Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. december
2000-12-09
36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. DECEMBER 9., SZOMBAT Monor közösségi élete egyletekben zajlott Hetven évet kellett várni a helytörténeti kiállításra Pestre nem jártak, mert naponta csak egyszer fordult a busz Monor egyesületi élete az utóbbi években szemlátomást erős pezsgésnek indult. A napokban, amikor a város önkormányzatának sport- és egyesületi bizottsági elnöke találkozóra, eszmecserére hívta a civil szervezetek, egyesületek képviselőit, huszonnyolc szerveződés tett eleget a meghívásnak. Voltak azonban olyan idők — a harmincas évek — amikor negyvennél is több egylet, kör, önszerveződés működött a városban. A legelső 1856-ban alakult meg, ez volt az olvasókör. A helyi intelligencia, úri társaság igényelte és hozta létre. Akkoriban ugyanis csak néhány családhoz jutott el hír, újság Pestről, amely bár közel volt - alig negyven kilométerre mégis messzinek bizonyult. Összejöttek tehát a helybéli és a környékbeli potentátok, hogy információkat cseréljenek, diskuráljanak, társasági életet éljenek. A Monori Járási Honvédegylet 1867-ben a ’48-as emlékek ápolására szerveződött. Létrehozását Wartensleben Ágoston kezdeményezte, aki a közeli Felsőfarkasdon volt földbirtokos. Negyven volt negyvennyolcas honvéd csatlakozott a szabadságharc leverése után előbb halálra, majd várfogságra ítélt volt honvédtiszthez, aki szabadulása után Farkasdon telepedett le. Hogy a honvédegylet, az emlékek felidézésén túl mivel töltötte idejét, azt nem lehet tudni, ugyanis egyetlen irat, jegyzőkönyv sem maradt utána. De nem csupán utána: a két világháború között virágzó egyleti életről csak olyan dokumentumok, tárgyak tanúskodhatnak, amelyeket a hajdani tagok hazamenekítettek, családjuk pedig megőrizte őket. Így maradhatott az utókorra az önkéntes tűzoltók páratlan szépségű zászlaja, amelyet a tűzoltómúzeum is szeretett volna magáénak tudni, mégis az állandó helytörténeti kiállítás dísze lett. De így láthatjuk például a hajdani Ébredj dalkör tablóképét, vagy a sportegyesület zenekarának fotóját is, amelyen jobb szélen ott áll hegedűjével az a Balassa Lajos jegyző, akit később Falu Tamás néven, költőként ismert meg a nagyközönség. Ott voltak szerencsére a korabeli helyi újságok is. E lapok hasábjain bőven jutott hely a mozgalmas egyleti élet eseményei részletes leírásának. S ezek valóban olyannyira részletesek voltak, hogy ha csak az Egyetértés 1933. februári számát fellapozzuk, láthatjuk abban az akkor községnyi Monor lakosságának úgyszólván teljes felsorolását azon apropóból, ki adott egy pár csirkét, egy kiló zsírt, tál süteményt, tortát, miegyebet a katolikus legényegylet székházavató ünnepségére. Vagy megtudhatjuk, hogy az ebédeltetési albizottság által rendezett hangversenyen a budapesti Pakots József, Kopa Károly, Molnár János és báró Hatvany Endre voltak a leggavallérosabb felülfizetők. A harmincas években Monoron a szabadidő közösségben való eltöltésének jóformán egyetlen lehetséges formája az volt, ha valaki az egyleti életben vett részt - de abban aztán el is merülhetett rendesen. Egymást érték a felolvasóestek, teadélutánok, jótékonysági programok, színielőadások. Főképpen az utóbbiakból volt igen bőséges kínálat. Akadt olyan hétvége, amelyen három egylet színjátszói is pódiumra léptek. De olyan hétvége végképp nem volt, amikor előadást ne rendeztek volna. Hol a Korona Szálló nagytermében, hol a katolikus legényegylet — a későbbi mozi - épületében, netán a református legényegylet nagytermében, amely most a kultúrház színházterme. Esetleg az ipartestület székházában, a gazdakörben, a Vigadóban... S nemcsak hogy telt házzal, de az előadásokat még ismételni is kellett. A fővárosban épp futó, népszerű darabok forgatókönyvét mindig sikerült megszerezniük. A szereplőket kiválogatni nem volt gond, a jelmezeket, díszleteket maguk készítették, rendezői talentummal megáldott egyleti tag is akadt mindig. S akkor sem jöttek zavarba, ha zenés darabról volt szó, mert a legnépesebb egyleteknek - mint a sportkörnek, vagy az akkoriban négyszáznál több iparost és