Népszabadság - Budapest melléklet, 1996. június

1996-06-11

32 NÉPSZABADSÁG. Latin dallamok, pesti aluljáróslágerek A magyarok fogékonyak az ecuadori zenészek muzsikájára Mi vida eres tú (Te vagy az életem) éneklik a kreol fiúk Budapest forgalmas aluljárójában. A metróból felhömpölygő emberáradat megbomlik, néhányan lassítanak, láthatólag még nem döntötték el, hogy valóban olyan sürgős-e hazamenniük, vagy esetleg egy kicsit elidőzhetnének az ismeretlen dallamokat hallgatva. Lassan mintha kisimulnának a ráncok. Nejlonszatyros háziasszonyok a tömegben megbújva tétován ringatják felsőtestüket, felszabadultabb tizen­évesek késő woodstocki öltözetben dúdolják egy távoli kontinens népdalait. Olykor egy aktatáskás, morcos férfi sandít a zenekar fe­lé, de felülkerekedik benne a kötelességtudat, és vágtat tovább. A zenészeket mindez aligha érdekli. Ők elsősorban azért jöt­tek, hogy megismerjék az öreg kontinenst, mely a legtöbb hon­fitársuk szemében csupán elér­hetetlen, fantasztikus álom. Ha­zájuk, Ecuador nem tartozik a latin-amerikai sikerországok kö­zé, a fiúk a többé-kevésbé tehe­tősebbek közé sorolhatók. Azok közé, akik otthon szert tettek annyi pénzre, amennyiből kifi­zethették az Európába szóló re­pülőjegyet. Nagy részük egyete­mista, de akad most végzett kö­zépiskolás és taxisofőr is. Szá­mukra életre szóló kaland végig­zenélni Európát, megismerni a különféle kultúrákat és itt-ott megtanulni egy-két nyelvet. - Három hónapra jöttünk Magyarországra, utána to­­vábbállunk - meséli Carlos, az andoki zenekar hosszú hajú gi­tárosa, aki narancsszínű pulóve­rével kitűnik csupafarmer (el­­senkisedett?) társai közül. - Van, aki Ausztriába, mások Hollandi­ába vagy Németországba ké­szülnek. A csoportunk alkalmi együttes, ha valaki elmegy, jön a helyére más. Mivel ugyanabból a városból jöttünk, valahogy tart­juk a kapcsolatot és előbb-utóbb ismét összefutunk. Mindig is izgatott, vajon mennyit lehet keresni utcai ze­néléssel ma, amikor az emberek többsége teljes erejével szorítja hóna alá a táskáját, valahány­szor egy önjelölt előadóművész közelébe ér. A zenészek is egyet­értenek azzal, hogy a pénztárca manapság nehezen nyílik ki. Hogy mennyit keresnek, az to­vábbra is homályban marad, de a fiúk biztosítanak afelől: nem itt fognak meggazdagodni. - Napi hat-hét órát játszunk, ezzel megkeresünk annyit, amennyiből nem túl nagy lábon, de megélünk. Öten kérlünk egy lakást, esténként főzünk, na jó, elismerem, néha legurítunk egy­két pohár sört valamelyik pub­­ban. - Hallottuk, hogy van itt egy szép tó, gondoltuk, ott töltjük a nyarat - mondja Dániel, a cso­port harmincnyolc éves korelnö­ke, miközben a pánsípot hangol­ja. (Egyelőre még nem gyüleke­zik a hallgatóság, a fiúk ráérnek beszélgetni. Udvariasan fel­ajánlják egyetlen kissámlijukat, hogy mégse a földre kelljen ül­nöm. Ők a fal mellé kuporod­nak.)­­ A Balaton körül talán egy kis pénzt is összegyűjthe­­tünk, mert szó, ami szó, a repü­lőjegy nagyon drága volt, és ed­dig nem sikerült túl sokat fél­retennünk. A gazdagabb orszá­gokba, Franciaországba vagy Angliába, egy dél-amerikainak nagyon nehéz vízumot szereznie. Európában egyébként az a legjobb, hogy minden ország másféle, és így az emberek is egészen különbözőképpen viszo­nyulnak a zenéhez. A magyarok például sokkal érzékenyebben reagálnak, mint a németek: ez volt talán a legnagyobb megle­petés a fiúk számára. Örömmel mesélik, milyen könnyű megte­remteni a kontaktust a közön­séggel, hiszen látszik rajtuk, hogy élvezik a zenét, ösztönösen átveszik az egyébként ismeret­len dallamok ritmusát. Igaz, most már egyre több dél-ameri­kai csoport járja Európát, Buda­pesten például két perui együt­tessel találkoztak. Általában megszervezik, hogy ki hol ját­szik, így aztán nincs vita, és szó sincs rivalizálásról. Persze mindenkinek megvan­nak a kedvenc magyar történe­tei. Daniel szerint például Ma­gyarország igen modern ország, és ez olykor szokatlan helyzete­ket produkál.