Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. január
2000-01-05
28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JANUÁR 5., SZERDA Szabályozott kéjhölgyek A Budai Jogkönyvtől a türelmi zónákig Márciustól legfeljebb hatvannapi elzárással vagy 150 ezer forint bírsággal is büntethető az, akit türelmi zónán kívül tiltott kéjelgésen kapnak. Ekkor lép ugyanis életbe az új szabálysértési kódex. A maffiaellenes törvény az önkormányzatok kötelességévé tette, hogy szükség esetén kijelöljék ezeket a zónákat, mégpedig decemberig. Budapesten a fővárosi önkormányzat az illetékes. A Fővárosi Közgyűlés legutóbb rendeletben rögzítette, hogy - az érintett kerület(ek) egyetértésével - februárban meghozza a jogszabályt. Annyi biztos: a VIII. kerületben ki kell jelölni a zónát. A prostitúció egyidős a társadalommal, Pest-Budán is együtt növekedett a várossal. A prostituáltakra vonatkozó rendelkezések már a régmúltban is léteztek. A Budai Jogkönyv, a középkori Magyarország egyik legfontosabb joggyűjteménye, melyet 1405-1421 között állítottak öszsze, társadalmon kívülinek tekinti ugyan a „szabad leányok szegény, megszomorodott, kétségbeesett” seregét, de jogi védelmet biztosít számukra. Abból a felfogásból következően, hogy a szexuális szükségletek ilyen módon való kielégítését hasznosnak, nélkülözhetetlennek ismeri el. A kérdés humánus kezelésének drasztikusan véget vetett a szifilisz feltűnése, a nemi betegségek járványszerű terjedése, ami Európa-szerte megváltoztatta az engedékeny felfogást. Városunk törvénykezési gyakorlata nagy vonalakban megegyezik a múlt századok általános európai gyakorlatával, melyben két elv változik: amelyik tiltaná és büntetőjogi szankciók alá vonná, ezt utóbb prohibicionista felfogásnak nevezte el a tudomány, szemben a reglementációs felfogással, mely bizonyos toleranciával kezeli a problémát. Mária Terézia és II. József a prostitúció teljes megszüntetését, gyökeres kiirtását tűzte ki céljául. Mária Terézia büntető törvénykönyve, a Theresiana túllicitálta az európai gyakorlatot. Felállította erkölcsrendészetét, amely bezáratta a bécsi bordélyokat, személyzetüket hazánkba toloncoltatták vízi úton (Wasser Schule), a kizsuppoltak aztán Pest-Buda közönségét szolgálták. II. József nemcsak kizárólag rendészeti kérdésként kezelte a prostitúciót, elrendelte a prostituáltak összefogdosását, büntető törvénykönyve pedig politikai gonosztevőnek minősített minden férfit vagy nőt, „aki testével ipart űz, és paráználkodásból jövedelmet szerez”. A kerítőnőket, azaz „ördögmotellokat” a Budai Jogkönyv is zsákba varrva a Dunába dobni rendelte, de II. József törvénye szerint a kerítő „politikai bűncselekményben bűnös”. Uralkodásuk idején egymást érték a királyi leiratok, helytartótanácsi felszólítások, végre nem hajtható rendelkezések, melyek a prostitúció teljes felszámolását parancsolták meg. Dr. Sziklóssy László A régi Budapest erkölcse című alapművében ékes példákat sorol fel a bemutatandó korszak meddő erőfeszítéseiről. Idézi Szlávy Pál királybiztos 1767-es jelentését a pesti állapotokról, markáns képet festve a korabeli prostitúcióról: néhány krajcárért kitöltetlen bárca vásárolható a városbírótól, a kitiltott lányok egyik kapun ki, a másikon be. (Mármint városkapun.) Fájlalja, hogy valahányszor össze