Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. december

2000-12-09

36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. DECEMBER 9., SZOMBAT Monor közösségi élete egyletekben zajlott Hetven évet kellett várni a helytörténeti kiállításra­­ Pestre nem jártak, mert naponta csak egyszer fordult a busz Monor egyesületi élete az utóbbi évek­ben szemlátomást erős pezsgésnek in­dult. A napokban, amikor a város önkor­mányzatának sport- és egyesületi bizott­sági elnöke találkozóra, eszmecserére hívta a civil szervezetek, egyesületek képviselőit, huszonnyolc szerveződés tett eleget a meghívásnak. Voltak azonban olyan idők — a harmincas évek — amikor negyvennél is több egylet, kör, önszerve­ződés működött a városban. A legelső 1856-ban alakult meg, ez volt az olvasókör. A helyi intelligencia, úri társaság igényelte és hozta létre. Ak­koriban ugyanis csak néhány családhoz jutott el hír, újság Pestről, amely bár kö­zel volt - alig negyven kilométerre mégis messzinek bizonyult. Összejöttek tehát a helybéli és a környékbeli poten­tátok, hogy információkat cseréljenek, diskuráljanak, társasági életet éljenek. A Monori Járási Honvédegylet 1867-ben a ’48-as emlékek ápolására szerveződött. Létrehozását Wartens­leben Ágoston kezdeményezte, aki a kö­zeli Felsőfarkasdon volt földbirtokos. Negyven volt negyvennyolcas honvéd csatlakozott a szabadságharc leverése után előbb halálra, majd várfogságra ítélt volt honvédtiszthez, aki szabadulá­sa után Farkasdon telepedett le. Hogy a honvédegylet, az emlékek felidézésén túl mivel töltötte idejét, azt nem lehet tudni, ugyanis egyetlen irat, jegyzőkönyv sem maradt utána. De nem csupán utána: a két világháború között virágzó egyleti életről csak olyan doku­mentumok, tárgyak tanúskodhatnak, amelyeket a hajdani tagok hazamenekí­tettek, családjuk pedig megőrizte őket. Így maradhatott az utókorra az önkéntes tűzoltók páratlan szépségű zászlaja, amelyet a tűzoltómúzeum is szeretett volna magáénak tudni, mégis az állandó helytörténeti kiállítás dísze lett. De így láthatjuk például a hajdani Ébredj dal­kör tablóképét, vagy a sportegyesület zenekarának fotóját is, amelyen jobb szélen ott áll hegedűjével az a Balassa Lajos jegyző, akit később Falu Tamás néven, költőként ismert meg a nagykö­zönség. Ott voltak szerencsére a korabeli he­lyi újságok is. E lapok hasábjain bőven jutott hely a mozgalmas egyleti élet ese­ményei részletes leírásának. S ezek va­lóban olyannyira részletesek voltak, hogy ha csak az Egyetértés 1933. febru­ári számát fellapozzuk, láthatjuk abban az akkor községnyi Monor lakosságának úgyszólván teljes felsorolását azon apro­póból, ki adott egy pár csirkét, egy kiló zsírt, tál süteményt, tortát, miegyebet a katolikus legényegylet székházavató ün­nepségére. Vagy megtudhatjuk, hogy az ebédeltetési albizottság által rendezett hangversenyen a budapesti Pakots Jó­zsef, Kopa Károly, Molnár János és báró Hatvany Endre voltak a leggavalléro­­sabb felülfizetők. A harmincas években Monoron a sza­badidő közösségben való eltöltésének jó­formán egyetlen lehetséges formája az volt, ha valaki az egyleti életben vett részt - de abban aztán el is merülhetett rende­sen. Egymást érték a felolvasóestek, tea­délutánok, jótékonysági programok, szí­nielőadások. Főképpen az utóbbiakból volt igen bőséges kínálat. Akadt olyan hétvége, amelyen három egylet színját­szói is pódiumra léptek. De olyan hétvé­ge végképp nem volt, amikor előadást ne rendeztek volna. Hol a Korona Szálló nagytermében, hol a katolikus legény­egylet — a későbbi mozi - épületében, ne­tán a református legényegylet nagytermé­ben, amely most a kultúrház színházter­me. Esetleg az ipartestület székházában, a gazdakörben, a Vigadóban... S nemcsak hogy telt házzal, de az elő­adásokat még ismételni is kellett. A fővá­rosban épp futó, népszerű darabok forga­tókönyvét mindig sikerült megszerez­niük. A szereplőket kiválogatni nem volt gond, a jelmezeket, díszleteket maguk ké­szítették, rendezői talentummal megáldott egyleti tag is akadt mindig. S akkor sem jöttek zavarba, ha zenés darabról volt szó, mert a legnépesebb egyleteknek - mint a sportkörnek, vagy az akkoriban négyszáz­nál több iparost és kereskedőt számláló