Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. február

2001-02-02

NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 200­1. FEBRUÁR 2., PÉNTEK 27 Könnyű éjszaka a mentőautóban Szirénázva balesethez, szívbeteghez és a potyázó hajléktalanhoz A stúdióban megcsörren a telefon. Czibik Rezső mentésirányító mentőtiszt már írja is a címet, nevet, a bejelentett eset körülményeit. Alig teszi le a kagy­lót, siet Pék László mentőorvos és csa­pata, Bába János ápoló és Wichwalek László gépkocsivezető. Fölvijjog a szi­réna. A rohamkocsi nekivág a havas vá­rosnak. Irány az újpesti pályaudvar, ahol egy férfi a sínek közé esett. - A mai napot kihagytam volna - mondja a kocsi apró ülésére kuporodott ápoló, Bába János. - Fáradt vagyok. Már tizennyolc éve ezt csinálom. Azt mondta egy tanárom, hogy ha monoton­ná, rutinná válik egy munka, ott kell hagyni. Hová mennék? Festő a szak­mám. Ott sem keresnék többet, ha egy­általán még felvennének valahová. Har­mincnyolcezer forintot viszek haza. Még szerencse, hogy nem házasodtam meg, nincsenek gyerekeim. Amikor kiszállunk a kocsiból, a veze­tő minden ajtót gondosan kulcsra zár. - A közelmúltban a másik rohamko­csiból elloptak egy ötmillió forintos EKG-berendezést - jegyzi meg. Az állomáson a vasutas meglepődve fogadja a mentőket. A sérült emberről semmit nem tud. Talán keressük a másik újpesti állomáson — javasolja. Miközben a síkos utcákon robogunk, megtudom, hogy ennél a rohamkocsinál van nagyobb, erősebb is, csak éppen a műhelyben áll.­­ Bevitték szervizre. Alig hozták ki, ötszáz kilométert sem futott, vihették vissza, mert a teljes fékrendszere csődöt mondott. Holott azt állították, hogy azt is javították, cserélték. Nem lehet meg­bízni bennük - mondja az ápoló. Szálljon villamosra! A metróval egybekötött vasútállomá­son árnyékra futunk. A sérült sehol. - Megint valami hülye telefonált - morognak foguk között a mentők, de nem adják föl. Végül mégis rátalálunk az emberre. A restiben könyököl a pulton. Könyörgő tekintettel várja a segítséget, miközben kiteregeti kórházi papírjait. Tegnap éj­szaka is befogadták. - Fáj a szívem - szorongatja az olda­lát, remélve, valamerre csak elindul ve­le a kocsi. Az orvos megvizsgálja. Hosszasan böngészi a papírokat, majd ellenkezést nem tűrő hangon kimondja a döntést. - A mentő nem taxi. Szálljon villa­mosra, és menjen el a munkásszállóra, ahol lakik. Húzunk vissza a Markó utcába. - Az egyetemen még azt terveztem, agykutató leszek - veszi át az ápoló he­lyét a doki, miközben már sziréna nél­kül gördülünk befelé a Váci úton. - Egy professzorom segítségével két évig New Yorkban is tanultam. Amikor ha­zajöttem, irányt váltott az életem. Azóta mentőzöm. Én már régi motorosnak számítok. Közöttem sokan megfordul­tak. Nagyon nagy a fluktuáció. Ebből a pénzből nem lehet családot alapítani, el­tartani, jövőt tervezni. Én is elmegyek szekundánsnak, vagy sportrendezvé­nyeken vállalok szolgálatot. Így vala­hogy kijövünk. És még tanulok is. Pszi­­choterapeuta szeretnék lenni. A mentőállomás kapuja alatt harang emlékeztet a régi időkre. Az 1868-ban öntött harangot utoljára néhány évvel