Népnevelők Lapja, 1885 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1885-05-23 / 21. szám

162 NÉPNEVELŐK LAPJA. pálya iránti előszeretetből lépnek a képezdébe, noha tehetség és szorgalom tekintetében sem a matúránál sem a későbbi censuráknál szégyent nem vallanának ? S mindezekből, ha 4—8 középisk. osztály s a képezde elvégzése után akár Budapesten, akár Tolnán tanítókká lesznek, nem válhatnának-e önképzés útján olyan emberek, kik esetleg a tanfelügyelők számára kiadott utasításokat is meg tudnák érteni, s valamely vármegye közoktatásügyét administrálni ? Ha az előrehaladt és nagykövetelésű Németországban Kehr és mások tudtak magasabb adminisztratív tanügyi hivatalokba emelkedni , mint autodidacták ; ha nálunk is egy pár megye van, ahol közönséges néptanítóból lett tanfelügyelő alatt a népoktatás igazán felvirágzott, mint pl. Torontálban : vajjon hogyan koczkáztathatja Cs. úr azt az állítást, hogy a szükséges adminisztratív képességet a tanító aligha szerezheti meg? Hát a jogászból, kataszteri pótbecslő biztosból lett tanfelügyelők hol szerzik meg? Ami azokban a tanfelügyelők számára kiadott utasításokban áll, azt minden képesetész is megérti, ahhoz nem kell jogi vagy államtudomány ; az egyéb szükséges felvilágosításokat a tanító is csak úgy megtalálja a törvényekben mint a turista, kinek feje szintén nem káptalan, hogy Werbőczy tripartitumától kezdve a legutolsó novelláig mindent könyvhétévé tudjon ; — aztán pedig úgy tudom, hogy a mennyi jogi ismeretre a tanfelügyelőnek szüksége van, azt ott találja — nagyobbrészt — Csiky Kálmánnak a képezdékben használt „A magyar alkotmánytan és jogi ismeretek kézikönyve“ cz. művében, mert kényesebb kérdésekben úgyis a közig. bizottság, legtöbb esetben pedig maga a minisztérium a döntő. Az a tanfelügyelői jogtudomány nem egyéb tehát, mint egy Wauwau, mellyel minket tanítókat jó Csánki úr ijeszteni akar. De mi nem ijedünk meg tőle, mert jól tudjuk, mi van benne, és még jobban, hogy mi van mögötte. És nem is fogunk tágítani. Szót fogunk emelni, valahányszor látni fogjuk, hogy elsőnek tétetik, aki utolsónak sem jó; szót fogunk emelni, valahányszor jeleseket s érdemeseket mellőzni, az obszeurantiszmust pedig prolegálni fogják. Mert elvégre is jogi államban élünk, ahol nem a személyes önkény, hanem csak az igazságosság s közjó iránti tekintet kell hogy döntsön. Amihez nekünk tanítóknak a turistáknál nagyobb jogunk van, azért küzdeni is fogunk. Különben is a qualificationalis törvény a tanítói oklevelet is a felügyelőségre feljogosító okmánynak mondja. De mi úgy vélekedünk, hogy valamint a generális első sorban katona és második sorban stratéga, — úgy a tanfelügyelőnek is első sorban tanítónak, még pedig igen jeles tanítónak kellene lennie, és csak második sorban adminisztrátornak. S valamint csak igen kevés katonából, s csak a legjelesebbekből, kik arra képeseknek találtatnak, lesznek generálisok, úgy a leendő tanfelügyelőket is meg kellene előbb vizsgálni. A mit Cs. úr proponál, hogy t. i. a segédtanfelügyelők utazzanak külföldre s ott egészítsék ki képzettségüket, — az csak arra a német quagrimre emlékeztet : „Es flog ein Gänschen über den Rhein, und kam als Gans wiederheim.