ipartestületnek - saját zenekaruk volt. Ha meg nem, a népszerű helybéli cigányze­nekaroknak az sem okozott gondot, ha nagyoperettet kellett kísérniük. Frenetikus volt egy-egy előadás sike­re, amelyről a helyi újságok annak rend­je és módja szerint frissen színikritikát is közöltek. Pestre csak kevesen jártak, több okból is. Részint, mert aszfaltos járdák híján gumicsizmában kellett vol­na otthonról elindulni, s a színházi ruha­tárban cipőt cserélni - ami kínos proce­dúra. Buszjárat csak 1932. november el­sejétől kezdett közlekedni a monori fő­tér és a kispesti ötvenes villamos végál­lomása között, de az is csak egyszer for­dult naponta. Vonat közlekedett ugyan - de a költségek miatt érdemesebb volt a helyben kínált szórakozást választani. Az előadások bevétele az egyletek fenntartását szolgálta, de jótékony ak­ciókban sem volt hiány. Hol a szegény­ház javára, hol a szegény gyerekek cipő­jére, máskor karácsonyi csomagra, vagy egyedülálló öregeknek ajánlották fel az előadások bevételének javát - s a közön­ség ebben igen segítőkésznek bizonyult. Máig élnek a monoriak emlékezetében az óvodai előadások is. A két kisdedóvó, a fölső (most a Kossuth Lajos utcai), és az alsó, vagyis a Dózsa György utcai rendszeresen tartott műsorokat. Ezeket eleinte Ruttkay Elvira, a község legelső óvónője kezdeményezte, majd az utána következők folytatták. A gyerekek pedig - mert lehet-e hálásabb közönség a szü­lőknél, a rokonságnál - még az ötvenes évek elején is rendszeresen felléptek egy­­egy mesejátékban. A belépti díj pedig az óvodát gyarapította. Amikor, ugyancsak a harmincas évek­ben, a polgári iskola először hirdetett meg közös rádióhallgatást az érdeklődő közönség számára, még senki sem gya­nította, hogy a televízió és a videó majd végképp véget vet a közös színházasdi­­nak. S annak ugyan Monoron valóban vége lett, de a szomszédos Gombán re­neszánszát éli éppen. Az egyesületek pedig - a színjátszást és a kórusének­lést kivéve - ott folytatják, ahol elődeik annak idején abbahagyták. S ha negy­ven még nincs is belőlük, a huszon­nyolc is sejteti, hogy nyilván azért, mert hiányoztak. (E cikk megírásához nyújtott segítsé­géért köszönet illeti Németh László monori helytörténészt, aki a november 2- án megnyílt állandó helytörténeti kiállítás létrehozásában való közreműködéséért az önkormányzat külön elismerésében ré­szesült.) K. Zs. Színjátszók a negyvenes évekből a monori állandó helytörténeti kiállítás archívumából A hajdani főtér a Korona Szálló és a hitelbank épületével A város múltját bemutató tárlat FOTÓK: KOVÁTS ZSOLT Eseménytelen éjszaka a traumatológián A mentők a Kútvölgyi lejtő felőli kapun fordulnak be a János kórházba, szombat éjszaka van, ilyenkor engem sem kérdez meg senki, mit keresek itt. Minek kér­dezné, a traumatológiára kedvtelésből biztosan nem megy senki. Egy ütött-ko­­pott úr, akit akkor hoznak be, még kapá­­lódzik is, neki semmi baja, ne a kórház­ba hozza a mentő, vigye haza. Az árok­ban találták véres fejjel a rendőrök, és persze ide hozták, ez az ügyelet látja el most Budát. Egy románul beszélő fiatal­embert a fogdából hoznak a rendőrök, összeverekedett honfitársával, aki már reggel óta a baleseti sebészeten fekszik, most meghozták a párját. Vigyáznak, nehogy ugyanabba a kórterembe vigyék, még összeverekszenek megint. Mon­dom, szombat este van, minden nap mást hoz. Glanz János adjunktus úr el­sorolja: munkanapokon leginkább ma­gasban dolgozó munkásokat hoz a men­tő, pénteken érkezik a diszkójárat, szombaton, ha nincs semmi, jönnek a ré­szegek. Voltak persze cifrább esetek, amikor egy vak lányt szállítottak be, aki elesett a metrólépcsőn, nem tudták ki­szabadítani ujjait a rácsból, azzal együtt hozták be. Most azonban már fél órája nem érkezett új beteg, csak egy szép fia­talasszonyt kísért be a családja, elcsú­szott odahaza, alighanem eltört a karja, megröntgenezték és most szörnyülkö­­dik, hogy micsoda állapotok, lepusztult váróterem, kopott padok, szemmel lát­hatóan sok évtizedet megélt röntgengép, még az ablakot sem lehet becsukni, jön a hideg, belesett a szobába, ahol az asz­­szisztensek az ügyelet idején meghúz­zák magukat, a munkásmelegedők — mondja — különbek az építkezéseken. Glanz