Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. június
2000-06-08
38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JÚNIUS 8., CSÜTÖRTÖK Szabad a vásár! A Medárd-napi toplistát a gyapjú vezette Másfél évszázada Medárd napja előtt nem kellett aggódniuk a fogadósoknak, hogy üres szobájuk marad, még a magánházak is tele voltak vendéggel. A cselédek kikefélték a ruhákat, a szolgák a cipőket tisztították, a gyerekek is izgatottan ugrottak ki az ágyból, hiszen a napok óta tartó nyüzsgés most érte el tetőpontját: Pesten megkezdődött az országos vásár. Az adta a vásárok fontosságát, hogy tartamuk alatt bárki árulhatta portékáját. A legkülönfélébb jogosítványokkal és monopóliumokkal körülbástyázott középkori jogrend ugyanis országos vásárok idején csak helyi kereskedőknek és termelőknek engedte az árusítást. A török uralom megszűntével I. Lipót kezdetben két, majd négy országos vásár megtartását engedélyezte Pestnek. A vásárkor József napján, március 19-én kezdődött, ezután következett a medárdi, majd Szent János fővétele napján, augusztus 29-én rendezték a következőt, végül november közepén a Lipót-napival zárult az év. Eleinte mindegyik csak három napig tartott, a siker nyomán már II. József nyolc napra hosszabbította, majd később I. Ferenc intézkedését követően már két hétig húzódott. Kezdetben a belvárosban állították fel a sátrakat, a szűk városkapuk és a zsúfoltság azonban igen hamar új hely kijelölését tette szükségessé. A XVIII. század végén I. Ferenc utasította a pesti tanácsot, hogy keressen helyet az országos vásárnak. Ekkor jelölték ki a mai Erzsébet teret, ettől kezdve Újvásártérnek nevezve. A mai állapota alapján jobb sorsra érdemes területet a tanács mint új városközpontot választotta ki: fényét emelendő körülötte csak emeletes házak építését engedélyezte, miközben még a belvárosban is zömmel földszintesek álltak. A tér csak egyike volt a vásár helyszínjeinek. Annál is inkább, mivel az valójában több vásár volt egyszerre, s a szakágak térben is elkülönültek. A Kerepesi út külső részén volt az úgynevezett parasztvásár, ahol a parasztok szekérről árulták a tavaszi, kora nyári zöldséget és gyümölcsöt, tejet, sajtot, apróállatot. A Károly körút két oldalán helyezkedtek el az iparossátrak. Német cipészek, magyar csizmadiák, ötvösök, szabók, szűcsök. Itt lehetett kapni a legélesebb késeket, a legtartósabb német cipőket, a legdíszesebb magyar csizmákat. Tükrök, ingek, fésűk, selymek csalogatták a lányokat, lószerszámok és pipák a nemes urakat, törökmézért, mézeskalácsért sírtak a gyerekek. A Duna-parton kisebb-nagyobb csónakok, hajók kötöttek ki, innen árulták a délvidéki gabonát, a szekszárdi bort. Mivel a borhamisítás már akkoriban is nemzeti iparágnak számított, külföldön korlátozott piaca volt a magyar bornak. A külföldi kereskedők elmaradoztak, vevőként főleg a pesti kocsmárosokra lehetett számítani. Az állatvásárt a Hatvani kapun túl tartották. Ide főleg bécsi kereskedőket vártak, míg a gyapjúért, amely a korszak egészében a Medárd-napi vásár legnagyobb forgalmú árucikke volt, leginkább a sziléziai német kereskedők jöttek. Erdélyből méz és viasz, Debrecenből és Szegedről dohány érkezett. Pest kedvező földrajzi fekvésénél fogva Bécs, Szilézia, Galícia, Erdély, a Fekete-tenger, az Adria felé ágazó kereskedelmi útvonalak központja volt, ennek megfelelően a Medárd-napi vásár tarka forgatagában szerbek, örmények, törökök és görögök alkudoztak németekkel és olaszokkal, de megfordultak itt angolok, franciák, de még dánok is. 1842-ben éppen a vásár idején látogatott Pestre Hans Christian Andersen dán meseíró. „Milyen élet és milyen mozgalmasság! - kiáltott fel, amikor csónakja a pesti part közelébe ért, magyar gavallérok, kereskedők, görögök és zsidók, katonák és parasztok csakúgy tolonganak. Éppen Szent Medárd-napi vásár van. Hajóhíd köti öszsze a két várost, a híd meginog, amint a kocsik végiggördülnek rajta. A vendéglő tágas és szép, de szemérmetlenül drága. Vásár idején nincs itt megszabott taksa. Ide-oda bolyongunk Pesten, és az az érzésünk, mintha Bécset vagy legalábbis Bécsnek egy darabját látnák.” Az idő múltával a Medárd-napi vásár szerepe egyre csökkent. A kereskedők újra meg újra a vásárok rendjének átalakításáért emeltek szót. Különösen súlyos volt veszteségük 1838-ban, amikor az árvíz elmosta a József-napi vásárt. A Gazdasági Egyesület nevében Kappel Frigyes emelt szót. Kifogásolta az első vásár korai idejét, mivel sokszor ilyenkor még zajlik a Duna. Két héttel később kezdődjön, egy héttel tovább tartson a vásár, különben Pest elveszti kereskedelmi központ szerepét. Egyre nagyobb szerephez jutottak a vidéki városok: Vác a gyapjú, Debrecen, Szeged, Arad, Székesfehérvár az állatvásárok és a kézművesipar tekintetében. A nagykereskedelem szétfeszítette az országos vásár szűk kereteit. 