“ Sok tanfelügyelő jelöltünk is így járna, aztán pedig talán végre eljön már az az idő is, amikor a saját fejünkkel fogunk gondolkozni akarni, s a magunk lábán járni. A tanfelügyelői intézményt a közönség s a tanítóság akkor fogja komoly számba venni és azt tisztelni, ha a minisztérium megszűnik oly embereket alkalmazni tanfelügyelőknek, akik miatt az országgyűlési ellenzék interpellálni, a kormánypárt restelkedni, a miniszter védekezni kénytelen. S hogy ilyen kinevezések történtek és még folyton történnek, ezért én nem annyira a minisztert és tanácsosait, mint inkább azokat az embereket okolom, akik pirulás nélkül fogadnak el egy stallumot, melyre sem képzettségük, sem érdemük nincsen, — s akik tudják, hogy velük kárt és szégyent kell hogy valljon az az ügy, a melynek vezetésével megbizatnak. Paedagogus. A kiállításból. I. A Gondviselés iránti hála, hazafiui büszkeség érzete vesz erőt rajtunk mindannyiszor, midőn „Országos kiállításunkéba lépve, nemzetünk tudományának és szorgalmának fényes jeleit szemlélhetjük. Végre valahára a hazai történelem oly aranylapjáról olvashatunk, mely nem vérről és háborúról beszél, hanem, mely alig két évtized alatt elért óriási haladásunkat hirdeti. Nincs nemzet, mely annyit letiporva, Isten segítségével győzelmesen felemelkedvén, életre valóságát a körülmények kedvező volta mellett oly fényesen be tudta volna bizonyítani mint a magyar. E tudat kölcsönözzön nekünk néptanítóknak nehéz feladatunkban erőt és kitartást a jövőben. Ne feledjük soha, hogy nemcsak egy anyagilag, de szellemileg is megáldott nemzet jövője nem legcsekélyebb mértékben, a mi működésünk mikéntjétől függ, és hogy sarjadozó szép remények csak akkor valósulhatnak meg, ha mi is mindig komolyan vesszük hivatásunkat és önképzésünkben szünetelni nem fogunk. Kettős oknál fogva is kívánatos, hogy mindenki, kinek helyzete csak némileg engedi, feljőjön a kiállítás megtekintésére. Erősbül benne a nemzetéhez való ragaszkodás, ismeretei pedig a szép és hasznos tárgyak láttára mód felett gyarapodnak. A tanító pedig úgy válik díszére állásának, ha hazafias gondolkodásához alapos míveltség járul. Ha csak az egyik kellékkel bír és hián van a másiknak, nem egész ember többé, mert nem felellnt meg teljesen hivatásának. Azért kell sajnálkozásunknak kifejezést adni, hogy a kiállítást rendezett intéző körök, nem adták meg mindazon kedvezményeket a tanítóknak, melyek serkentésül szolgáltak volna, hogy a kiállítást lehetőleg nagy számmal látogassák. Bizonnyal hasznát fogja venni a kiállításban látottaknak mindenki, ki ott megfordul, de eredményeiben áldásosabb nem lehet e nagy nemzeti mű, mint midőn alkalom nyujtatik a tanítóknak azt minél alaposabban tanulmányozni. A tanítók a közműveltség utcsinálói, ők a nemzettest idegei. Műveletlen tanítók mellett tudatlan marad a nép, művelt tanítók fogékonnyá teszik a nemzet zömét a nemzet nagyjainak aspiratiói iránt, józan, iparkodó és szorgalmas népet csak e tulajdonokkal megáldott tanítókar nevelhet. A más pályán lévők csak maguk hasznára tanulnak elsősorban, a néptanító azonban mindig népe javának előmozdítására fordítja ismereteit. És daczára ezen általánosan elismert igazságoknak, daczára, hogy általán tudva van, miszerint a néptanító csekély fizetése folytán még akkor sem igen siethet ismeretei bővítésére, midőn azokat az ország fővárosában sikerült