­­ A múltkor rengeteget ke­ringtem a városban, míg végre találtam egy parkolóhelyet. Megkönnyebbülten otthagyom az autót, mire visszajövök, rajta van a bírság. Kiderült, hogy mozgássérülteknek fenntartott helyen álltam meg. Ez nálunk nem történhet meg, már csak azért sem, mert egy ecuadori mozgássérült igen ritkán vezet autót. De egy modernebb or­szágban az ilyen szabályok telje­sen természetesnek tűnnek. - Engem a nők babonáztak meg. De szó szerint - meséli Javier, miközben elmerülten pengeti a gitárját. Ujján megcsillan a jegygyűrű. Mint kiderül, ő már félig ide tartozik, magyar lányt vett feleségül. - Mikor az első magyar lánnyal közelebbi kap­csolatba kerültem, meglepő, hogy úgy mondjam, övön aluli támadás ért. A lány egyszerűen belemarkolt a fenekembe: hát mit mondjak, alig tudtam lep­lezni zavaromat. A rendőrök bizonyára kevésbé fogékonyak a zenére, említik egyetlen gondjukat a fiúk. Oly­kor idő előtt véget vetnek az egyébként felszabadult hangu­latú előadásoknak. - Mi szeretnénk a legjobban, ha valahogyan legalizálni lehet­ne a tevékenységünket - bi­zonygatja a szóvivővé lett Dá­niel, miközben a többiek csen­desen bólogatnak a háttérben.­­ De fogalmunk sincs, hogy kitől kellene engedélyt kérni, és ed­dig még senki sem akadt, aki kézbe vette volna az ügyünket. Hiszen nem teszünk semmi rosszat, sőt inkább egy kevés örömet viszünk az emberek éle­tébe. Vagy ez is illegális tevé­kenységnek minősül? Inotai Edit Illegális örömszerzés? SZANDELSZKY BÉLA FELVÉTELE Nyitva az ablak. A ház betüremkedik a szobámba. Kizár­nám, de ahhoz túl meleg van. Idegen életjátszmákat hallgatok, bi­biéként. Az arcokat, az emeleteket nem isme­rem, de a történetek, immáron a második nyi­tott ablakos nyarat kezdve ugyanitt, ismerősek. Az este egyszereplős „menjünk fürödni, edd meg a vacsorádat” párbeszédekkel indul. Elha­ló esti harangszó, labdapattogás, háromkereki műanyag motorok robogása, sütőolaj sercegé­se. Nyitva minden ablak. Az öreg bérház lakó várják az esti enyhülést. Felhúzták a reluxá­kat, a vászonrolettákat, a nádrolót, a redőnyt kinyitották az ablaktáblákat és félrevonták a függönyöket. Egylégterűvé vált a ház. Edény zaj, CNN-fegyverropogás. A sorozatn­ál csendesül a ház. Az ember hajlamos azt hinn­ni, ez kitart reggelig. Azután döngve becsapó­dik a nagykapu. Harsogó méltatlankodás a földszintről: „ki nem zárta be már megint, ha minek csináltattuk meg a kapucsengőt...” Va­lahol a második táján megcsörren egy telefon .Ne viccelj, Tahitót falunál már százért adjál az epret az út mellett, minek hajolgassak akkor én százötvenért...” Az ötödiken gitározni keze valaki. Szépen játszik. A ház megpihen kicsit. Mélyül az este. A gyerekek utolsó pró­bát tesznek a fennma­radásért, az asszo­nyok is leülnek a tévé elé. Jön a szombat esti film. „Pusztulj el innen te szemét, már mindent elhordtál tőlünk.” Boruló szék zaja, tárgyak súlyos zuhanása. A galériáról tisztán látható egy kivilágított templom tornya. „Szétverem a fejed, ha megütöd az anyádat, bár meg se szült volna. Mennyit innál még, most is alig állsz a lábadon...” Aztán hosszú csend. S akkor felsír a kislány. Nem tudom, milyen színű a szeme, hány éves, vékony-e vagy kövér, mit szeret játszani, ho­gyan ébred reggelente, de a sírását már megis­merem. Éles sikítással kezdi, elfúló csuklással fejezi be. Nagyon sokáig tud sírni, szakaszosan ismételve minden elemet. Csak hallgatom. Ál­lok az ablaknál. Menjek, szóljak, hogy legyen végre csend, legyen vége? Azt se tudom, merre induljak, melyik emeletre. A gyerek csak sír, lemondóan sír. Felszól egy