Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. október

2000-10-02

NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. OKTÓBER 2., HÉTFŐ 29 Kevesebb a zsebtolvaj, nagyobb a rend a metróban Továbbra is rossz szemmel nézi az utasok egy része a metró biztonsági szolgálatának működését. Pedig már több mint egy éve rend, és tisztaság uralkodik a metróalagútban - állítják az illetékesek. Mások szerint azonban még mindig sok a zsebtolvaj, illegális árusokkal is találkozni, és gyakran előfordul, hogy ápolatlan külsejű uta­sok vackolják be magukat a szerelvé­nyekbe. A föld alatti biztonságra a BKV Rt. évente csaknem százmillió forintot fordít. Vegyes érzelmekkel fogadták a hírt a fővárosiak tavaly áprilisban­ két őrző­védő cég munkatársaiból alakult metró­biztonsági szolgálat működik a föld alat­ti vonalakon. Némi riadalmat keltett ak­koriban az a tény is, hogy az őrök intéz­kedésük során - indokolt esetben és szi­gorú előírások mellett - gumibotot és gázsprayt is használhatnak. Legtöbben attól féltek ugyanis, hogy ezek a fegyve­rek indokolatlanul is előkerülhetnek és vétleneken is csattanhatnak. A tapaszta­latok azonban nem igazolták a félelme­ket, a rend, a biztonság, a tisztaság a BKV elképzelései szerint alakult. Nem véletlenül költ a cég e célra évente mint­egy százmillió forintot. A kedvező változást az utasok szintén igazolják, sokan ugyanis nemcsak rossz, hanem jó tapasztalataikról egyaránt ír­nak cégünknek — mondta Sutyor Lászlóné, a BKV Rt. metró­forgalmi fő­mérnöke. Az elmúlt másfél évben kiala­kult rendről minden utas meggyőződhet és tény az is, hogy megszűnt az illegális árusítás - próbálkozók persze mindig akadnak­­ a metró területén. Ez a biz­tonsági szolgálat jelenlétének, aktív mű­ködésének eredménye - szögezte le. Mint ahogy az is nekik köszönhető, hogy jelentősen csökkent a lopások szá­ma, alagútlakókat is csak elvétve lehet találni. Vonalanként átlagosan húsz biz­tonsági őr teljesít szolgálatot, s - bár mindenhol nem lehetnek ott -, látványos a javulás főként a tisztaság és az utasbiz­tonság területén. Korábban álellenőrök és magukat biztonsági őröknek nevezett csalók is „büntették” az utasokat, a való­diak megjelenése azonban jó ideje távol tartja őket a metrótól. Folyamatos mun­kát adnak azonban az őröknek a dohány­zó, nyáron fagyival utazó, szabálytala­nul állatot szállító utasok, vagy éppen a rongálók, falfestők és zsebesek. A kedvező tapasztalatok ellenére né­hány utas még mindig rossz szemmel néz az őrökre - panaszolta Rédler Aurél, az egyik biztonsági szolgálat, a Top Secret Kft. területi igazgatója. Szerinte a fő gond, hogy sokan továbbra is úgy gondolják, az őrök ellenük, és nem értük dolgoznak. Munkájukat nemcsak a kialakult álla­potok minősítik, a BKV szakértői szin­tén folyamatosan értékelik egy-egy hó­nap eredményét. Ilyenkor a föld alatt ta­pasztalható állapotok mellett a szolgálat munkatársainak viselkedése, intézkedé­sei, felkészültsége is terítékre kerül. Az őröknek ugyanis az udvarias viselkedés mellett a metróüzemet, valamint a tö­megközlekedést érintő változásokkal is napra­készen tisztában kell lenniük. Az utasok gyakran kérnek tőlük segítséget, útbaigazítást és számos egyéb, az uta­zással kapcsolatos információt. A biz­tonsági őrök alkalmazásának egyik alap­­feltétele az udvariasság és a jó kommu­nikációs készség. Előfordul, hogy vala­kiről csak a próbaidő alatt - netán még később - derül ki alkalmatlansága, ezért meg kell válnia a testülettől. Annak is ez a sorsa, akire többször, okkal panasz­kodnak az utasok. M. O.