kereskedőt számláló ipartestületnek - saját zenekaruk volt. Ha meg nem, a népszerű helybéli cigányzenekaroknak az sem okozott gondot, ha nagyoperettet kellett kísérniük. Frenetikus volt egy-egy előadás sikere, amelyről a helyi újságok annak rendje és módja szerint frissen színikritikát is közöltek. Pestre csak kevesen jártak, több okból is. Részint, mert aszfaltos járdák híján gumicsizmában kellett volna otthonról elindulni, s a színházi ruhatárban cipőt cserélni - ami kínos procedúra. Buszjárat csak 1932. november elsejétől kezdett közlekedni a monori főtér és a kispesti ötvenes villamos végállomása között, de az is csak egyszer fordult naponta. Vonat közlekedett ugyan - de a költségek miatt érdemesebb volt a helyben kínált szórakozást választani. Az előadások bevétele az egyletek fenntartását szolgálta, de jótékony akciókban sem volt hiány. Hol a szegényház javára, hol a szegény gyerekek cipőjére, máskor karácsonyi csomagra, vagy egyedülálló öregeknek ajánlották fel az előadások bevételének javát - s a közönség ebben igen segítőkésznek bizonyult. Máig élnek a monoriak emlékezetében az óvodai előadások is. A két kisdedóvó, a fölső (most a Kossuth Lajos utcai), és az alsó, vagyis a Dózsa György utcai rendszeresen tartott műsorokat. Ezeket eleinte Ruttkay Elvira, a község legelső óvónője kezdeményezte, majd az utána következők folytatták. A gyerekek pedig - mert lehet-e hálásabb közönség a szülőknél, a rokonságnál - még az ötvenes évek elején is rendszeresen felléptek egyegy mesejátékban. A belépti díj pedig az óvodát gyarapította. Amikor, ugyancsak a harmincas években, a polgári iskola először hirdetett meg közös rádióhallgatást az érdeklődő közönség számára, még senki sem gyanította, hogy a televízió és a videó majd végképp véget vet a közös színházasdinak. S annak ugyan Monoron valóban vége lett, de a szomszédos Gombán reneszánszát éli éppen. Az egyesületek pedig - a színjátszást és a kóruséneklést kivéve - ott folytatják, ahol elődeik annak idején abbahagyták. S ha negyven még nincs is belőlük, a huszonnyolc is sejteti, hogy nyilván azért, mert hiányoztak. (E cikk megírásához nyújtott segítségéért köszönet illeti Németh László monori helytörténészt, aki a november 2- án megnyílt állandó helytörténeti kiállítás létrehozásában való közreműködéséért az önkormányzat külön elismerésében részesült.) K. Zs. Színjátszók a negyvenes évekből a monori állandó helytörténeti kiállítás archívumából A hajdani főtér a Korona Szálló és a hitelbank épületével A város múltját bemutató tárlat FOTÓK: KOVÁTS ZSOLT Eseménytelen éjszaka a traumatológián A mentők a Kútvölgyi lejtő felőli kapun fordulnak be a János kórházba, szombat éjszaka van, ilyenkor engem sem kérdez meg senki, mit keresek itt. Minek kérdezné, a traumatológiára kedvtelésből biztosan nem megy senki. Egy ütött-kopott úr, akit akkor hoznak be, még kapálódzik is, neki semmi baja, ne a kórházba hozza a mentő, vigye haza. Az árokban találták véres fejjel a rendőrök, és persze ide hozták, ez az ügyelet látja el most Budát. Egy románul beszélő fiatalembert a fogdából hoznak a rendőrök, összeverekedett honfitársával, aki már reggel óta a baleseti sebészeten fekszik, most meghozták a párját. Vigyáznak, nehogy ugyanabba a kórterembe vigyék, még összeverekszenek megint. Mondom, szombat este van, minden nap mást hoz. Glanz János adjunktus úr elsorolja: munkanapokon leginkább magasban dolgozó munkásokat hoz a mentő, pénteken érkezik a diszkójárat, szombaton, ha nincs semmi, jönnek a részegek. Voltak persze cifrább esetek, amikor egy vak lányt szállítottak be, aki elesett a metrólépcsőn, nem tudták kiszabadítani ujjait a rácsból, azzal együtt hozták be. Most azonban már fél órája nem érkezett új beteg, csak egy szép fiatalasszonyt kísért be a családja, elcsúszott odahaza, alighanem eltört a karja, megröntgenezték és most szörnyülködik, hogy micsoda állapotok, lepusztult váróterem, kopott padok, szemmel láthatóan sok évtizedet megélt röntgengép, még az ablakot sem lehet becsukni, jön a hideg, belesett a szobába, ahol az aszszisztensek az ügyelet idején meghúzzák magukat, a munkásmelegedők — mondja — különbek az építkezéseken. Glanz adjunktus azt mondja, ő kalandvágyból lett traumatológus, de reméli, hogy lesz még pár éve, amikor bebizonyíthatja magának, hogy érdemes volt ezt választania. Ez az épület a tüdőszanatórium számára épült, 1979-ben jött ide ő is, amikor életveszélyesnek nyilvánították a költőit, és ebben az épületben rendezték be hirtelenjében a baleseti sebészetet. Amely alkalmatlan arra, hogy itt traumatológiai osztály legyen. Ám a műszerek felét, amelyekkel ma dolgoznak, akkor kapták meg. A műtőben eközben mindent előkészítenek, egy nyolcvannyolc éves néni délután hatkor elesett, eltört a combcsontja. Zöld kacukában szorongok a műtő sarkában, ahol a sebész, Deme Gábor doktor kis kalapáccsal hosszú szegeket ver a néni combcsontjába. A röntgenképernyőn követem, hogyan szorítják össze a drótok a kettétörött csontot. Az ambulancián ekkor csak az a férfi rajong, akit megharapott a nyúl. A folyosón a lassacskán kijózanodó részeg követel taxi helyett mentőt, a rendőrök átadják a román bunyóst, a szép fiatalasszonyt felpakolja a családja. Mintha kicsit elfáradtam volna a szakadatlannak tűnő nyüzsgéstől. - Peche van, szerkesztő úr - sajnálkozik az adjunktus. Eseménytelen éjszaka ez a mai. K. Gy. J. Lepusztult épületben dolgoznak az orvosok és asszisztenseik fotó: szabó Barnabás __________TERÍTÉKEN__________ Az apró dolgok balsorsa Bámia nincsen, mondja a Semiramis jóravaló pincére, és bár nem mondhatjuk el magunkról, hogy feltétlen bámiarajongók lennénk, elszontyolodunk. Nincs. Nincs, nincs. Miért, mi az a bámia? — kérdezzük, és kiderül, hogy tényleg érdekes lehet, hibiszkuszjellegű növény. Az a baj, hogy különben már nem olyan könnyű választani, mert az étlapot valami díszes papírra nyomták, a fekete betűk összemosódnak az alappal, így komolyan összevitatkoztunk azon, hogy a mutabbal nevű ételnek mi a második betűje. Bírónak az arab nyelven járatos pincért kérjük föl, aki az egyébként igen finom padlizsánkrémet körülbelül úgy ejti ki, hogy mtebbel, úgyhogy kiegyezünk döntetlenben, és faljuk a padlizsánt, meg a kissé túlzottan citromos humuszt a jó pitával. Nem nagyon lehet itt ugrálni. A szó szoros értelmében biztosan nem. A helyiség alapterülete talán nyolc négyzetméter, leülni csak a galérián lehet, ahová szűk, meredek lépcső vezet föl. A berendezés eredeti hatást kelt, furcsa evőeszközök, ócska alumínium teáskannák, sárga csipketerítő, amely nem nélkülözi a bajt. Előfordulnak szokatlan jelenségek, amelyeket nem lehet tudni, hogy az arab étkezési szokásoknak, vagy a meredek lépcsősornak és a személyzet korlátozott vitát kapacitásának és lépcsőmászási kedvének tulajdonítsunk-e. Egyszerre kapjuk az előételeket, a már említetteken felül igen jó, fokhagymás lóbabot, amely a fül névre hallgat, és a lencséből készült adesz levest. Félig sem készülünk el a párhuzamosan evett két fogással, amikor megjön a két főétek, a makaróni és a spenótos csirke. Egyszerre teli van az asztalunk, de nem zavaró, inkább a keleti dúskálás kellemes érzésével tölt el bennünket. Meg aztán a két főétel nem is felhőtlen gyönyörűség. A makaróni mindenekelőtt nem makaróni, hanem spagetti, darált marhahússal és keleti fűszerekkel, de olyan kis fáradt, nem egészen meleg, nem nagyon fűszeres, hogy alig élvezhető. A spenótos csirke még nehezebb eset, csak itt még az sem világos, hogy rosszul választottunk, vagy az étel sikerült rosszul. A csirke dolgában is elkélne egy kis melegség, de nem is az a fő baj, hanem hogy a spenóttól meglucskosodott minden, citromos, hűvös lében ázik a rizs, a burgonya, a hús. Kedvetlenül piszkálgatjuk a tányéron levőket. Felszolgálónk, ez a kedves ember félreért minket, és fölajánlja, hogy becsomagolja a tekintélyes mennyiségű maradékot, mi azonban elszontyolodva szabadkozunk. Csupán az indít, hogy érkezik egy elegáns, arabul beszélő úr, aki biztos tudja, hogy mit csinál, amikor ide tér be ebédelni. Fia így van, akkor szerencsére bennünk van a hiba. De nem garantáljuk. Konyha: nem finom kiszolgálás, sajnos a Wittman fiúk 4 sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a Népszabadságon-oneon: www.nepszabadsag.hu.