akarja fogdosni a lányokat, azoknak valakik leadják a drótot, így szétszélednek. Mikor pedig a nagy tudású királyi táblai ítélőbíró Szlávy maga kezdett razziát foganatosítani, nem volt elég férőhely a városi harcelban. A megoldást a bárcák megszüntetésében, a falak megerősítésében és szigorú portások alkalmazásában vélte megtalálni. Jelentését követően a Helytartótanács Mária Teréziára hivatkozva felelősségre vonta a pesti városi tanácsot, és megtiltja a protekcionális cédulák kiadását is. A büntetőakták sokasága bizonyítja a következő évek szigorának drákói voltát. A XIX. század első felétől fogva a prostitúció modernizálásáról beszélhetünk. Az eredménytelen szigort a toleráns törvénykezés követte. A Helytartótanács 1836-os rendelete fájlalta ugyan a kóbor nők elszaporodását, akik esti időben bejárták az utcákat - azaz stricheltek -, de már nem kiirtani parancsolta őket, hanem lajstromba vételükről és orvosi felügyeletükről rendelkezett. Elismert iparággá vált ezennel a prostitúció, voltaképpen hivatalosan is bevezették a bordélyrendszert, és iparengedélyhez kötötték annak működtetését. A rendelkezés egyik célja az volt, hogy a kocsmákban, kávémérésekben, utcán zajló prostitúció választódjék el az önálló kéjnetanyáktól. A hazai prostitúció történetében mérföldkő volt az 1867-es keletű Szabályok a kéjelgés-, bordélyházak- és kéjhölgyekről című rendelet. Ennek bevezetéséből idéz a Replika című társadalomtudományi folyóirat 1896. májusi száma: „A jelenlegi társadalmi viszonyoknál fogva a kéjhölgyek és bordélyfiázak eltűrése, ámbár azok a közerkölcsiséggel homlokegyenest ellenkeznek, a kósza kéjelgésből különben a közegészségre hárulható káros következések elkerülése végett szomorú kényszerűség lévén. Szükséges olyan rendszabályokat alkotni, melyek által egy részről a vétek szemtelen gyakorlásából eredhető közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak. Megjegyezvén azt, hogy a kéjhölgyek és bordélytelepek tulajdonosai épen e szempontoknál fogva mint ilyenek, erkölcstelen üzletük tekintetéből jogokat nem követelhetnek, s csak oltalomra tarthatnak számot, annyiban, miszerint addig, míg nyilvános botrányra okot nem szolgáltatnak, és a közegészség tekintetéből szükséges elővigyázatot pontosan gyakorolják, tőlök minden bántalom, zaklatás és zsarolás eltávolíttassák.” A fővárosi hatóságok a következő évtizedekben új meg új szabályrendelettel próbálták megoldani a mind közegészségügyi, mind közerkölcsi szempontból elodázhatatlan problémát. De mind az 1867-es rendelet, mind az utána következők elméletileg mindig csak bordélyokat engedélyeztek, holott a nagyvárosi prostitúció szerkezete Európa-szerte más irányban alakult. Dr. Cséri János felvilágosult orvos, a reglementációs modell elkötelezett híve 1893-ban kritizálta az 1885. évi szabályrendeletet, melyet a Replika közölt újra idézett számában. Már a rendelet címét. Szabályrendelet a bordélyügyről elhibázottnak tartotta, mint ahogy alapeszméjét is: „mert nemcsak a bordélyokról van, vagy kell hogy szó legyen, hanem az egész prostitúcióügy szabályozásáról. Ez azonban nemcsak a nyilvánosházakban lakó, hanem még a magányosan lakó kéjnőkre is vonatkozik és ami a legfontosabb, magában foglalja a titkos prostitúciót is.” Budapest székesfőváros 1909-es