Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. március

2000-03-17

a 0­2­5 B­aja­­­aj­t­a­aj4 ÉVFORDULÓK Láng Nándor (ké­pünk) régész 1952. március 17-én hunyt el Budapesten. Egy év ösztöndíjas pári­zsi tartózkodás után tizenhárom évig la­tin-görög szakos ta­nárként dolgozott. 1908-ban a budapes­ti egyetemen az ar­cheológia magánta­nára lett. 1905-től 1914-ig szerkesztette az Egyetemes Philológia Közlönyt. Több tanulmányában foglalkozott a budai aquincumi római leletekkel. Fő műve A görög művészet története (1905), amely­ben a legrégibb időktől a XIX. század vé­géig nyújt érdekes áttekintést. Barát Endre író, újságíró Budapesten 1976-ban ezen a napon halt meg. Mun­kásságának jellemzője a paraszti sorsról, az uradalmi cselédségről írt művei (Lá­tástól vakulásig - 1939). Történelmi kor­rajza a Mit akar rend, Táncsics Mihály (1946). Regényei közül a Boszorkány­tánc címűt idézzük (1941). Hajós György matematikus 1972-ben szintén Budapesten ezen a napon hunyt el. Nevéhez fűződik H. Minkowski híres sejtésének bebizonyítása, melyet Minkowski-Hajós-tételként idéznek. Be­vezetés a geometriába (1960) című műve németül is megjelent. Orosz Adél Kossuth-díjas táncművésznő 1938-ban született a fővárosban. Híres alakítást nyújtott a Diótörő, A hattyúk ta­va című balettekben. Több táncfilm fő­szerepét játszotta. Hon! A természet egyensúlya Nagyon, de nagyon szomjas voltam, a Nyugati aluljáróban nem bírtam tovább. Mondták már sokan, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem. Éppen a volt Csemege (most méregdrága bútorbolt) felé tartottam, ki a lankás rámpa irányá­ba, amikor észrevettem egy talponállót az aluljáró sarkában, éppen félúton a lépcső és a szaladós között. (Óvodás koromban neveztük szaladósnak az ilyen betonlejtő­ket, de az másik történet.) Matricás tal­ponálló volt, semmi méregdrága dizájn, semmi csicsa és felvágós felirat. Csupán annyi virított egy ajtóragaszon, puritán egyszerűséggel: „ nagyfröccs 40.­­ ”. Finom, hosszasan érlelt, míves mar­­monkannából kitöltött nedűvel keverték a pisztolyos szódát, hogy gigám megnyu­godván, ismét emberként léphessek az aluljáró népe közé, és már-már moso­lyogva vegyem az irányt hazafelé. Az aluljáró sarka egy másik, nem ke­vésbé feszült alkalommal is életet men­tett. Ezúttal nem folyadékhiányom volt, hanem fölöslegem. Kiizzadhatatlanul fe­szített. Szerencsecsillagokat láttam már, végül ismét a Nyugati aluljáró mentett meg. Megint a lépcső és a rámpa közti sa­rokig kellett eljutnom, nem pedig hazáig, ami ugye nagy különbség. A sarokban ugyanis, közvetlenül a fröccsös mellett, figyelmes lettem egy má­sik ajtóragaszra. „ WC: 40,­” - állt rajta, ami ugye milyen érdekes. Akkor azonban nem gondolkoztam ezen, csak gombol­­koztam irdatlan sebességgel. Pár másod­perc múlva, a kifejezetten gusztusosra suvickolt fehér csempéjű helyiségben, ér­lelődni kezdett a gondolat: a Nyugati aluljáró sarkában ügyes emberek tele­pedtek meg. Negyven itt, negyven ott. Csupán any­­nyi kell az elv tökéletes működéséhez, hogy valaki ne siessen annyira, mint én. Ugyanis, hogy a folyadék körforgását tö­kélyre fejlesszék, centire egymás mellé helyezték a két kiszolgáló egységet. A két ajtószárny nyitva, egymáshoz rögzítve. Belső felületükön a két negyvenforintos ikermatrica. Ami ugye annyit tesz, hogy a fröccs előbb bemegy negyvenért, aztán meg kijön, újabb negyvenért. A keletke­zett vákuumot pedig csak újabb negyven forintért lehet pótolni, fröccs formájában. Zseniális. Sokáig