ezelőtt kongatták meg, amikor a Karin­thy Frigyes úton tömegszerencsétlensé­get okozott egy fölborult villamos. - Akkor készítették a csehszlovák mentős tévésorozat szinkronját, amihez meghívtak szakértőként - emlékezik vissza Andics László, a Budapesti Men­tőszolgálat vezetője. - Emlékszem, a rendező hölgy kijött velünk, hogy való­di élményeket szerezzen a munkájához. Leroskadt a járda szélére és sírt. Megér­tettem, de nem nagyon tudtam vigasz­talni. Nekünk minden percben készen kell állnunk elviselni a tragédiákat. És ez koptatja el igazán az embert. Egy-egy kocsi naponta nyolc-tíz eset­hez is kivonul. A különösen nehéz na­pokon tizenöt hívás is juthat egy mentő­re. Ehhez képest évek óta mind keve­sebb autót tudnak szolgálatba állítani. Nyugaton egy mentőautó maximum 150 ezer kilométert futhat, utána elad­ják. Budapesten több olyan kocsi áll szolgálatban, amelynek számlálója kö­zelíti a félmillió kilométert.­­ A Nagykőrösi út és a Határ út talál­kozásánál baleset történt - kapjuk az újabb bejelentést. A mentésirányító szól egy, az ütközéshez közelebb eső állo­másnak is. Mi tizenegy perc múlva jutunk célba. A kollégák korábban érkeztek. - Apukám, mi lesz ezzel a taxival? — száll ki az összetört Suzukiból az eny­hén illuminált hölgy, miközben ugyan­csak ittas férje még kapaszkodik a vo­lánba. A helyzet egyértelmű. Az áldoza­tul esett Skoda sem tud saját lábán to­vábbmenni. Szerencse, hogy az utasok nagyobb sérülés nélkül megúszták. Eltűnnek a kasztok - Közhely, de igaz — mondja a doki —, általában a szabályosan közlekedő autó­sok szenvednek nagyobb kárt. Két nap­pal ezelőtt ketten maradtak az út szélén. Ott is ők voltak a józanok. A rendőrök udvariasak. Csöndben kérdezik az adatokat, és gyorsan elen­gedik a sérült orrú vétkest. Az intézke­dés majd a kórházban folytatódik. Ma a Merényi Gusztáv Kórház az ügyeletes. Amíg odaigyekszünk, próbá­lom megtudni, mi történt. - Nem látta a kocsit? Megcsúszott? Miért ült autóba? — teszem föl egymás után kérdéseimet. A doki arcán a sokat tapasztalt ember apró mosolya jelenik meg. - Mi már nem kérdezünk semmit - válaszol faggatózásomra. - Örülünk, ha a beteg nyugton marad. Nem csupán az ital, hanem az ütés, a sérülés is agresz­­szívá teszi ilyenkor. Az is előfordult, hogy ránk támadtak, verekedtek, ki akartak ugrani a kocsiból, káromkod­tak. A kórház folyosóján sorakoznak a to­lókocsin várakozó sérültek. Gyorsan el­készül a leltár személyes tárgyaikról. Az orvosok, ápolók barátként beszél­getnek a mentősökkel. - Régebben nem volt ennyire közvet­len a hangnem köztünk - mondja a do­ki. - A mentőket kicsit lenézték a szak­mában. A kasztok lassan eltűnnek. A nyomor összehoz mindenkit. Az egész­ségügyben már sehol sem talál elége­dett, kiegyensúlyozott embert. Ismerek szülész-nőgyógyászt is, aki a kórházi ügyelet után mentőzik, és magánpraxist is nyitott. Pedig nem milliomos. Egy­szerűen él. Ugyanannyi gonddal neveli gyermekeit, mint egy pedagógus, egy mérnök. Visszafelé érződik, hogy lassan elal­szik a város. Az Üllői út sarkán egy csö­ves mellett húzunk el. Eszembe jut a mentőállomás társalgójának falára kitű­zött