parancsoló, dühös hang lentről: „Hagyd már azt a gyereket, te ál­lat!” Ennyi, nem több. A gyereksírás mégis rendre alábbhagy. Ők talán ismerik egymást, személyesen is. Síró ablak BUDAPEST 1996. június 11., kedd Pisztollyal a becsületért• Párbajhős politikusok és vívó írók Becsületbeli ügy, divathóbort, középkori maradvány Kacziány Géza Híres magyar párbajok című kötetének előszavá­ban írta a múlt század végén: „Mi és a mi nemzedékünk, fájda­lom, nem lesz abban a szerencsés helyzetben, hogy a párbajt, eme középkori maradványt társadalmunkból kiirtva lássa”. Igaza lett. Még a második világháború előtti években is folytak párba­jok a pesti parkokban, a városszéli erdők tisztásain. A párbajozás szokása a ke­resztény lovagias szellemben gyökerezik, a bajvívás a XII. századig majdnem mindenütt a nemesek kiváltsága volt, holott századokon át bizonyítási esz­közként szerepelt a párbaj a tör­vényszékek gyakorlatában. Az ítéleti bajvívás abból a hiede­lemből eredt, hogy a teremtő vé­di az ártatlan embert, nem enge­di bűnhődni, ezért a vádlottnak joga volt ahhoz, hogy ártatlan­ságát így bizonyítsa. Bár a párbajmánia hazánkban a XIX. században érte el tetőfo­kát, még a második világháború előtt is számos híres politikus, író, újságíró, katonatiszt lépett becsülete védelmében a küzdő­térre. Híres párbajt vívott egymás­sal Gyulai Pál és Tóth Kálmán. Gyulai rendszeresen bírálta rossz versei miatt a költőt, s Tóth - megunva az elmarasztaló kritikákat - párviadalra hívta ki a kritikust. A pisztolypárbajban Tóth lábon lőtte Gyulait, aki fáj­dalomtól eltorzult arccal szólt ellenfelére: „Jó lesz, jó lesz, de azért mégis pokolian rossz ver­seket írsz!” Egyébként a magyar irodalom jelesei közül Ady End­re, Herczeg Ferenc, de még a ga­lamblelkű Gárdonyi Géza is párbajozott. Igaz, az utóbbi fia­talon, szegedi újságíró korában rántott kardot. Kellemetlen nézeteltérése tá­madt 1911 novemberében Krúdy Gyulának egy budapesti mula­tóhelyen Sztojanovits Viktor hu­szárkapitánnyal. Krúdy csatla­kozott a társaságához, de a tiszt­,­nek nem volt szimpatikus az író, és az est során többször is pró­bált belekötni, búcsúzáskor pe­dig nem fogott kezet vele, sőt hangos megjegyzést tett rá. Az író felelősségre vonta a sértésért a tisztet, mire Sztojanovits a kardjához kapott. Nem tudta ki­rántani, mert Krúdy torkon ra­gadta, nekilökte a szomszédos asztalnak, aztán elvette tőle a kardot. Amikor még a kapitány a pisztolyáért nyúlt, Krúdy a kardmarkolattal fejbe verte. Az esetnek lovagias úton volt foly­tatása: kardpárbaj nehéz lovas­sági karddal, bandázs nélkül, harcképtelenségig. Az ellenfelek mindössze kétszer csaptak össze. A másodiknál Krúdy megvágta ellenfelét a homlokán, a kapi­tányt elöntötte a vér, ezért a pár­bajt be kellett fejezni. Amúgy a felek kibékültek. A századforduló utáni évek markáns egyénisége volt Kegle­­vich István gróf, a szabadelvű párt országgyűlési képviselője, aki többször és több éven át volt az Operaház és a Nemzeti Szín­ház intendánsa. Változatos élet­­útjára jellemző, hogy 1904 au­gusztusában, Párizsban párba­jozott a társaságában lévő ma­gyar színésznő miatt. Az ügy pi­kantériája: a hölgyet megsértő fiatalember előkelő francia csa­lád sarja volt ugyan, de váltóha­misítás miatt nem párbajképes. Keglevich előbb kifizette francia ellenfelének a váltótartozását és aztán megvívott vele. Átszúrta a vállát. A gróf az intendánsi szolgála­taiért a királytól évi hatezer ko­rona kegydíjat kapott. Egy alka­lommal a parlamenti ellenzék összeférhetetlenség címén meg­támadta Keglevich gróf képvise­lőt, mondván, királyi fizetésből él és ez nem egyeztethető össze a képviselői megbízással. A vita hevében becsmérlő kiáltások is elhangzottak. Az egyik fiatal, el­lenzéki képviselő, bizonyos Hencz Károly