nem látogattam az aluljáró sar­kát eztán. Igazság szerint a mai napig nem néztem be. Néhány napja azonban feltűnt, hogy az évezred üzletének finom harmóniáját felborította az infláció. A vé­cé még mindig negyven, a fröccs azonban már negyvenöt forint. És akkor számolni kezdtem. Ha adott pénzmennyiséget veszünk alapul, ez azt jelenti, hogy a vendégek kicsivel keve­sebb fröccsöt isznak majd. Ezért a szom­szédba sem néznek át annyiszor, tehát a folyadékháztartásuk kevesebb utánpót­lásra szorul, azaz nem kell még annyi fröccs sem. A természet egyensúlya megborult. Közeledik a világ vége. Dunai Márton NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. MÁRCIUS 17., PÉNTEK 27 • • Ötezer tonna papír az iskolásoktól Nem nagy üzlet a gyűjtés, de segítik a környezetvédelemre nevelést Évek óta nem tudok mit kezdeni a felgyü­lemlő újságpapírral. Régebben nagyjá­ból negyedévente becsengettek a gyere­kek a szomszédos általános iskolából, mi meg már hoztuk is elő a kamrából a kötegeket. Most meg hiába készítem ki a folyosóra, meg kell várni vele a lomta­lanítást, így saját tapasztalatom miatt is felfigyeltem a hírre: a fővárosi hulla­dékpapír újrahasznosításának terén piacvezető két cég emelt árat fizet az is­kolák által gyűjtött papírért. Nem igaz, hogy Magyarországon nincs piaca a papírhulladéknak - húzta alá Nagy Mihály, a Nagy és Hettich Kft. ügyvezetője -, a papírgyárak átveszik, szükség is van rá. Haag János, a Buda­fok Recycling Kft. kereskedelmi igaz­gatója pedig rögtön adatokkal is szol­gált. Magyarországon a fejenkénti pa­pírfogyasztás ugyan elmarad az EU- országokban vagy az USA-ban szoká­sostól (itt körülbelül évi hetven kiló, míg amott 184, sőt Amerikában 335 ki­ló), de az újra felhasznált aránya az elő­állított papírhoz képest nálunk maga­sabb, mint ott: hatvanöt százalék. A MÉH megszűntével teljesen új be­gyűjtési hálózatot kellett kialakítani. A főváros területét nagyjából lefedi ez a két cég, papírbegyűjtéssel csupán né­hány más vállalkozó foglalkozik még. Együtt­működnek a piacon, nem rontják egymás üzletét, egyeztetik gyűjtési te­rületeiket és átvételi áraikat. Forgal­muknak mintegy tíz százaléka az iskolai papírgyűjtés, évente ötezer tonnányi új­rahasznosítható papír származik a kö­rülbelül tízezer gyerek gyűjtéséből. Budapesten több mint négyszáz, a fő­város környéki településeken nagyjából kétszáz oktatási intézménnyel vannak kapcsolatban. Többségük általános is­kola, de van köztük néhány óvoda is: például a XVIII. kerületi Hétszínvirág, illetve Óbudán az Ágoston utcai és a Kelta utcai óvoda. A cégek egy-egy hétre konténert he­lyeznek el az iskolában, és gondoskod­nak az elszállításról. Az összegyűjtött újságpapírért (fekete-fehér, színes ve­gyesen jöhet) kilenc forintot fizetnek, a hullámkarton, vegyespapír­, irodai hul­ladék a minőségtől függően körülbelül hét forint kilónként. A szállítás ingye­nes, de egy tonnánál kevesebbet nem ér­demes elvitetni. Akad olyan intézmény, ahová tavaly néhány tonnát, de olyan is, ahová ötven tonna papírt hordtak össze a gyerekek. Nem nagy üzlet az iskolai gyűjtés - jegyezte meg Nagy Mihály -, de hozzá­járulhat a környezetvédelmi nevelés­hez, és a diákközösségek egyik-másik céljának megvalósításához. Tavaly kö­rülbelül harmincmillió forintot fizettek ki az iskoláknak az átvett papírért. Ez az összeg természetesen nem elég az intéz­mények alapvető felszerelésének pótlá­sára, de néhány sporteszköz, játék vásá­rolható, kirándulás