-N. H. E. Elindult a Palota-busz Felszállt a gyűjtő, a kíváncsi és volt, aki csak utazott Volt, aki azért kelt vasárnap hajnalban s bumlizta át a várost, hogy az első Palo­ta-busz utasai között lehessen. Egy srác azért jött, hogy felmérje, milyen az új já­rat táblája. Mások csak utaztak az új he­lyi járaton, amely pontosan kilenc óra­kor indult tegnap a XV. kerület, Fő úti végállomásról. - Tudta, hogy ma indul a Palota-busz? - fordulok a mellettem álló férfihez, aki elmélyülten tanulmányozza a menetren­det és az útvonaltáblát. -Egyáltalán nem, én a 170-est várom, de úgy látszik, a megállóját az új busz miatt odébb helyezték. De biztos ez is kell, nem kétlem, lesz, aki utazik majd vele - mondja, majd gyorsan otthagy, jön a 170-es. »- Ön tudta? - fordulok egy másik, a korai óra miatt kissé még álmosnak tűnő fiatalemberhez. - Persze, ezért utaztam át a várost, hogy kipróbáljam - mondja szűksza­vúan, s már fordulna is el. Viccel - gondolom, ezért tovább fag­gatom: egyébként is itt volt dolga, az új busz csak kapóra jött? - Nem, hiszen mondom, hogy ezért keltem hajnalban. Egyszerűen kíváncsi vagyok. Minden tömegközlekedési új­donságot megnézek. Nevezheti hobbi­nak is. Érdekel. Aztán begördül a buszunk, és véget vet tartalmas beszélgetésünknek. „Üdvözlöm önöket a Palota­busz első járatán” - hangzik a vezetőfülkéből, mi­közben mindenki - az a négy-öt utas - elhelyezkedik az üléseken. Egy fiatal fiú leplezetlen kíváncsisággal azonnal az el­ső ülésnél rögzített táblát nézegeti, pedig nincs rajta semmi különös: Palota-busz, Fő út - körforgalmi járat. - Úgy ismerem az útvonalat, mint a tenyeremet, a járatindítás mégis szokat­lan izgalommal jár - magyarázza indu­lás után, már menet közben Páll László buszvezető, a 25-ös és mostantól a Palota-busz-járat csoportvezetője. Csa­ládias környék ez, sok utast névről, még többet látásból ismerek már. Tudom, ki jön velem, ki vár a 24-esre vagy a 170- esre. Az új járat négy másik busz útvo­nalán közlekedik mától, negyven perc a menetidő, s olyan pontokon állunk meg, ahová eddig csak körülményesen, több átszállással juthattak el a kerületiek. Ez­zel leginkább az idős és a kisgyerekes utasoknak segítünk. Egyszerűbb eljut­niuk például a szakrendelőbe, a palotai kispiachoz, a temetőhöz vagy a közked­velt bevásárlóközpontokhoz. - Megállunk majd a Billánál is? - ér­deklődik egy középkorú nő, aki Rákos­palotáról az újpalotai üzlethez tart. - Csak a közelében, majd szólok, hol kell átszállni - válaszol Páll, mi­közben felnyalábol egy köteggel a mű­szerfalra készített színes tájékoztató­ból, s hátranyújtja. A kíváncsi srác a közelben álldogál, elveszi tőle, és ki­osztja az addigra tucatnyira duzzadt utazóközönségnek. - Ő Budapest egyik legszenvedélye­sebb táblagyűjtője - mutat Páll a fiúra -, tudtam, hogy ma is itt lesz. - Ez egy kicsit túlzás - mondja sze­rényen G. A. kilencedikes diák - még alig több mint harminc villamos-, met­ró-, HÉV- és busztáblát sikerült az el­múlt fél év alatt begyűjtenem. Ma nem­csak azért jöttem, hogy megnézzem a legújabbat, hanem utazni is akartam. Megyek, amikor csak van egy kis időm. Sok járművezető ismer már, van, aki meglát, s már dugja is el a táblát. De van, akivel lehet egyezkedni. Így jutot­tam hozzá a tíz évvel ezelőtt megszűnt gyors 1-es és a 23-as villamos teljes út­vonalát is jelző felirathoz. Az ilyen na­gyobb ereklyének számítanak, mint egy induló járat táblája. Eközben sofőrünk, az M3-as autópá­lya melletti Metro áruházhoz közeledve a kis színes szórólapra rajzolt térképét nézi. Meglepett pillantásomat látva ma­gyarázza: nem tévedt el, csupán azt kell még megnéznie, milyen nevet adtak a megállónak, mit mondjon a mikrofonba. - Ez egyébként nem a legjobb helyen kialakított megálló, az utas egyből az árokban landolhat - mutat az áruház kö­zelében kijelölt, Autópálya-pihenőnek elnevezett pontra. Itt nem lesz akkora a forgalom, mint a Coránál lenne - ma­gyarázza még -, javasolni fogjuk, hogy azt a bevásárlóközpontot is iktassák be. Onnan sokkal több szatyros néni jön. A következő megállóban idős házas­pár az óráját nézi, mosolyogva fogadja az új buszt. - Percre pontosan jött - szólnak be elégedetten a vezetőfülkébe. - A teme­tőbe megyünk - magyarázzák -, kicsit hosszabb így, de sokkal kényelmesebb, nem kell átszállnunk. - A megbízhatóság a legfontosabb - kommentálja a jelenetet Páll -, az apró­ságokon még lehet majd később változ­tatni. Minden igényt persze nem tudunk kielégíteni, sok utcát azért kell messze elkerülnünk, mert rossz az út, tömeg­­közlekedésre alkalmatlan. Ma még biz­tosan sokan érdeklődnek menet köz­ben, s lesznek, akik csak azért szállnak fel, mert kíváncsiak az útra. A legna­gyobb forgalomra egyébként éppen ün­nepnapokon, szombaton és vasárnap számítunk. Németh H. Erzsébet Bakáts téri búcsú­jár­ás Ízék utcája a szittya fehérló áldástól a szójacsírás rántott tófűig Millenniumi Ferenc-napi búcsú volt a hét végén a ferencvárosi Bakáts téren. A zenét már a Lónyay utcában lehetett hallani­­és a pónilovak szagát érezni. A Duna-part felől érkezőt mini vidámpark fogadta - körhintával, kopott, műanyag halacskás horgászattal, a jól ismert cél­lövöldével meg mindennel, aminek egy búcsúban lennie kell. Ha a szemének és a fülének akart kedveskedni az érkező, akkor a Bakáts téri templom előtt felállított színpadhoz sietett, ahol délelőtt gyerekprogram volt, délután főként néptáncosok, nótá­­zók léptek fel, este koncertezők adtak elő. Pénztárcáját könnyítendő az ember a Ráday utca felé indult, amely legin­kább az augusztus 20-i mesterségek ün­nepe lightváltozatára emlékeztetett. Ha a súlyát akarta növelni a látogató, akkor a tér Ráday utca-Tompa utca közötti szakaszán sétált végig. Az ízek utcájá­nak nevezett részen a búcsúkban meg­szokott hurka-kolbász-sült hús hármas helyett fantáziadúsabb ételeket tálaltak - nem mondom, hogy olcsón. Kicsit ugyan furcsállottam, hogy királylány­nak öltözött fiatalok bukkantak elő a kólaadagoló mögül, és a Koktél című filmből ellesett mozdulatokkal kápráz­tatták el nézőiket. A millenniumi vonás egy csöppet fel­bukkant ebben az utcában, árusítottak ugyanis úgynevezett honfoglalás kori, Zsigmond- és Mátyás-korabeli, század­­fordulós, illetve napjainkra jellemző ét­keket egyaránt. Volt például szittya fehérle áldos, csirkecomb sörös-paradi­csomos pácban meg rántott tofu fok­hagymás szójacsírával. Ez utóbbit pró­báltam ki 370 plusz (műanyag tányér és a villa) 25 forintért. Ettem már jobbat, de érdekes volt. Nagyon finomnak bizo­nyult viszont a jurtában fagylaltos ka­nállal mignonpapírra mért „mézes­­gyömbéres, magvas, gyümölcsös, tön­­köly-búzadara gömböc”, amelyet Nyers Csaba Károly készített. Árultak még tö­ki kemencés kenyérlángost és csörögi kecskesajtokat. Mértek bort is, és aki vásári ízre vágyott, vehetett az utca ele­jén pattogatott meg főtt kukoricát, zacs­kós vattacukrot, kürtőskalácsot, nyúlós medvecukrot és drazsét. Lelkierőm nem volt ahhoz, hogy megkérdezzem, mi az az Árpád-kori le­letek felhasználásával készült energia­sugárzó, gyógyhatású kéj), ahogy nem is értettem, mit keres az ízek utcájában. (Hozzáteszem, ez a kérdés előjött ben­nem az egyik kozmetikai cég termékei láttán is). A gyerekek láthatóan élvezték az összejövetelt, kétszázötvenért ugrálhat­tak egy gumibálnában, festethettek vic­ces arcot maguknak, degeszre tömhették édességgel magukat, sőt ha maradt pénz, felülhettek a pónilóra is. A felnőtteknek meg az étel mellé legyen elég, hogy a hét végén gyönyörűen sütött a nap. Sz. K. A gyerekek egyik kedvence a gumibálna volt fotó: sopronyi gyula Huszonöt aranylakodalom egyszerre Aranylakodalmát ünnepelte szombaton huszonöt Pest megyében élő házaspár. A Nyugdíjasklubok és Idősek „Életet az éveknek” Országos Szövetségének me­gyei szervezete rendezte az eseményt, amelynek ezúttal Budakeszi adott ott­hont. Tűrni kell - hangzik a recept arra néz­vést, miképpen lehet egymással leélni ötven évet. Egymástól függetlenül állít­ják ezt a párok, az ünneplő kosztümbe öltözött asszonyok, kezükben fehér szegfűcsokor, és a férfiak, öltönyük gomblyukában egy szál ugyanabból a virágból. Ősz menyasszonyok és baráz­dált arcú vőlegények állnak páros sor­ban a budakeszi kultúrház udvarán, a nők megigazítják az alkalomra berakott frizurájukat, a férfiak kihúzzák magu­kat, és indul a menet a katolikus temp­lomba. Piros szívtáblák lendülnek a magasba, a kartonok ablakában városok, falvak neve: Zsámbék, Bag, Albertirsa, Nagy­kőrös, Pilisvörösvár, Valkó, Szob, Rác­keve, Nagykáta, Aszód és a többi­­ ti­zenhat településről gyűltek egybe az aranylakodalmasok. Hagyomány ez már: tavalyelőtt Gödöllőn, tavaly Kistarcsán rendezték meg az eseményt, az idősek örömére és a fiatalok okulásá­ra - mondja Sumicz Lajosné szervező. Az asszonykísérők kezében kifénye­sített piros almák, egy szál rozmaring van beléjük tűzve — szerelemjelkép. Ilyeneket osztogattak a régi esküvőkön a koszorúslányok, cserébe mindenki do­bott némi pénzt a kosarukba, ki mennyit tudott - meséli egy verőcei asszony. A menet sorfalát a Tápiómente összes nép­viselete alkotja: spanglis cipők, fehér harisnyák, dús szoknyák és gyöngyös párták; a kerepesi asszonyok vajdosa, ez a sűrűn berakott tüllből álló, darázsfé­­szekszerűen karikába hajtott fehér fej­dísz messziről világít. A templomban a budakeszi plébános ünnepi szentmisét celebrál, az ötven év­hez ő is sűrűn gratulál; hasonlóképp a város református lelkésze, aki szintén Is­ten kegyelmébe ajánlja a párokat. A visszavonuláshoz csatlakozik a helyi csákós-csizmás, fehér miniruhás maz­­sorettcsapat. A polgári esketési szertar­tás már a művelődési központban zajlik. Van ebéd és ajándék (egy-egy könyv és mellé pezsgő díszüvegben), operett-, musical- és magyarnóta-műsor; az egyik előadó, Kálmánffy Ferenc pillanatok alatt közös éneklésre bírja a hallgatósá­got. És persze a lakodalom, így az aranylakodalom sem képzelhető el tánc nélkül. — Mulatunk, nem számolgatjuk, ki mennyit tűrt ötven évig - nevet az ura karján egy kicsi asszony. A tűrésrecepthez egyébként hozzátar­tozik, hogy kölcsönösen kell alkalmaz­ni. Mert mi történik, ha csak az egyik fél tekinti magára érvényesnek? A kérdésre - a körülötte állók harsány egyetértése mellett - frappánsan vágja rá a választ valaki:­­ Akkor nem megy a verkli! Rados Virág

Next