Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. június

2000-06-08

38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JÚNIUS 8., CSÜTÖRTÖK Szabad a vásár! A Medárd-napi toplistát a gyapjú vezette Másfél évszázada Medárd napja előtt nem kellett aggódniuk a fogadósoknak, hogy üres szobájuk marad, még a magánházak is tele voltak vendéggel. A cselé­dek kikefélték a ruhákat, a szolgák a cipőket tisztították, a gyerekek is izgatottan ugrottak ki az ágyból, hiszen a napok óta tartó nyüzsgés most érte el tetőpontját: Pesten megkezdődött az országos vásár. Az adta a vásárok fontosságát, hogy tartamuk alatt bárki árulhatta portékáját. A legkülönfélébb jogosítványokkal és monopóliumokkal körülbástyázott kö­zépkori jogrend ugyanis országos vásá­rok idején csak helyi kereskedőknek és termelőknek engedte az árusítást. A török uralom megszűntével I. Lipót kezdetben két, majd négy országos vásár megtartását engedélyezte Pestnek. A vá­sárkor József napján, március 19-én kez­dődött, ezután következett a medárdi, majd Szent János fővétele napján, augusztus 29-én rendezték a következőt, végül november közepén a Lipót-napival zárult az év. Eleinte mindegyik csak há­rom napig tartott, a siker nyomán már II. József nyolc napra hosszabbította, majd később I. Ferenc intézkedését követően már két hétig húzódott. Kezdetben a belvárosban állították fel a sátrakat, a szűk városkapuk és a zsúfolt­ság azonban igen hamar új hely kijelölé­sét tette szükségessé. A XVIII. század vé­gén I. Ferenc utasította a pesti tanácsot, hogy keressen helyet az országos vásár­nak. Ekkor jelölték ki a mai Erzsébet te­ret, ettől kezdve Újvásártérnek nevezve. A mai állapota alapján jobb sorsra érde­mes területet a tanács mint új városköz­pontot választotta ki: fényét emelendő körülötte csak emeletes házak építését engedélyezte, miközben még a belváros­ban is zömmel földszintesek álltak. A tér csak egyike volt a vásár helyszínjeinek. Annál is inkább, mivel az valójában több vásár volt egyszerre, s a szakágak térben is elkülönültek. A Kerepesi út külső ré­szén volt az úgynevezett parasztvásár, ahol a parasztok szekérről árulták a tava­szi, kora nyári zöldséget és gyümölcsöt, tejet, sajtot, apróállatot. A Károly körút két oldalán helyezkedtek el az iparossát­rak. Német cipészek, magyar csizmadiák, ötvösök, szabók, szűcsök. Itt lehetett kap­ni a legélesebb késeket, a legtartósabb né­met cipőket, a legdíszesebb magyar csiz­mákat. Tükrök, ingek, fésűk, selymek csalogatták a lányokat, lószerszámok és pipák a nemes urakat, törökmézért, mé­zeskalácsért sírtak a gyerekek. A Duna-parton kisebb-nagyobb csóna­kok, hajók kötöttek ki, innen árulták a délvidéki gabonát, a szekszárdi bort. Mi­vel a borhamisítás már akkoriban is nem­zeti iparágnak számított, külföldön korlá­tozott piaca volt a magyar bornak. A kül­földi kereskedők elmaradoztak, vevőként főleg a pesti kocsmárosokra lehetett szá­mítani. Az állatvásárt a Hatvani kapun túl tartották. Ide főleg bécsi kereskedőket vártak, míg a gyapjúért, amely a korszak egészében a Medárd-napi vásár legna­gyobb forgalmú árucikke volt, leginkább a sziléziai német kereskedők jöttek. Er­délyből méz és viasz, Debrecenből és Szegedről dohány érkezett. Pest kedvező földrajzi fekvésénél fog­va