szabályrendelete, mely Bárczy István polgármestersége idején, a kor liberális szellemének jegyében fogant, már érdemben tükrözte azt a változást, mely a kiegyezés és a századforduló között bekövetkezett a város történetében és a prostitúció szerkezetében. A világvárossá fejlődött Budapesten óriási mértékben megnövekedett a titkos prostituáltak száma, akik sem a bordélyházrendszerbe nem illeszkedtek, sem a hatóságilag ellenőrzött magánkémőtelepek életét nem vállalták. A rendelet elsőrendű célja az volt, hogy a titkos prostituáltakat minél nagyobb számban vonja az egészségügyi ellenőrzés rendszerébe. Az ingyenes orvosi ellátás mellett bevezette a „magánlakással bíró igazolványos nő” kategóriáját, akik „a bárca helyett a keresetszerű” kéjelgésre jogosító igazolványt kaphatnak. Ennek feltétele a feltűnés nélküli életmód és a rendszeres orvosi vizsgálat igénybevétele. Népszerű volt az új lehetőség, 1912-ben a nyilvántartott prostituáltak több mint felének ilyen igazolványa volt. 1922-ben a Révai Nagy Lexikona így summázta a kérdéssel kapcsolatos aktuálisan uralkodó véleményt: „...a prostitúció szükséges rossz, amellyel szemben az államnak feladata az abból származható közegészségügyi veszedelem elhárítása. Az ellenőrzés annak megfelelően ma már csak kis részben adminisztratív, a fősúly az orvosi ellenőrzésen nyugszik.” A szócikk a továbbiakban megállapította, hogy városunkban a legmodernebb elvek alapján szabályozzák a prostitúciót, az új szabályzat - azaz az 1909- es - „semmi tekintetben sem marad mögötte a többi nagy város hasonló tartalmú rendszabályainak”. A második világháború utáni korszakban elsősorban a büntetőjog eszközeivel próbálták kezelni az üzletszerű kéjelgés témakörét - de ez már másik történet. Napjainkban - szeptember elsejétől fogva - a törvény ismét legalizálta hazánkban a prostitúciót, ám csak kijelölt helyeken, úgynevezett türelmi zónákban űzhető. Erki Edit Néhány krajcárért kitöltetlen bárca vásárolható a városbírótól, a kitiltott lányok egyik kapun ki, a másikon be. Egy kép szépapáink pajzán albumából forrás: egy város játékai Fortuna tündöklése és bukása Budapest hiteles várostörténeti dokumentumai az utcatáblák. Igaz ez a vendéglátóhelyekről, a környékbelieknek kedves kis kocsmákról, a sarki fűszeresről vagy az ott található patikáról elnevezett utcák esetében is. A valamely más település felé vezető irányt jelölő nevek mellett kezdetben az ott dolgozó mesterember - fazekas, ötvös - vagy az ott lakó népcsoport - francia, olasz -, később valamely emlékezetes utcarészlet volt a névadás alapja. A Várnegyed Fortuna utcájának elnevezését például egy fővárosi tulajdonban lévő ház, illetve az abban működő vendéglő és kávéház ihlette. Ezt a házat a XVIII. század vége felé vásárolta meg Buda, és sokáig a bérbeadásából volt haszna. Gundel Imre és Harmat Judit A vendéglátás emlékére című könyve szerint a Fortuna felépítéséig a Vörös Sün volt az egyetlen fogadó a környéken. Amikor a helytartótanács Pozsonyból Budára került, a közönség kinőtte a Sünt. Tulajdonosát azonban hiába szólították fel, nem volt hajlandó bővíteni a házat. Buda városa kénytelen volt maga megépíteni a Fortunát, amely három középkori ház eggyé alakítása után, 1785-ben nyílt meg. Akkor még a Mészáros utcában, amely még előbb Pékek utcája, a XV. században Ötvös utca, Középső utca, Francia utca és Szent Pál utca volt, később Janicsár aga utcája lett. A cégérén a szerencse istenasszonyát ábrázoló vendéglőről csak 1810-ben nevezték el az utcát Fortuna Gassénak. A Fortuna istállójában ötven ló fért el, tizenkét szobája mellett biliárdterem, söntés, kávéház szolgálta a vendégeket, akik a Vörös Sün megszűnése után a Várban csak itt mulatozhattak. Egy időben színi előadásokat is tartottak a Fortunában. 