Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók - Tabula könyvek 7. (Budapest-Pécs, 2005)
A nemzeti örökség felfedezése, kultuszhelyek teremtése - SEBESTYÉN ADRIENNÉ: „Erdélybe utazni más”. A magyar turisztikai irodalom Erdély-képe
mányok látványosságai. Ugyanakkor maga a természeti környezet is áthistorizálódik azáltal, hogy számos természeti látványosság a történelmi Erdély vagy még azon is túl a történelmi Magyarország emlékét idézi (például a Királyhágó, az ezeréves határ). Az útikönyvek Erdély-képe Az Országos Széchényi Könyvtár adatai szerint az Erdéllyel kapcsolatosan jobbára Magyarországon, kisebb részben Erdélyben megjelent útleírások, illetve útikönyvek közül tizennyolc jelent meg 1940 és 1943 között, 1788 és 1940 között tizenhat, melyek nagy része útleírás, nem pedig útikönyv, 1943 és 1986 között pedig összesen kettő, melyek közül az egyik az Utazások Erdélyben című útikönyv, ennek 1986-ig négy kiadása is megjelent. Erdély mint úticél már a 18. században is megjelent. Jenne Franz német nyelvű útleírásában Reisen nach St. Petersburg találhatunk Erdéllyel kapcsolatos részeket. A 18. század végén részletes útleírás jelent meg Erdélyről Reisen nach Siebensbürger címmel. A német nyelvű könyvben elsősorban a szászvárosok kapnak kiemelt hangsúlyt. A könyv vége felé a következő jellemzést olvashatjuk Erdélyről: „Erdélyben a són és vízen kívül, melyek az emberiség életfontosságú javai, egészséges levegőt, bátor, erős, szép embereket találhatunk, különös tekintettel a szebbik nemre, a föld alatt pedig aranyat, ezüstöt, rezet és mindent, ami más helyen csak mértékkel itt együtt, elegendő mennyiségben fellelhető.” (Leipp 1793:375.) A 19. században megszaporodtak az Erdéllyel kapcsolatos útleírások, melyek során gyalogos vagy kerékpáros utazásokról kaphat képet az olvasó, az útleírások irodalmi stílusához igazodva sok személyes motívummal, úti kalanddal, anekdotával színezetten, mint például Rimanóczky Kálmán Kerékpárkörút Erdélyben című könyvében is. Az Erdélybe irányuló szervezett turizmus gyakorlatilag egyidős magával a szervezett turizmus kialakulásával Magyarországon, s ez időtől számíthatjuk a valódi útikönyvek megjelenését is. Mint Nyugat-Európában, hazánkban is különböző szervezetek, egyletek fogták össze és népszerűsítették a turizmust a múlt század közepétől. Hazánkban 1873-ban alakult meg az első turistaszervezet Magyarországi Kárpát Egyesület néven, majd nem sokkal később, 1891 -ben az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) is, mely jelentős szerepet vállalt Erdély megismertetésében. Az egyesület munkája igen sokrétű volt: kiterjedt a turizmust lehetővé tévő fontos létesítmények megteremtésére (menedékházak, turistautak), Erdély természeti értékeinek felhasználására (ásványvizek, gyógyvizek), Erdély népművészetének bemutatására (Kárpát Múzeum), valamint Erdélyt és az erdélyi turizmust ismertető és népszerűsítő folyóiratok és egyéb kiadványok megjelentetésére. Már 1892-től olvasható volt az EKE Erdély című folyóirata, amelynek első számában is jól tükröződtek a szervezet célkitűzései: „Ismertetni akarjuk az erdélyi részeket, vadregényes, kies és bájos vidékeit, természetadta drága kincseivel, elsősorban megbecsülhetetlen és kevésbé becsült fürdőit és ásványvizet; ismertetni egyes helyeit emberi kéz alkotta művelődéstörténeti és történelmi emlékeivel és nevezetességeivel; ismertetni azt, ami a legérdekesebb és ami a földet hazává tesz: az élő népet testi-lelki állapotában.” Tehát már ebben a korai időszakban is megfigyelhető az a máig érvényes tendencia, melyben egy bizonyos népet vagy népcsoportot igyekeznek turisztikai látva.