Bécs, Szilézia, Galícia, Erdély, a Feke­te-tenger, az Adria felé ágazó kereskedel­mi útvonalak központja volt, ennek meg­felelően a Medárd-napi vásár tarka forga­tagában szerbek, örmények, törökök és görögök alkudoztak németekkel és ola­szokkal, de megfordultak itt angolok, franciák, de még dánok is. 1842-ben ép­pen a­ vásár idején látogatott Pestre Hans Christian Andersen dán meseíró. „Mi­lyen élet és milyen mozgalmasság! - ki­áltott fel, amikor csónakja a pesti part kö­zelébe ért­­, magyar gavallérok, kereske­dők, görögök és zsidók, katonák és pa­rasztok csakúgy tolonganak. Éppen Szent Medárd-napi vásár van. Hajóhíd köti ösz­­sze a két várost, a híd meginog, amint a kocsik végiggördülnek rajta. A vendéglő tágas és szép, de szemérmetlenül drága. Vásár idején nincs itt megszabott taksa. Ide-oda bolyongunk Pesten, és az az érzé­sünk, mintha Bécset vagy legalábbis Bécsnek egy darabját látnák.” Az idő múltával a Medárd-napi vásár szerepe egyre csökkent. A kereskedők újra meg újra a vásárok rendjének átala­kításáért emeltek szót. Különösen súlyos volt veszteségük 1838-ban, amikor az ár­víz elmosta a József-napi vásárt. A Gaz­dasági Egyesület nevében Kappel Fri­gyes emelt szót. Kifogásolta az első vásár korai idejét, mivel sokszor ilyenkor még zajlik a Duna. Két héttel később kezdőd­jön, egy héttel tovább tartson a vásár, kü­lönben Pest elveszti kereskedelmi köz­pont szerepét. Egyre nagyobb szerephez jutottak a vi­déki városok: Vác a gyapjú, Debrecen, Szeged, Arad, Székesfehérvár az állatvá­sárok és a kézművesipar tekintetében. A nagykereskedelem szétfeszítette az or­szágos vásár szűk kereteit. 1854-ben a L­ loyd társaság épületében megkezdő­dött a kereskedés a gabonatőzsdén, a pes­ti kereskedők kiváltságai lassanként megszűntek. Egyre kevésbé jelentett kü­lönös napot az újra egy napra szűkülő or­szágos vásár, amely a XX. század elején már csak azzal hívta fel magára a figyel­met, hogy ezen a vasárnapon a boltok nyitva voltak. Szatucsek Zoltán 4 m­i M.Ju­vatország Icykrtlwin-hb naml.tr Budai M­oziközpont J .Város-Kép A rétipali bácsi Ha a magyar fotográfusszak­ma nem lenne olyan végtele­nül megosztott, pillanatnyi érdekeket érvényre juttatni akaró, sokszor bizony irigy is, mint amennyire, akkor, sok egyéb mellett, most legalább két remek adottságú intézmé­nye lehetne. Kettő csak a fő­városban. Historikus környe­zetben nagyon is kortárs tevé­kenység folyhatna. (Lásd még: genius loci) A Mai Ma­nó Ház mellett a másik, amit egykoron Photo Club, majd MADOME, majd Budapesti Fotóklub, ma pedig Magyar Fotográfiai Egyesület néven emlegetnek, s melynek im­máron százesztendős történe­te több mint figyelemreméltó. 1908-ban költözött a báró Hammerstein Richárd által építtetett, a Ferenc József (ma Belgrád) rakpart 17. alatti bérház ötödik emeletén kialakított fantasztikus adott­ságú helységeibe az akkori amatőrök egy részét tömörítő egyesület. Volt (és van) itt napfényműterem, laboratórium, klubhelyiség, könyvtár, minden, ami méltó keretet adhat a fotográfiák készí­téséhez, kiállításához, a róluk való be­szélgetésekhez, okító előadásokhoz. A nagylelkű báró adománya eredeti funk­ciójában átélte az évszázadot. Akinek ennyi felkeltette az érdeklődését, olvas­sa el Baki Péter: 100 éves a Magyar Fo­tográfiai Egyesület című kiadványát, vagy menjen el a képen látható helyre, és nézze meg saját szemével. Mert ez itt most egy olyan kép, amelynek témája, helye, alkotója mind, mind a legszorosabban összefügg. A fényképen egy fotós intézmény kapuja látható feliratokkal, kiállítási plakátok­kal. A fotót viszont olyan amatőr fény­képész készítette, aki több mint két évti­zeden át meghatározta az ott folyó éle­tet, művészeti tevékenységet (is). Ki ez a személy, aki életében és halá­la után is kapott hideget-meleget eleget, de azt azért senki nem tagadja, hogy ka­rizmatikus személyisége volt a hatva­nas-hetvenes évek magyar fotóamatőr mozgalmának. Réti Pál, ha 1918-ban született, akkor logikus, hogy 1936-ban érettségizett. Építész szeretett volna lenni, de a nume­rus clausus megakadályozta ebben. Iro­distaként kezdte hát életét, de csak ad­dig, míg össze nem spórolt egy hang­szerre valót. Megvette, gyakorolt, majd tangóharmonikából zenészvizsgát tett. Ekkor becsukta maga mögött az iroda ajtaját, zenekart alapított, húzta mások nótáját 1943-ig, amikor behívták mun­kaszolgálatra, Ukrajnába. 1944-ben át­szökött az oroszokhoz, velük jött vissza Budapestre. Családját közben elhurcol­ták, lakását lebombázták. Belépett a kommunista pártba, zenélt a Hungária kávéházban, vendéglőkben, rendezvé­nyeken, tanított is tánczenét és dzsesszt 1952-ig. Több szerzeménye máig repertoárján van egyik másik magyaros műdalnok­nak, lakodalmas Lajcsi típu­sú előadónak. 1951-ben került a MADOME-ba, Haller Fri­gyes egyik legtehetségesebb tanítványa lett minden szem­pontból. A tanfolyamot vizs­ga zárta, amin Réti lett a leg­jobb. Első fotós állása 1953 tavaszától a Központi Kato­nai Kórház (közkeletű nevén a honvédkórház) volt, ahol dokumentációs felvételeket készített. Öt évig. Ekkoriban született legsikeresebb fel­vétele, az Ahogy a beteg lát­ja című. 1956-ban, még a forradalom előtt, az Országos Fotómű­vészeti Kiállításon aranyérmet nyert. Rövid ideig szabadúszó. Ekkor kezdett klubszervezéssel is foglalkozni, s lett húsz évre az amatőr mozgalom orszá­gos szakreferense. „Az ötvenes évek végén a Népművelési Intézet kezdett odafigyelni az egyre intenzívebben ki­bontakozó fotóamatőr mozgalomra. A művészeti osztály vezetője - meghall­gatva néhány előadásomat - felkért, hogy főállásban foglalkozzam a klu­bokban és a fotószakkörökben folyó munka módszertani támogatásával. Ad­va volt egy érdeklődő, izgatott tömeg és minden, amit az Intézet adni tudott, az szenzációs és új volt. Tanfolyamokat, nyári táborokat szerveztünk.” - írta ön­életrajzában. Emellett a Fotó szerkesz­tőbizottságának tagja 1954—1975 kö­zött, s öt évig a Fotóművészet hasonló grémiumában is szerephez jutott. Pálya­futása a Rákoskeresztúri új köztemető 53-as szóróparcellájában ért véget 1989. szeptember 26-án. Kincses Károly A MADOME bejárata, 1958 FORRÁS: MAGYAR FOTOGRÁFIAI MÚZEUM ________Mászóka________ Csak semmi izgalom A Károlyi-kertről - nem tehetek róla, bo­csánat - először mindig rég nem látott barátom, P. jut eszembe. P. a kerttől ötven méterre dolgozott egy üzletben, ahol ő volt az az ember, aki mindenkinek, aki kérdő tekintettel közeledett feléje, azt mondta, hogy nincs. Amikor éppen nem ezt csinálta, kiült a Károlyi-kertbe két családi sörrel, regenerálódni, hosz­­szasan, napi két-három alka­lommal egy-egy órácskára. Daliás idők voltak, legalább három évbe telt, mire kirúg­ták, bár akkor is csak áthe­lyezték olyan boltba, ahon­nan viszont már az Engels térre járt ki újabb három évig. P.