finanszírozható be­lőle. Gyerekek gyűjtik össze az aktuali­tásukat vesztett telefonkönyveket is. Mintegy négyszáz tonnányi az újonnan kiadott könyvek súlya, ehhez mérten igen jelentős mennyiséget, 242 tonná­nyit sikerült produkálni a lejárt tavalyi­ból. A pedagógusok általában készsége­sen fogadják a felhívásokat. A legtöbb helyen beépítik a nevelési folyamatba ezt a lehetőséget is, megszokott menet­rendje van a gyűjtési akcióknak. A két kft. szívesen részt venne a gye­rekek környezetvédelmi viselkedésének tudatosabbá tételében is. Több pályáza­ton indultak például olyan ismeretter­jesztő film tervével, amely bemutatná a hulladékpapír útját a konténertől az új­rahasznosításig. Eddig azonban sem a művelődési, sem a környezetvédelmi szaktárca nem mutatott érdeklődést iránta. A budafoki átvevő évente versenyt hirdet az iskolák között. A legtöbb tanu­lóját mozgósító, a legnagyobb mennyi­séget gyűjtő iskola győztes osztálya ju­talomnyaraláson vehet részt. Tavaly a tá­borozók (a csepeli Eötvös Általános Is­kola tanulói) többek között felkeresték a fűzfői papírgyárat is, és végigkísérhet­ték a feldolgozás folyamatát. A nyerte­sek mellett jó eredményt értek el például a XVII. kerületi Hősök terei, a csepeli Széchenyi utcai, a budafoki iskolások is. Az idei versenybe még be lehet kap­csolódni, jelentkezni a 260-7791, vagy a 226-6504-es telefonszámon. Cs. K. É. Nem minden hulladék, ami annak látszik fotó: teknős miklós Ezrével plakátok és más régiségek Jókora ház egy budai utcában. A bejára­tánál sorompó. A kapuban megannyi cégtábla. S a földszintjén kicsiny helyi­ség. Leginkább irodának tetszik. Nyitott polcok, amelyeken mappák, albumok so­rakoznak. Papírrégiségek bennük, ame­lyekből lehet csemegézni. Emlékeznek, hány csemete gyűjtött a hatvanas években gyufacímkét vagy pa­pírszalvétát? Így kezdte Bedő József is, aki ma a papírrégiségek elismert szakér­tője. Arról faggattam először, hogyan vezetett útja a szóban forgó kis üzletig, sőt, annál is tovább. - Gyermekkoromtól papírmániás vol­tam - mondta. - Gyűjtöttem ezt-azt, bé­lyeget is. Mégis villamosmérnöki diplo­mát szereztem. Később folytattam nyomdamérnöki tanulmányokat is. Am­ikor eredeti szakmámat gyakorol­tam, addig ügyeskedtem, amíg a gyár nyomdáját nem vezethettem. Már van saját nyomdám is. Mintegy húsz éve úgy döntöttem: én leszek „a legnagyobb pa­­pírrégiség-gyűjtő”. A rendszerváltás tá­ján pedig a Margit körúton megnyitot­tam papírrégiség-üzletem, többek meg­rökönyödésére. - Miért ne lehetne olyan hely is, ahol sokféle nyomtatott portékát találni? - Extravagánsnak vélték, s a változó gazdasági helyzetben merészségnek. A gyűjtőszenvedélyem sarkallt a megnyi­tásra. Hirdetni, címekre látogatni nem az én stílusom. Ám ott kitehettem egy táb­lát: „Ami Önnek sám, a gyűjtőknek álom.” Máig ez a szlogenem. Különösen a képes levelezőlapok és az értékpapírok érdekeltek. Mindig az izgatott, ami fel­derítésre várt. Azon is csodálkoztak, hogy papírpénzeket, amelyeket kataló­gusok tartanak számon, képes voltam el­cserélni például régi, értéktelennek tar­tott sorsjegyekre. Abba a kis boltba kez­dett beáramlani mindenféle. Az anyag túlnőtt rajtam. Esztendeje el is költöz­ködtünk az új épületünkbe. Az az üzlet csupán részecskéje egy nagy egésznek, árverezőházam van, számítógépes rend­szerrel ellátott apparátus dolgozik a ke­zem alatt. - Térjünk vissza a bolthoz! Mit talál­hat itt az, aki mondjuk szokatlan aján­dékkal szeretne meglepni valakit? - Több ezerféle