1838-ban Ferdinánd főherceg, később Hentzi tábornok lakott itt, és a fogadóban vendégeskedett a londoni török követ és harminckét tagú kísérete is. A siker azonban egy évszázad erejéig sem tartott: a fogadó hanyatlását a Lánchíd megnyitása okozta: a társasági élet Pestre tevődött át, a Fortuna pedig hosszú haláltusa után 1872-ben - négy évvel túlélve az éttermet - bezárta kávéházát is. Lukács Katalin A híres vendéglő udvara ma várdi balázs felvétele * ________Anno 1957_______ Friss kenyér egy héten egyszer „A főváros 14 kerületében 1931 és 1940 között éves átlagban 5115 lakást, 1950-től 1955-ig, hat év alatt éves átlagban a főváros 22 kerületében 4256 lakást építettek-írta május 2-án a Gazdasági Figyelő. A lakosság száma 6 év alatt 280 000 fővel emelkedett. Ha ebből levonjuk a 76 000 természetes szaporodást, kiderül, hogy 204 000 fővel nőtt a főváros lakossága a bevándorlás következtében. Ha számukra csak az átlagos laksűrűségi szintet akartuk volna biztosítani - kb. 335 fő 100 lakásra - 60 000 lakást kellett volna építeni, összesen évenként 12 000 darabot. A vizsgált időszakban - mindenki által közismert - a hivatalok, üzemek tetemes mennyiségű lakást foglaltak le céljaikra. Mivel erről senki sem vezetett nyilvántartást, az ebből következő lakáscsökkenés száma ismeretlen. Becslés szerint mintegy 3000- 4000 lakást vontak el ily módon a lakosságtól 6 év alatt... Az ellenforradalmi események következtében 1315 lakás ment teljesen tönkre és 16188 lakás rongálódott meg úgy, hogy azokat rövid időn belül részben már helyreállították vagy restaurálásuk most folyik Az összes megrongálódás a 479 970 budapesti lakásnak 3,65 százalékát teszi ki. ...a disszidálók és kivándorlók által elhagyott szabad lakásokba elsősorban azokat költöztették be, akiknek lakása az események folyamán tönkrement. ” Rendkívüli lakóhelyről számolt be riportjában az Ország- Világ augusztus 18-i száma: „Az egész világ szilvakék. Meg bágyadozó zöld. Ott, távol a testvérhegyek: a Cserhát, a kacér Mátra, a szelíd Vértes és a látóhatár fölé törekvő Dobogókő is. Némi jóindulattal ezüstszürke. Innét, a János-hegyről. Különben itt is minden kék és zöld. Ezen még néhány virág pajkos pirosa sem változtat. Csak a torony, a kilátó szürke, meg ez a férfifej, a toronyőré, Bányai Jánosé. Ebben hasonlítanak egymásra. Meg hogy mindketten 1908-ban születtek... Bányai János 19 éve ápolja, őrzi, gondozza ezt a tornyot. Fenn is lakik mellette azóta... - A legközelebbi Közért? -Ahová én járok? - kérdi vissza fölöslegesen. — Az másfél óra járás gyalog. — Az orvos? - Csak a telefonját tudom. Fölhívom és elmondom neki a bajomat, ő meg elküldi a gyógyszert... Kemény élet. Ivóvíz? Fél kilométerről. Friss kenyér? Egy héten egyszer. Posta? Föltelefonálnak a Moszkva térről, hogy menjenek le érte. A magány gondjait elűző