utasítás. E szerint a veszélybe ke­rült hajléktalant csak akkor szabad az utcán hagyni, ha írásban tiltakozik az elszállítás ellen. Pazarlás a szükségben A stúdióban mind ritkábban szólal meg a rádió. A mentők jelentenek. Ki itt, ki ott végzett. Sietnek vissza az ál­lomásra. A kórházak nevét mutató táb­láról mind több megszámozott korong kerül le, jelezve, kik vannak még úton, és kiket lehet újabb esethez vezényel­ni. - Kardélen táncolunk - jegyzi meg a kopott folyosón pipázó főorvos, Andics László. - Amikor elvállaltam Budapest mentőszolgálatának vezetését, naponta legalább százhúsz kocsit tudtunk az ut­cákra küldeni. Ma jó, ha nyolcvan elin­dulhat. Nincs pénz új autóra. De kevés az állomások felújítására tervezett ösz­­szeg is. Arra meg szinte gondolni sem merek, mekkora feszültségek keletkez­nek a negyvenezer forintos minimálbér miatt. Az ápolók átlagfizetése alig ha­ladja meg ezt a határt. Az orvosok sem keresnek hetven-nyolcvanezer forint­nál többet. Könnyen előfordulhat, hogy alig tudunk többet adni egy kezdő, nyelvet beszélő, diplomás orvosnak, mint egy utcáról beesett ápolónak. De hosszan sorolhatnám, milyen területe­ken lenne égetően szükség a mentő­­szolgálat fejlesztésére. Azt is látom, hogy a szükség közepette hol nagy a pazarlás. Például a betegszállítások fe­lét nem a mentőkre kellene sózni. Az elmúlt tíz évben sorozatban gyártottam a kimutatásokat, terveket, javaslatokat, számításokat. Valamennyi miniszter is­merte ezeket. Egymásnak passzolták a tőlünk kapott anyagokat. Néha már rosszul érzem magam, amikor a kollé­gáim elé állok, és újra és újra biztatom őket, kitartást, áldozatokat várok tőlük. Hajnalodik. Alszik a város. Hosszú ideje nem csörög a telefon. A mentők régi, humoros esetekkel szórakoztatják egymást. Fölidézik a nagymamát, akit a szomszéd lakásban fektettek a vetett ágyba, a katonatisztet, akit beleejtettek a térdig érő pocsolyába, a művészt, aki azt sem tudta, melyik városban szágul­dott neki a villanyoszlopnak. Névtelen és híres emberek történetei kelnek élet­re. Úgy érzem, mindenkit ismernek a városban. - Ez könnyű nap volt - jegyzi meg Czibik Rezső, amikor a maroknyi lapot elrendezi a telefon alatti rekeszekben. Szendrei Lőrinc Munkában az ügyeletes rohamkocsi személyzete fotó: Kováts zsolt Biztos, ami biztos A rendőrök azt mondják, kevesebb a la­kásbetörés. Valahogy mégsem nyugtat meg a hír. Legfeljebb akkor lélegeznék fel, amikor azt közlik velem, hogy a betö­rő eltűnt a Föld színéről, mint a fekete himlő. Mert egyébként kevéssé csökkent az esélyem arra, hogy feldúlt lakásba ér­keztem haza. Burkoltan bár, de a rendőrség is elis­meri ezt. Különben mi másért tartaná fenn az V. kerületben Báthory utcai irodá­ját, ahol a BRFK Vagyonvédelmi és Ta­nácsadó Szolgáltató működik. Alapvetően kétféle ember tér be ide. Akihez már betörtek és akihez még nem. Aki az utóbbi kategóriába tartozik, kissé bizonytalanul lép a bűn­­megelőzés eme szentélyé­be, amely biztonsági és hevederzárakkal, rácsok­kal és mindenféle kety­­erékkel van kitapétázva. A kis asztalokon szórólapok, prospektusok, cégismerte­tők, a legnagyobb mögött pedig egy