Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók - Tabula könyvek 7. (Budapest-Pécs, 2005)
A nemzeti örökség felfedezése, kultuszhelyek teremtése - SEBESTYÉN ADRIENNÉ: „Erdélybe utazni más”. A magyar turisztikai irodalom Erdély-képe
legtöbbje azonban feltűnően szűkszavú, különösen az egyes tájak, illetve nagyobb városok látnivalóinak bemutatásakor. Azonban ezek a könyvek sem érdektelenek, különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük e kicsiny kötetek előszavait, melyekből ugyanaz a hang csendül fel, mint az útleírásokéból. A Magyar Turista Élet 1940-es kiadványa, mint neve is mutatja, nem egy hosszú lélegzetű mű: Erdély kis turistakalauza. Talán ebben a könyvben érzékelhető leginkább a már említett szűkszavúság, csakis útvonalakat említ, s nagyban hasonlít ezáltal egy utazási iroda útvonaltervéhez (Székelyföldet érintve kifejezetten egy másik, régebben megjelent könyvet javasol az odalátogatónak). Ha figyelembe vesszük ismét az évszámot, és különösen, ha elolvassuk a rövidke könyv rövidke előszavait, merthogy ebből kettő is van, meggyőződhetünk arról, hogy mennyire nyilvánvaló s az olvasók számára is közvetített volt az, hogy rövid idő alatt minél több kiadványt kívánnak Erdélyről megjelentetni - a teljesség igénye nélkül. (Néhány útikönyvben még visszaküldhető levelezőlap is található, hogy azon jelezzék az olvasók észrevételeiket egy következő kiadás teljesebbé, illetve pontosabbá tétele érdekében.) „Tervünk azonban az, hogy a legrövidebb időn belül ugyanilyen olcsó és népszerű kiadásban teljesen részletes útikalauzokat adunk ki s ezzel hamarosan kielégíthetjük azt az érdeklődést, amely a magyar turistatársadalom részéről a visszakerült erélyi hegyvidékek iránt megnyilvánul. A Kiadó" (Tulogdy 1941:4). A szerző előszava ezzel szemben sokkal emocionálisabb, mintegy érzékeltetve ezzel, hogy nem pusztán politikai változások alátámasztására íródnak ezek a könyvek, hanem az akkori magyar társadalom érzelmeinek is megfelelve. Erdély földjét szentnek nevezi Tulogdy, amelyben benne foglaltatik a már említett másság, az „Erdélybe utazni más” motívuma is - odautazni nem csupán kikapcsolódás és kaland, hanem valami, ami több ennél. Úgy gondolom, a negyvenes években az Erdélybe tett utazást egyfajta zarándoklatnak tekintették, nem a szó vallásos, hanem nemzeti értelmében, amely magában és magán hordta a „Trianon után magyarnak lenni” viszontagságait. „A kis turistakalauz rövid - csak a legfontosabbakra kiterjedő - útmutató, az Erdély megszentelt földjére jövő turistának” (Tulogdy 1941:4) Gáspár Gyulának az 1941 -ben, a Franklin Kiadónál megjelent/ visszatért Erdély útikönyve című munkája is sokban hasonlít Tulogdyéhoz. Itt már a könyv címében is benne rejlik az itt bővebben ki nem fejtett cél, Erdély népszerűsítése a megmaradt magyar területeken, további megerősítés erre, hogy a könyvben található útvonalak kiindulópontja mindig Budapest, s a fővárostól mérten adja meg a könyv az egyes városok távolságát. Erdély északi része és a Székelyföld annak az útikönyvnek a címe, amely szintén 1941- ben jelent meg az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal kiadásában. Bár terjedelme ennek kis füzetnyi, mégis sok alapvető különbséget fedezhetünk fel benne az előzőekhez képest. A könyv elején bőséges bevezetőt találhatunk Erdély földrajzáról és történelméről is, emellett népességéről, vallási hovatartozásukról, hagyományaikról is szó esik. Ez a könyv már nem fukarkodik a jelzőkkel az egyes „látnivalók kapcsán”. Erdélyt röviden így jellemzi: „Erdély egy évezreden át Magyarország keleti védőbástyája, Európa természeti szépségekben egyik leggazdagabb része. Népi és nyelvi tarkasága, égbenyúló havasai, zúgó fenyvesi, csobogó hegyi patakjai, gigászi hegyvonulatai Svájcra emlékeztetnek” (Erdély 1941:1 ).