelepedni nem tanácsos, mert könnyen megeshetik, hogy az ember többed magával kel fel. Állva maradtam hát, s rágyújtván garasos szivaromra, domináltam az egész társaságot. Alkonyatra értem P .... re. Itt kiszállván a vasúti kocsiból, szemlét tartottam bőrtárczám vékonysága felett, úgy találom, hogy azzal szekéren nem meszszire lehet menni. Gyalog indultam tehát megnyert segédtanítói állomásomra: R . . . re. Segédtanitóság te! Vesztett remények mentő horgonya! Kikötője annyi, a vaskalaposság, a tanári arisztokratikus gőg szirtjén megtört hánykodó sziveknek ! Mennyire lenézett hivatal vagy te az ember testi és lelki ellátására rendelt állomások között! Pedig nem más, hanem te vagy az élet valódi iskolája, a rendes tanítóságra legjobb vezérlő, egyenes út. Tudom, ki a tanítóképezde falai közt, mint képezdész rózsafelhők közt ringatta magát, te bizton komoly, higgadt férfivá képezed ! Haladtam tehát R . . . féle. A nagy csizmáim által felhányt sár — majdnem térdig érő kabarék, — szürke kabátomat dekorálhatatlan állapotba helyezék. Oly nagy volt a sár, mintha mondva csinálták volna, ehhez járult még a szél és eső mely felülről, kegyetlenül megdolgozni törekedett annyira, hogy a ki különben az élet sanyaruságaival elég ismerős valék , a sorsot átkozni kénytelenittettem. Végre elértem Eldorádómat. Csonka, kopott tornyú, szegényes külsejű falucska volt ez, a polgárisuk-