ifjú hölgy. Ked­ves és segítőkész. Mind­járt papírt vesz elő, hogy a tanácsadásra váró civilt képbe helyezze. Le kell rajzolni a ház alaprajzát, pontosan bejelölve a kockázati tényező­ket, alapesetben a nyílászárókat. A kert­kapu nem is érdekes, de a kutyának sincs jelentősége. A gyenge láncszem tehát az ajtó és az ablak.. Mindenekelőtt a bejárati ajtó, amely esetünkben anyagát tekintve fe­nyő, és a kutya szilveszterkor a petárdák­tól való félelmében egyszerűen szétrágta. Van továbbá egy kétszárnyas teli üveg te­raszajtó, betörésvédelmi szempontból akár ne is volna. Az utcai fronton egy há­rom-, a szomszédos falon pedig egy két­szárnyas ablak. - Fólia vagy rács! - jelenti ki a hölgy határozottan. - Rácsot, ha lehet­ne! - válaszolom a börtönhangulattól idegenkedve. Marad tehát a fólia, amely viszont nem éppen meggyőző. Akkor sem, ha a szakember elmagyarázza, hogy nem rossz dolog az a fólia, kibír hetvennégy (lehet, hogy negy­venhét, de ez alapvetően teljesen mind­­egy) fejszecsapást, mint azt a tesztek is bizonyítják. A prospektus is lenyűgöző, hiszen az áll rajta: ultraerős betörésvédel­mi és biztonsági ablakfóliák. A képen pe­dig egy éppen felrobbanófélben lévő ké­kes színű üvegépület. Első pillantásra szakasztott a Teve utcai rendőrpalota. A homlokzaton függönyként lebegnek a fóliázott üveg­táblák. Az ismertetőn még egy érv: terrorizmus elleni védelem. Talán itt még nem tar­tunk - lélegzek fel kissé, de azért megnézném azt a fejszecsapásbiztos kártyát. Mivel azonban négyzet­méterára - felrakás nélkül - hat- és nyolcezer forint, mégis kezdek megbarátkozni a ráccsal, amelyet művészi kivitelben, katalógus alapján lehet rendelni. Egy pillantás az árakra, és máris elhanyagolható részletté válik a művészi kivitel. A ház Achilles-sarka a kutya által át­szabott bejárati ajtó, amelyen egyszerű cilinderbetétes zár szolgálja a védelmet. Ez rendben is volna, ha lenne mellette még két erősebb és biztosabb zárszerke­zet. Például egy kereszt hevederzár, jól bevasalva. Nem elég középen a vízszin­tes, mert a hölgy elmagyarázza, hogy a betörőknek nem szempont a kényelem, az alul berúgott ajtón is bemásznak, át­bújva a heveder alatt. A prospektusokat és a falon bemutatott mintadarabokat látva azt hinné az ember, hogy legalább annyian gyártanak heve­derzárat, mint ahányan betörnek. Van több százezer forintos és van olcsóbb. Mint például a Szuperbizti, amely pajtás­­kodó elnevezésével ingatja meg a bizal­mam. Létezik az Ajtómentő nonstop üzemmódban, de vannak súlyzárak, laka­tok és lakatvédők, olasz zárak és széfek. Az iroda legalább ötven cég termékeit ajánlja. Némi fejszámolás után kiderül, hogy rácsokkal és hevederzárakkal, biztonsági vacakokkal már háromszázezer forintnál tartunk, és csak most következik az elekt­ronikus védelem. Mozgásérzékelő az üveg teraszajtók mögötti nappaliba. A szerkezet mozgást érzékelve visításba hozza a kültéri riasztót, amire összesza­ladnak a szomszédok Ha azonban ezek a szomszédok félős, magányos öregasz­­szonyok, a visítás nem sokat ér. (Az ut­cán éppen autóriasztó veri fel a Báthory utca csendjét, a hölgynek azonban fel se tűnik.) