Néprajzi értesítő 98. évfolyam, 2016.
PÓCS ÉVA: Csalog Zsolt, a néprajzkutató
Szolnokról öt év után Pestre költöztünk; ennek két fő oka volt: az egyik, hogy nem volt Szolnokon lakásunk, egy szobában laktunk két, sőt elköltözésünkkor már három gyerekkel a múzeum raktárából kialakított kis lakásban, és Pesten, a Szinyei Merse utcában adódott valamilyen családi lakáslehetőség. A másik ok az volt, hogy én aspiráns lettem az ELTE Folklore Tanszékén, és ösztöndíjam alatt fel kellett függesztenem múzeumi állásomat. De Zsolt akkorra már meglehetősen kiábrándult a szolnoki régészkedésből, vagy talán helyesebb, ha azt mondom, hogy jobban érdekelte valami egészen más: a földbe rejtett több ezer éves csontvázak helyett az élő emberek. Nagyon sokat ásatott szolnoki muzeológusként, és felteszem, hogy ásatási naplói, jelentései mintaszerűek voltak, sőt, időközben volt egy kutatási témája, amelybe elég mélyen beleásta magát: az Árpád-kori temetők sírjainak tájolása, írt is erről egy tanulmányt. Volt egy másik kedvenc elmélete is Szolnok megye neolitikus leletei kapcsán, amelynek bizonyításához számtalan táblázatot készített, egyáltalán, valamilyen ok miatt izgalmas korszaknak találta a neolitikumot. Ezen időszakban történt nemcsak a filmrendezéssel kapcsolatos kísérlete, hanem egy ghánai - többéves - muzeológusi állás lehetősége is akkoriban merült föl, ami ugyan többek között a család anyagi helyzetén volt hivatva javítani, de mégis mond valamit a régészeti munka iránti elégedetlenségéről is. De mi érdekelte a régészet helyett? Úgy gondolom, hogy nagyjából még mindig a néprajz, de ebben is elsősorban eljövendő szociográfusi és írói pályafutásának fő témája, az ember. Ásatásai után kivétel nélkül mindig az ásatómunkásairól mesélt lelkesen, a falusiakról, akik a terepen körülvették, és soha nem a talált leletekről. És megkezdte a tőlük hallott történetek feljegyzését. Ez azonban nem néprajzi gyűjtés volt, hanem szociográfiai munkásságának kezdete. Mégis, úgy látszik, a régészetben való kisebb csalódásai közepette (és a már Szolnokon megkezdett szépirodalmi tevékenység mellett) még mindig a néprajzot tartotta fő „szakmájának”, és továbbra is vagy újra etnográfus szeretett volna lenni. Erre vall, hogy Pestre kerülésünk során először is néprajzi körökben próbált állást keresni, de csak arra kapott lehetőséget, hogy a Néprajzi Múzeumban kiállításrendezések során dekorációs munkát végezzen, vagy a Néprajzi Társaság titkáraként tevékenykedjen, majd rövid ideig a Szabadtéri Néprajzi Múzeum szerződéses munkatársaként dunántúli házak bontási munkálataiban vett részt. Pesten ilyen körülmények között gyorsan első helyre került érdeklődésében a szociológia és a szociográfia, és persze folytatta irodalmi próbálkozásait. Még egyszer tért vissza életébe komoly formában a néprajztudomány, mégpedig a Magyar néprajzi atlasz révén. Engem szeretett volna Barabás Jenő a jugoszláviai magyar falvakba küldeni, de éppen harmadik gyerekünk született meg akkor, és így adódott, hogy Zsolt vállalta el a jugoszláviai kutatópontokon való gyűjtést, Füzes Endrével kettesben. Több hónapot töltött ott, és bárki, akinek dolga volt az atlaszkérdőívek feldolgozásával, tanúsíthatja, hogy Zsolt a legszakszerűbb, leglelkiismeretesebb, egyben legeredményesebb gyűjtők közé tartozott, akinél a dokumentáció is mindig mintaszerűen pontos és rendezett volt. Hogy újra belelendült a néprajzi tematikába a jugoszláviai atlaszgyűjtés során, ezt hazaküldött levelei tanúsítják, amelyek szerint a székelykevei lakodalom egyes eseményeinek leírásától kezdve a szlovéniai zárványfalvakban megőrzött nyugati magyar dialektus érdekes nyelvi fordulataiig sokféle néprajzi sajátság iránt mutatott nagy érdeklődést, sőt lelkesedést. Lelkesedése ekkor sem volt persze pusztán néprajzi: levelei vagy későbbi beszámolói tanúsága szerint a hetvenhárom vármegyét visszakövetelő öreg bácskai magyarral folytatott vitája Trianonról vagy a bácskai gazdák által kizsákmányolt bosnyák vendégmunkások sorsa ugyanúgy lázba hozta, mint egy-egy érdekes, számára addig ismeretlen néprajzi jelenség. Ez volt az utolsó fellángolás: ezután már egyre inkább átadta a néprajzkutató Csalog Zsolt a terepet az írónak és szociográfusnak. Néprajzos múltját azonban sohasem tagadta meg, sőt, ez tekinthető későbbi tevékenységei egyik legfontosabb alapjának. 127