1854-ben a L loyd társaság épületében megkezdődött a kereskedés a gabonatőzsdén, a pesti kereskedők kiváltságai lassanként megszűntek. Egyre kevésbé jelentett különös napot az újra egy napra szűkülő országos vásár, amely a XX. század elején már csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy ezen a vasárnapon a boltok nyitva voltak. Szatucsek Zoltán 4 mi M.Juvatország Icykrtlwin-hb naml.tr Budai Moziközpont J .Város-Kép A rétipali bácsi Ha a magyar fotográfusszakma nem lenne olyan végtelenül megosztott, pillanatnyi érdekeket érvényre juttatni akaró, sokszor bizony irigy is, mint amennyire, akkor, sok egyéb mellett, most legalább két remek adottságú intézménye lehetne. Kettő csak a fővárosban. Historikus környezetben nagyon is kortárs tevékenység folyhatna. (Lásd még: genius loci) A Mai Manó Ház mellett a másik, amit egykoron Photo Club, majd MADOME, majd Budapesti Fotóklub, ma pedig Magyar Fotográfiai Egyesület néven emlegetnek, s melynek immáron százesztendős története több mint figyelemreméltó. 1908-ban költözött a báró Hammerstein Richárd által építtetett, a Ferenc József (ma Belgrád) rakpart 17. alatti bérház ötödik emeletén kialakított fantasztikus adottságú helységeibe az akkori amatőrök egy részét tömörítő egyesület. Volt (és van) itt napfényműterem, laboratórium, klubhelyiség, könyvtár, minden, ami méltó keretet adhat a fotográfiák készítéséhez, kiállításához, a róluk való beszélgetésekhez, okító előadásokhoz. A nagylelkű báró adománya eredeti funkciójában átélte az évszázadot. Akinek ennyi felkeltette az érdeklődését, olvassa el Baki Péter: 100 éves a Magyar Fotográfiai Egyesület című kiadványát, vagy menjen el a képen látható helyre, és nézze meg saját szemével. Mert ez itt most egy olyan kép, amelynek témája, helye, alkotója mind, mind a legszorosabban összefügg. A fényképen egy fotós intézmény kapuja látható feliratokkal, kiállítási plakátokkal. A fotót viszont olyan amatőr fényképész készítette, aki több mint két évtizeden át meghatározta az ott folyó életet, művészeti tevékenységet (is). Ki ez a személy, aki életében és halála után is kapott hideget-meleget eleget, de azt azért senki nem tagadja, hogy karizmatikus személyisége volt a hatvanas-hetvenes évek magyar fotóamatőr mozgalmának. Réti Pál, ha 1918-ban született, akkor logikus, hogy 1936-ban érettségizett. Építész szeretett volna lenni, de a numerus clausus megakadályozta ebben. Irodistaként kezdte hát életét, de csak addig, míg össze nem spórolt egy hangszerre valót. Megvette, gyakorolt, majd tangóharmonikából zenészvizsgát tett. Ekkor becsukta maga mögött az iroda ajtaját, zenekart alapított, húzta mások nótáját 1943-ig, amikor behívták munkaszolgálatra, Ukrajnába. 1944-ben átszökött az oroszokhoz, velük jött vissza Budapestre. Családját közben elhurcolták, lakását lebombázták. Belépett a kommunista pártba, zenélt a Hungária kávéházban, vendéglőkben, rendezvényeken, tanított is tánczenét és dzsesszt 1952-ig. Több szerzeménye máig repertoárján van egyik másik magyaros műdalnoknak, lakodalmas Lajcsi típusú előadónak. 1951-ben került a MADOME-ba, Haller Frigyes egyik legtehetségesebb tanítványa lett minden szempontból. A tanfolyamot vizsga zárta, amin Réti lett a legjobb. Első fotós állása 1953 tavaszától a Központi Katonai Kórház (közkeletű nevén a honvédkórház) volt, ahol dokumentációs felvételeket készített. Öt évig. Ekkoriban született legsikeresebb felvétele, az Ahogy a beteg látja című. 1956-ban, még a forradalom előtt, az Országos Fotóművészeti Kiállításon aranyérmet nyert. Rövid ideig szabadúszó. Ekkor kezdett klubszervezéssel is foglalkozni, s lett húsz évre az amatőr mozgalom országos szakreferense. „Az ötvenes évek végén a Népművelési Intézet kezdett odafigyelni az egyre