Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók - Tabula könyvek 7. (Budapest-Pécs, 2005)
FEISCHMIDT MARGIT: A magyar nacionalizmus autenticitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben
FEISCHMIDT MARGIT A magyar nacionalizmus autenticitás-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben A késő modern társadalmak egyik paradox, de meghatározó jelensége, hogy miközben a valóságos helyek, terek és lokalitások jelentősége az emberek és közösségek mindennapi élete és identitása szempontjából mindinkább elhalványul, addig bizonyos kiemelt, szimbolikus helyek, pontosabban a rájuk vonatkozó elképzelések mind jelentősebbek lesznek. Az elképzelt közösségek sok esetben csak elbeszélésekből ismert területekhez vagy szent helyekhez kötődnek. A társadalmi emlékezetben, bizonyos diskurzusokban és szertartásokban meg- és újraalkotott haza képzete és a hozzá való ragaszkodás például olyanok számára is az egy nemzethez való kötődés alapja, akik rég nem tagjai a politikai közösségnek, vagy soha nem is voltak azok. Az identitásdiskurzusok lokalizációjának feltétele, hogy bizonyos, fizikailag érzékelhető földrajzi tereket megfelelő szimbolikus jelentésekkel lássanak el, olyan kulturális reprezentációkat alkotva róluk, amelyek nemcsak befogadják, de legitimálják és meg is erősítik ezeket a diskurzusokat (Gupta- Ferguson 1992). Ez a tanulmánykötet Erdély kulturális reprezentációit vizsgálja, különös tekintettel azokra a gyakorlatokra, amelyek átfogóbb diskurzusokba, reprezentációs rendszerekbe vonják be az elképzeléseket e földrajzi tájegységről. Az előszóban ezen belül azt hangsúlyozzuk, hogy az Erdélyről szóló magyarországi társadalmi beszédben és a hozzá kapcsolódó performatív gyakorlatokban olyan szimbolikus térfoglalás megy végbe, amely által a nemzeti létezés autentikus formáit kötik Erdélyhez. A mai magyarországi Erdély-reprezentációk legfontosabb jellemzője az ambivalencia, az azonosság, a hasonlóság, illetve a különbözőség, a másság, az idegenség kettőssége. Úgy is mondhatjuk, hogy ma Magyarországon két alapvetően eltérő, sőt egymásnak ellentmondó kép él Erdélyről. Az egyik Erdély: hozzánk hasonló, sőt velünk azonos, magyar, sőt „magyarabb”, esszenciálisabban magyar, mint a mai Magyarország bármely régiója. Erdély az ősi, autentikus magyar kultúrát „őrző” kultuszhely. A másik Erdély: távoli, különböző, más, idegen vagy elmaradott, kevésbé modernizált, sőt egyenesen civilizálatlan. Ez az elmaradottság olykor eufemisztikusan jelenik meg. Erdély ekkor az idealizált faluval, a paraszti társadalom idilljével szinonim: természetközelibb életformát, közösségelvűbb társadalmat jelent. Ez a kép, illetve annak konstrukciója azt a kulturális és hatalmi logikát követi, ami a Kelet idealizált, de ugyanakkor nyilvánvaló módon alárendelt képét létrehozó orientalista diskurzust jellemzi. Mindkét esetben olyan társadalmi diskurzusról és reprezentációs rendszerről van szó, amely meglehetősen távol áll a mindennapi valóság tapasztalati tényeitől. Legitimitása-