adjunktus azt mondja, ő ka­landvágyból lett traumatológus, de re­méli, hogy lesz még pár éve, amikor be­bizonyíthatja magának, hogy érdemes volt ezt választania. Ez az épület a tüdő­szanatórium számára épült, 1979-ben jött ide ő is, amikor életveszélyesnek nyilvánították a költőit, és ebben az épületben rendezték be hirtelenjében a baleseti sebészetet. Amely alkalmatlan arra, hogy itt traumatológiai osztály le­gyen. Ám a műszerek felét, amelyekkel ma dolgoznak, akkor kapták meg. A műtőben eközben mindent előké­szítenek, egy nyolcvannyolc éves néni délután hatkor elesett, eltört a comb­csontja. Zöld kacukában szorongok a műtő sarkában, ahol a sebész, Deme Gá­bor doktor kis kalapáccsal hosszú szege­ket ver a néni combcsontjába. A rönt­genképernyőn követem, hogyan szorít­ják össze a drótok a kettétörött csontot. Az ambulancián ekkor csak az a férfi rajong, akit megharapott a nyúl. A fo­lyosón a lassacskán kijózanodó részeg követel taxi helyett mentőt, a rendőrök átadják a román bunyóst, a szép fiatal­­asszonyt felpakolja a családja. Mintha kicsit elfáradtam volna a sza­kadatlannak tűnő nyüzsgéstől. - Peche van, szerkesztő úr - sajnálko­zik az adjunktus.­­ Eseménytelen éjsza­ka ez a mai. K. Gy. J. Lepusztult épületben dolgoznak az orvosok és asszisztenseik fotó: szabó Barnabás __________T­ERÍTÉKEN__________ Az apró dolgok balsorsa Bámia nincsen, mondja a Semiramis jó­­ravaló pincére, és bár nem mondhatjuk el magunkról, hogy feltétlen bámia­­rajongók lennénk, elszontyolodunk. Nincs. Nincs, nincs. Miért, mi az a bámia? — kérdezzük, és kiderül, hogy tényleg érdekes lehet, hibiszkuszjellegű növény. Az a baj, hogy különben már nem olyan könnyű választani, mert az étlapot valami díszes papírra nyomták, a fekete betűk összemosódnak az alap­pal, így komolyan összevitatkoztunk azon, hogy a mutabbal nevű ételnek mi a második betűje. Bírónak az arab nyel­ven járatos pincért kérjük föl, aki az egyébként igen finom padlizsánkrémet körülbelül úgy ejti ki, hogy mtebbel, úgyhogy kiegyezünk döntetlenben, és faljuk a padlizsánt, meg a kissé túlzot­tan citromos humuszt a jó pitával. Nem nagyon lehet itt ugrálni. A szó szoros értelmében biztosan nem. A helyi­ség alapterülete talán nyolc négyzetmé­ter, leülni csak a galérián lehet, ahová szűk, meredek lépcső vezet föl. A beren­dezés eredeti hatást kelt, furcsa evőesz­közök, ócska alumínium teáskannák, sárga csipketerítő, amely nem nélkülözi a bajt. Előfordulnak szokatlan jelensé­gek, amelyeket nem lehet tudni, hogy az arab étkezési szokásoknak, vagy a mere­dek lépcsősornak és a személyzet korlá­tozott vitát kapacitásának és lépcsőmá­­szási kedvének tulajdonítsunk-e. Egy­szerre kapjuk az előételeket, a már emlí­tetteken felül igen jó, fokhagymás lóba­bot, amely a fül névre hallgat, és a len­cséből készült adesz levest. Félig sem ké­szülünk el a párhuzamosan evett két fo­gással, amikor megjön a két főétek, a makaróni és a spenótos csirke. Egyszer­re teli van az asztalunk, de nem zavaró, inkább a keleti dúskálás kellemes érzésé­vel tölt el bennünket. Meg aztán a két fő­étel nem is felhőtlen gyönyörűség. A ma­karóni mindenekelőtt nem makaróni, ha­nem spagetti, darált marhahússal és ke­leti fűszerekkel, de olyan kis fáradt, nem egészen meleg, nem nagyon fűszeres, hogy alig élvezhető. A spenótos csirke még nehezebb eset, csak itt még az sem világos, hogy rosszul választottunk, vagy az étel sikerült rosszul. A csirke dolgá­ban is elkélne egy kis melegség, de nem is az a fő baj, hanem hogy a spenóttól meglucskosodott minden, citromos, hű­vös lében ázik a rizs, a burgonya, a hús. Kedvetlenül piszkálgatjuk a tányéron le­vőket. Felszolgálónk, ez a kedves ember félreért minket, és fölajánlja, hogy be­csomagolja a tekintélyes mennyiségű maradékot, mi azonban elszontyolodva szabadkozunk. Csupán az indít, hogy ér­kezik egy elegáns, arabul beszélő úr, aki biztos tudja, hogy mit csinál, amikor ide tér be ebédelni. Fia így van, akkor sze­rencsére bennünk van a hiba. De nem garantáljuk. Konyha: nem finom kiszolgálás, sajnos a Wittman fiúk 4 sorozatban megjelent kritikák között az étter­mek neve szerint is válogathatnak a Népsza­badság­on-oneon: www.nepszabadsag.hu.

Next