mindenkit túlkia­bálva ordította: „Maga kegydí­jas marha!” Keglevich elégtételt követelt. (A grófról tudni kell, hogy az ország egyik legismer­tebb vívója volt.) Kívánságára kardpárbajt vívtak, a szúrás megengedésével, harcképtelen­ségig. A küzdelem során a gróf belefutott Hencz kardjába, amely átszúrta a tüdőt, elvágott egy eret a szív közelében, s hegye a gróf hátán jött ki. Keglevich a helyszínen percek alatt elvér­zett. A tragikus kimenetelű párbaj megrázta a közvéleményt. A parlamentben megyei küldöttsé­gek követelték a párbaj eltörlé­sét. A párbajellenes törvény meghozatalát sürgető felszólalá­sok sorozata csak olaj volt a tűz­re, a honatyák közt valóságos párbajjárvány tört ki. Vázsonyi Vilmos országgyűlési képviselő, a demokrata párt budapesti el­nöke az elsők közt emelte fel szavát a párbajozás ellen. A szá­zad elején neki is lovagias ügye támadt Szüllő Géza képviselő­vel. Vázsonyi segédei kijelentet­ték, hogy megbízójuk nem akar­ta megsérteni képviselőtársát sem emberi, sem politikusi be­csületében. Párbaj helyett egy levelet adtak át Szüllő segédei­nek: „Fegyveres elégtételt nem adok, nem ismerek el. A párbaj ellen számos cikkben és­ nyilvá­nos beszédben foglaltam állást, a párbajellenes mozgalom egyik kezdeményezője voltam. Nem tagadom meg önmagamat és nem akartam megtagadni elvei­met”. 1908-ban Budapesten nemzet­közi párbajellenes tanácskozást és kongresszust is tartottak, ám túl nagy hatást a párbajellenes mozgalmak nem tudtak kifejte­ni. Az első világháború éveiben csökkent ugyan a párbajok szá­ma, ám a Horthy-korszakban nemcsak megtűrték, de szinte kötelezővé tették. Különösen Horthy tisztikara jeleskedett a párbaj­ozásban, s ha úgy adó­dott, életre-halálra csattogtak a kardok, dörögtek a pisztolyok. Persze a honatyák, a politikusok sem tagadták meg önmagukat. 1922. január 22-én Gaál Gasz­­ton, a nemzetgyűlés elnöke meg­vonta a szót Szilágyi Lajos kép­viselőtől. Egy másik képviselő, Beniczky Ödön Szilágyi védel­mére kelt, és a heves vita során pisztolyt rántott. Beniczky Ödönt ezért a fegyveres támadá­sért Gaál Gaszton és Gömbös Gyula is provokálta. Beniczky kitűnő vívó hírében állt, s a kardpárbajban Gaált a fején, Gömböst a homlokán sebesítette meg, Beniczkynek Gömbös Gyu­lával ez már a második párbaja volt. Klebersberg Kunó, a Bethlen­­kormány kultuszminisztere 1922 júliusában azért párbajozott Pallavicini őrgróffal, mert az egy parlamenti vitában „asszo­nyosnak”, férfia­tlannak nevezte a minisztert. A segédek pisztoly­párbajban egyeztek meg, kétsze­ri golyóváltással. A miniszter lőtt elsőként, de fegyvere csütör­tököt mondott, így az ellenfél pisztolya is néma maradt. A má­sodik golyóváltásnál mindkét lövés célt tévesztett. A párbaj jogi megítélésének furcsaságát jól példázza a 8 órai Újság 1930. január 10-i számá­ban olvasható kishír: Sebestyén Géza színigazgató pisztolypár­bajra állt ki Eger Imre szén­nagykereskedővel. A büntető já­rásbíróság Sebestyént kétnapi, Egert egynapi államfogságra ítélte. A párbajozó felek az első­fokú ítélet ellen azzal fellebbez­tek, hogy egyikük sem élt a lövés jogával, tehát a párbajt nem fe­jezték be. A törvényszék arra az álláspontra jutott, hogy a pár­bajra kiállás már büntetendő cselekménynek számít, ezért a járásbíróság ítéletét jogerőre emelte. A párbaj megszállottjainak esztelenségét elemezve Eszes Máté Híres bajvívások, hírhedt párbajok című könyvében önál­ló fejezetben tárgyalja első vi­lágháborús tisztjeink értelmet­len, tragikomikus párbajait, amelyeket távol a hazától, orosz hadifogolytáborokban (!) vívtak egymással. Hátborzongatóan nevetséges adalék tisztjeink hő­siességéhez: valódi fegyverek hí­ján fakarddal küzdöttek egymás ellen. Kiss György Mihály Kard ki kard! (Clair Vilmos 1914-es kódexéből)

Next