kertészkedés? A gyümölcs egy hónappal később érik be, mint a hegy lábánál. Közlekedési eszköz? Tizenkilenc éve vágyik egy motorkerékpárra, de a kis keresetből nem telik. Pedig ha valakit hivatalból megilletne... Biztonság? Eddig még semmi baj, de szükség esetén még csak egy parittyája sincs. ” Egészen más körülmények között éltek - mint a Magyarország írta április 3-án - a fővárosi tanács Szőlő utca 60. szám alatti átmeneti nevelőintézetének lakói: „A romos, jórészben kiégett épület sötét, zegzugos folyosókat, emeletes ágyakkal berendezett hodálynyi, rideg hálótermeket, tanteremnek kinevezett, börtöncellánál alig nagyobb zugokat rejt. A kopott, piszkos mosdóhelyiség sarkában csak amúgy csupaszon, elkerítetlenül bűzlik a WC. A betegszoba ablaka alig nagyobb, mint a börtönzárkák szellőzőnyílása, a szobában olyan hideg van, hogy a betegek a hálóteremben fekszenek. (...) Nincs klubszobájuk, elegendő játékszerük, sportolási lehetőségük, jól megválogatott, az ifjú lélek érdeklődését kielégítő könyvtáruk... Az igazgató is kesereg. Sok szó esik a gyermekek megmentéséről - mondja -, de az erre szolgáló intézményeket sokszor áthelyezik... Eredetileg a Völgy utcában minden tekintetben megfelelő (...) épületben voltak, amelyet azonban át kellett adniuk a Belügyminisztériumnak. Utána más helyre, egészen lehetetlen viszonyok közé kerültek. Ez a mostani épület alig egy fokkal jobb. Folyik a harc, hogy visszamehessenek a Völgy utcába. Csakhogy a gyerekek nevelőinek ebben a harcban nincsenek erős fegyvereik. ” Némiképpen hasonló gondokkal ismerkedhettek meg a Népakarat olvasói (május 26.): „Ha erzsébetiekkel beszélget az ember — s ezt őszintén meg kell írni —, elég sokuknál csalódás éri: nem hiányolják eléggé mindazt, amit Budapest nagyon sok kerületében már természetesnek vesznek Színház, hangverseny? Inkább egy fröccs, esetleg mozi... A legnehezebb munka kétségkívül a Vasas Művelődési Házra hárul. (...) Van ugyan még egy művelődési otthon Erzsébeten, a Hazai Fésűsfonó munkásklubja, de ezt a gyár mellé építették, kissé távol a lakóházaktól. A tanács pedig év elején megszüntette művelődési otthonát, az Erkelt. Ezt a - nagyon is vitatható - érvet hozták fel indokul: ráfizetnek ” Akadtak gondok a főváros közepén is. Ezen háborgott az Esti Hírlap július 19-én: „A Parlament előtt, a Rákóczi-szobor környékén csőrepedés következtében percenként 50 liter víz folyik el. (...) A Földalatti Vasút telepe már nem gazdája a csőnek. A Fővárosi Parkfenntartó a vízművesekre hárítja, a Vízművek pedig az előbbi két vállalat ügyének nyilvánítja a javítást. Közben percenként ötven liter víz folyik el. ” A Népszabadság november 7-én síremlékavatásról tudósított: „ Tizenöt, a tavalyi ellenforradalom elleni harcban hősi halált halt szovjet katona síremlékét avatták tegnap a Kerepesi úti temetőben. P. M. Minyko őrnagy, Sz. E. Szviridov őrnagy, R. E. Szulejmanjanszk főhadnagy, T. F. Kotyelevec kapitány, I. P. Avramenko főhadnagy, A. A. Malkin főhadnagy, N. D. Sztoljarov főhadnagy, V. N. Guszev főhadnagy, A. K. Alavergyan harcos, A. G. Ribin főhadnagy, I. N. Matvejcsuk főhadnagy, I. P. Kanunov főhadnagy, M. G. Gajulin hadnagy, V. Ja. Malov főhadnagy és O. G. Mihajlov főhadnagy síremlékeit a Kohó- és Gépipari Minisztérium dolgozói állíttatták. ” D.Gy.