dolgot kellene felso­rolnom. Minden olyasmit, ami a papír- és írószerboltokban is kapható, csak­hogy ezek régiségek. És olyasmiket is, amelyekhez hasonlót már nem árulnak. Itt van például a társasági élet hatalmas területe. A bálokhoz nemcsak meghívók készültek, hanem táncrendek, ültetőkártyák, sőt báli levelezőlapok, amelyeket az asztalok között küldtek. És mi minden kapcsolódik az üz­leti élethez? Számlák, számo­lócédulák, reklámbélyegek, reklámnyomtatványok, falra­gaszok. A plakátok dekoráció­nak is alkalmasak. De bekere­tezett kisnyomtatványok, ok­levelek is díszíthetik a falat. Bármi, ami írás, a tipográfia révén alkalmazott grafika. Sokszorosított művészet. Na­gyobb élmény számomra, mint egy olajkép. - S ha engem a színház ér­dekel... - Találhat színlapokat, mű­sorfüzeteket, színészfotókat, akár dedikálva. Gyakran for­dulnak hozzánk színháziak is, filmesek is. Ha betér egy ügy­véd, mutathatok régi szerző­déseket, meghatalmazásokat, peres iratokat, ha pedig egy bankember, annak értékpapí­rokat, amelyek 1780-tól létez­nek. Aki numizmatikával fog­lalkozik, alighanem a papír­pénzek, reklámpénzek vagy éppen a szükségpénzek között fog böngészni. - Szükségpénz? Mikor volt szükség rá ? - Amikor eltűnt az apró­pénz. Például mert azt ezüst­ből verték, s a nemesfém érté­ke meghaladta a névértékét. De infláció vagy háború ese­tén is szükség lehetett az ér­mék helyettesítésére. Ilyenkor engedélyt adtak a szükségpénz kibocsátására. Megtörtént ez az 1848-as szabadságharc ide­jén is. Egy ilyen példány több százezer forintért kelt el árverésen. De egy papír­régiség értékét illetően sokat nyom a lat­ban, mennyi készült belőle. Vagyis hoz­zá lehet jutni szükségpénzhez pár száz forintért is. Régi képes levelezőlapot is lehet venni egy százasért, de van több tízezer forintos is. — Melyek a legbecsesebb képeslapok? - Az olyan kőnyomatos levelező­lapok például, amelyek legkorábban, vagyis 1895 táján készültek. Kincsnek tartják, ha szecessziós grafika, Schiele vagy Kokoschka litográfiája látható raj­ta. És bizonyos motívumoktól megőrül­nek a gyűjtők. Külföldön is óriási az ér­deklődés a közlekedés témája iránt. Vasút, hajó, repülő, mindegy. Most a legkereset­tebbek a zsinagógák. Egy 1900-as évekből származó lev­­lap, amelyen zsidó imaház van, elment nyolcvanezer fo­rintért. - Egyáltalán, milyen régi­nek kell lennie a régiségnek? - Korábban úgy gondoltam, 1945-nél le kell zárni a gyűj­tést. De azóta a hatvanas éve­kig keresik az előző rendszer stílusában, illetve szellemisége szerint készült ábrázolásokat, városképeket. Ha megfontol­juk, hogy a ma holnap már múlt század, érthető, hogyan válhat egyre becsesebbé a hu­szadik század minden emléke. Máris gyűjteni kellene. Példá­ul a szerencsejáték-szelvénye­ket, a sorsjegyeket, kaparósa­kat és borítékosakat, a kötele­zettségjegyeket vagy az en­gedményjegyeket, amelyek a vásárláskor kedvezményt biz­tosítottak. De sziszifuszi mun­ka lenne. Ki tudná például ösz­­szegyűjteni a kuponokat az új­ságokból vagy füzetekből? Holott mekkora értékük lesz száz év múlva! - Száz év múlva ? Gyanítom, igencsak vissza fog szorulni az írásbeliség nyomtatott vagy akár kézírásos formája. - Nyomtatás mindig lesz. S mindig fognak gyűjtemények piacra kerülni. Csak az újabb anyaggal lesz gond, a régisé­gek viszont még értékesebbé válnak. S a gyűjtők szenve­délytársadalma soha nem fog eltűnni a földkerekségről. Bogácsi Erzsébet Bedő József és néhány becses darabja fotó: gárdi balázs

Next