Fejős Zoltán (szerk.): Színre vitt helyek - Tabula könyvek 11. (Budapest, 2011)
SCHLEICHER VERA: Helyek és színek. A Balaton-parti települések identitáskeresése a turizmus szolgálatában
A leggyakoribb definíciós elem maga a Balaton - vagyis az önkép legfontosabb összetevője az, hogy a település a Balaton (néha szűkítve: az északi, illetve a déli part) része, így van a Balatonnak három darab „kapuja” (Balatonederics, Balatonkenese és Balatonvilágos), van két „gyöngyszeme” és egy „ékszerdoboza”.6 Van ugyanakkor egy, pontosabban „egyetlen félszigete” (Tihany), egy „szíve” (Zamárdi), illetve - jelen állás szerint - szintén egy „fővárosa” (Keszthely).7 A „főváros” kifejezés tartalmilag már a következő identitásforráshoz vezet el bennünket, vagyis az adott települést jellemző urbánus vagy tágabban értve civilizációs erényekhez. Feltétlenül idetartozik a már idézett balatonfüredi és a siófoki szlogen. Különösen érdekes a 2007 óta megszilárdulni látszó Siófok - „a nyár fővárosa” definíció. Bár nyelvileg teljesen elhibázott, hiszen a főváros csak térbeli-földrajzi megközelítésben értelmezhető jelenség, történeti szempontból nézve mégis rendkívül pontos sűrítménye ez a kifejezés a település önképének és a Balaton-parti idegenforgalom történetében is egyedi szerepkörének. Az 1968-ban városi rangot szerzett helység ugyanis nem csupán az utóbbi években lett Budapest agglomerációjának része, hanem igen korán, már a 19-20. század fordulóján magára vállalta azt a szerepet, hogy - mint a fővároshoz legközelebb fekvő Balaton-parti fürdőhely - szolgáltatásai révén valamiképpen Budapest nyári tükörképe legyen. Ez a szerepkör nem csupán a fővárosi divatot követő étlapok, a reggeli vonattal érkező napilapok, a kabarétréfák és „vigalmi” programok kínálatában merült ki, de együtt járt (és jár ma is) azoknak a társadalmi feszültségeknek a naprakész közvetítésével, amelyek a fővárost jellemzik az Ősbudavár fesztiváltól kezdve a Budapest - Budapest nyelvi játék analógiájára alkotott Siófok - Zsidófok elnevezésig (Lukács 1946; Kanyar, szerk. 1989; Fazekasné Mulesza - Krasznainé Szabó, szerk. 1998). A következő szlogentípus a természeti vonzerő hangsúlyozására épül. Ezt az identitáselemet meglepően kevés Balaton-parti település használja, talán azért, mert a Balaton „részének” lenni már önmagában jelentős természeti értékek meglétét feltételezi.8 Külön is hangsúlyozza azonban részletesebben ki nem fejtett értékeit Csopak („Csopakon szebb”), és Révfülöpről is tudjuk, hogy a „világ egyik legszebb tája”.9 Ugyanakkor a településeket bemutató hosszabb szövegekből kiderül, hogy a környék és általában a táj szépségét gyakran nem önmagában, hanem analógiás alapon kell értékelnünk. Mint ahogyan a Balaton egésze sem egyszerűen Közép-Európa legnagyobb tava, hanem „édesvizű tenger”, sőt, a „magyar természet örömkönnye”,10 úgy Révfülöp is elsősorban azért szép, mert a Fülöp-hegyről nézve Rio de Janeiróhoz hasonlít. Analógiák hívják fel a figyelmet az akarattyai magaspartra is, amely az Adriára, a fonyódi kilátás viszont a nápolyi öbölre kell emlékeztesse az itt élőket és az ide látogatókat. A Balaton egészének, egyes településeinek, illetve egyes szolgáltatásainak „idegen” minták és fogalmak alapján való értelmezése nem új jelenség: végigkíséri a tó idegenforgalmának történetét a 19. század végi „lidósítási” programtól a 2000-es évek közepétől jellemző pálmafaültetésekig. A reklámszlogenek egy további csoportja a sportra és a kikapcsolódásra utaló általános turisztikai erényeket fogalmaz meg: Balatonberény például „a pihenésre vágyók és a naturisták mekkája”, Balatonboglár (egy 1930-as években keletkezett, ma felújított fürdőegyesületi reklám nyomán ismét) „gyermekparadicsom”, s egyben „a visszatérő családok üdülővárosa”. Ugyanakkor e szabadidő-eltöltéssel kapcsolatos lehetőségeket