-t magam is sokszor elkísértem, persze szigorúan munkaidőm végeztével, a Károlyi-kertbe, két családi sörrel, regenerálódni. Szerettünk ott az árnyékban nagyon. A Károlyi-kert, amely azóta persze jócskán megváltozott, tulajdonképpen egy csoda abban az értelemben, hogy egyáltalán létezik. Első pillantásra lát­szik ugyanis rajta, hogy sublerrel mérték ki, gyöngyöző homlokkal, vigyázva min­den centire, egy rossz mozdulat is elég lett volna, hogy hopp, összeérjen a kör­nyező házakkal, és akkor se ki, se be. Vé­gül viszont maradt egy kis rés, ezért egy nagyon sovány biciklista át tud surranni a téren, vékony pólóban. A kertet a legújabb korban pompás vaskerítéssel vették körbe, nagyszerű, bi­rodalmi hangulatú kapukkal szerelve. Szerintem a mai napig ezek a kapuk a Károlyi-kert legfőbb ékességei, valamint Irányi Dániel, aki igen nagy ember volt, illetve a szobra. Amit ugyanis a kerítésen belül találunk, az legfeljebb közepes. A Belváros legizgalommentesebb játszóte­re, ha szabad leírni ilyen szót. A parkban a Ferenczy István utcából érkező látogató balra hatalmas, amőba alakú homokozót lel, amelyet facölöpök­kel vettek körül; egy részüket nagyjából kétméteres sávban teljesen a földbe dön­gölték, azokon kell járni. Az ötlet kedves, csak az a baj, hogy a fa jókora darabon meglazult, amiről a kertgondozóknak nem az jutott eszükbe, hogy meg kellene javítani, hanem, hogy el kell keríteni egy szalaggal, mint valami véres leszámolás helyszínét. Emiatt a homo­kozót - hivatalosan — nem szabadna körbejárni. A ho­mokozóban magában van még egy kisebb homokozó, így felülről úgy néz ki az egész, hogy az amőba meg­evett egy nála is kisebb egy­sejtűt, amikor az nem figyelt oda. A cölöpök közé néhány teljesen szokványos rugós állatkát instal­lált a tervező, ezek kezdenek kissé lepusz­tulni, ámbár nem baj, mert ha teljesen széthullanak, majd körbekerítik őket sza­laggal, egyiket a másik után. A bejárattól jobbra van egy másik ját­­szóterecske. Ide vasból hajlított, boltíves kapun át lehet bejutni, vagy motoros sö­vényvágóval. Ami különben ezt a kaput il­leti, leginkább arra az átjáróra emlékez­tet, amelynél a repülőre igyekvő bicská­­sokat szokták a földre rántani a biztonsá­giak. A túloldalán megint csak nincs sem­mi különös, két hinta, meg újabb rugós állatok és járművek. Sehol egy várat for­mázó mászókakombinát például. Középen egy szebb napokat látott szö­kőkút medencéje figyelhető meg, pocso­lyával és pillepalackkal, körben egy sáv felásott szántófölddel, amelybe nyilván növényeket ültetnek majd. Arrébb lehan­goló, sárgára égett gyomos gyepdarab, középen Fűre lépni tilos! felirattal, vala­mint egy sakkasztal padokkal, amelyekre viszont elfelejtették kitenni a Borzalmas szörnyetegeknek fenntartva! táblát. Hogy ez most miért jutott eszembe? Meg­figyelésem szerint az asztalnál csak olyan teremtmények tudnak helyet foglalni, akiknek a lába negyven centi hosszú, tör­zsük viszont két méter. Emberben ilyen nincs, szörnyben viszont gyakori. Pesti Pál

Next