Néprajzi értesítő 77. évfolyam, 1995.
A Néprajzi Múzeumban „Magyarok Kelet és Nyugat közt” címmel 1994. november 21–22-én tartott konferencia előadásai - Bevezető: témák és megközelítések / Hofer Tamás = 77. évf. 7–22., ill. bibl. 18–21., English summ.
14 Hofer Tamás és ázsiai népekre csoportosította - ázsiaiak voltak a magyarok, örmények, zsidók és a cigányok - ez nem föltétlenül volt hízelgő a magyarokra (CZOERNIG 1855; HOFER 1991. 161). A magyarok keletiségtudata sokszor merített a nyugati népek orientalizmusából. Erre hoznak példákat ennek a kötetnek a tanulmányai is. Marosi Ernő rámutat, hogy a középkori miniatúrákon, így a Képes Krónikában is a honfoglalókat, keleti magyarokat arra a mintára ábrázolták, ahogy pl. francia krónikákban az őseiknek tekintett trójaiakat. Némelyik monda és ikonográfiai hagyomány esetében nehéz szétválasztani, mi is lehet keleti vagy nyugati eredetű (Rózsa György, Kriza Ildikó, Hofer Tamás hoz ilyen példákat). Több tanulmány is foglalkozik az építészetben, iparművészetben a század elején kibontakozott keleties kísérletekkel (Keserű Katalin, Kovács Orsolya, István Erzsébet). Lechner Ödön, Zsolnay Vilmos Londonba ment a közel-keleti, indiai hagyomány megismerésére, és inspirációt merítettek a keleti hagyomány angliai interpretációjából is. Kísérleteiket részben nyugati visszajelzések ösztönözték. Egy korábbi tanulmányában mutatta ki Sinkó Katalin, milyen figyelemre méltó szerepe volt külföldi, idegen művészeknek abban, hogy az Alföld és az alföldi pásztorok „keleti", ősi színbe kerültek (SINKÓ 1989b). A kötet tanulmányai a Kelettel ütköző nyugati magyarokra is hoznak példákat. Szent László mint nyugati lovag harcol a Keletről betörő nomád kunokkal (Marosi Ernő). Hősiesen vagy üllő és verő közé szorult országként védik a magyarok az oszmán törökkel szemben is Nyugatot (Őze Sándor, Imre Mihály). A díszmagyar keleti vonásokat őriz és tesz rendi-nemzeti jelképpé - miközben a női díszruha a nyugati tradícióba illeszkedik. (F. Dózsa Katalin). A 17. században a keleties „magyar öltözet" jelölhette, ha az osztrák ezredes indigenátust nyerve magyar arisztokratává lett (Cennerné Wilhelm Gizella). A keleti őstörténeti elképzelések és építészeti, iparművészeti törekvések összefonódását vizsgálja Keserű Katalin. Ő is, István Erzsébet is utal Huszka József maga idejében nagy hatású elméleteire. Utóbbi rámutat arra, hogy a mezőtúri helyi fazekas művészet mintegy „elébe ment" a Badar Balázs által átvett keleti, kis-ázsiai motívumok alkalmazásának, a Zsolnay-gyár által is képviselt orientalizálásnak. A mohácsi Emlékhelyen fölállított kopjafák - egyesek ember formájú emlékjellé stilizálva, mások paraszti fejfa formákat idézve - szintén hordozták annak a történelmi „aurának" az elemeit, foszlányait, mely a századforduló körül ősi keleti örökséget látott bennünk (vö. Kovács Gábor). Ebbe az értelmezésbe belejátszott az a gondolat, hogy a protestánsok, így Magyarországon a reformátusok képviselték az igazi nemzeti folytonosságot a középkor katolikus kozmopolita kitérője után, és így a református sírjelekben is ősi hagyomány kereshető (vö. Kósa László). A konferencia és az egyes előadások nem akarták „szétválogatni", mi keleti, mi nyugati a magyar kulturális örökségben. A Keletre és a Nyugatra való hivatkozások azt a széles mozgásteret kívánták jelezni, amin belül a szimbólumalkotó, értelmező folyamatok lezajlottak.