intenzívebben kibontakozó fotóamatőr mozgalomra. A művészeti osztály vezetője - meghallgatva néhány előadásomat - felkért, hogy főállásban foglalkozzam a klubokban és a fotószakkörökben folyó munka módszertani támogatásával. Adva volt egy érdeklődő, izgatott tömeg és minden, amit az Intézet adni tudott, az szenzációs és új volt. Tanfolyamokat, nyári táborokat szerveztünk.” - írta önéletrajzában. Emellett a Fotó szerkesztőbizottságának tagja 1954—1975 között, s öt évig a Fotóművészet hasonló grémiumában is szerephez jutott. Pályafutása a Rákoskeresztúri új köztemető 53-as szóróparcellájában ért véget 1989. szeptember 26-án. Kincses Károly A MADOME bejárata, 1958 FORRÁS: MAGYAR FOTOGRÁFIAI MÚZEUM ________Mászóka________ Csak semmi izgalom A Károlyi-kertről - nem tehetek róla, bocsánat - először mindig rég nem látott barátom, P. jut eszembe. P. a kerttől ötven méterre dolgozott egy üzletben, ahol ő volt az az ember, aki mindenkinek, aki kérdő tekintettel közeledett feléje, azt mondta, hogy nincs. Amikor éppen nem ezt csinálta, kiült a Károlyi-kertbe két családi sörrel, regenerálódni, hoszszasan, napi két-három alkalommal egy-egy órácskára. Daliás idők voltak, legalább három évbe telt, mire kirúgták, bár akkor is csak áthelyezték olyan boltba, ahonnan viszont már az Engels térre járt ki újabb három évig. P.-t magam is sokszor elkísértem, persze szigorúan munkaidőm végeztével, a Károlyi-kertbe, két családi sörrel, regenerálódni. Szerettünk ott az árnyékban nagyon. A Károlyi-kert, amely azóta persze jócskán megváltozott, tulajdonképpen egy csoda abban az értelemben, hogy egyáltalán létezik. Első pillantásra látszik ugyanis rajta, hogy sublerrel mérték ki, gyöngyöző homlokkal, vigyázva minden centire, egy rossz mozdulat is elég lett volna, hogy hopp, összeérjen a környező házakkal, és akkor se ki, se be. Végül viszont maradt egy kis rés, ezért egy nagyon sovány biciklista át tud surranni a téren, vékony pólóban. A kertet a legújabb korban pompás vaskerítéssel vették körbe, nagyszerű, birodalmi hangulatú kapukkal szerelve. Szerintem a mai napig ezek a kapuk a Károlyi-kert legfőbb ékességei, valamint Irányi Dániel, aki igen nagy ember volt, illetve a szobra. Amit ugyanis a kerítésen belül találunk, az legfeljebb közepes. A Belváros legizgalommentesebb játszótere, ha szabad leírni ilyen szót. A parkban a Ferenczy István utcából érkező látogató balra hatalmas, amőba alakú homokozót lel, amelyet facölöpökkel vettek körül; egy részüket nagyjából kétméteres sávban teljesen a földbe döngölték, azokon kell járni. Az ötlet kedves, csak az a baj, hogy a fa jókora darabon meglazult, amiről a kertgondozóknak nem az jutott eszükbe, hogy meg kellene javítani, hanem, hogy el kell keríteni egy szalaggal, mint valami véres leszámolás helyszínét. Emiatt a homokozót - hivatalosan — nem szabadna körbejárni. A homokozóban magában van még egy kisebb homokozó, így felülről úgy néz ki az egész, hogy az amőba megevett egy nála is kisebb egysejtűt, amikor az nem figyelt oda. A cölöpök közé néhány teljesen szokványos rugós állatkát installált a tervező, ezek kezdenek kissé lepusztulni, ámbár nem baj, mert ha teljesen széthullanak, majd körbekerítik őket szalaggal, egyiket a másik után. A bejárattól jobbra van egy másik játszóterecske. Ide vasból hajlított, boltíves kapun át lehet bejutni, vagy motoros sövényvágóval. Ami különben ezt a kaput illeti, leginkább arra az átjáróra emlékeztet, amelynél a repülőre igyekvő bicskásokat szokták a földre rántani a biztonságiak. A túloldalán megint csak nincs semmi különös, két hinta, meg újabb rugós állatok és járművek. Sehol egy várat formázó mászókakombinát például. Középen egy szebb napokat látott szökőkút medencéje figyelhető meg, pocsolyával és pillepalackkal, körben egy sáv felásott szántófölddel, amelybe nyilván növényeket ültetnek majd. Arrébb lehangoló, sárgára égett gyomos gyepdarab, középen Fűre lépni tilos! felirattal, valamint egy sakkasztal padokkal, amelyekre viszont elfelejtették kitenni a Borzalmas szörnyetegeknek fenntartva! táblát. Hogy ez most miért jutott eszembe? Megfigyelésem szerint az asztalnál csak olyan teremtmények tudnak helyet foglalni, akiknek a lába negyven centi hosszú, törzsük viszont két méter. Emberben ilyen nincs, szörnyben viszont gyakori. Pesti Pál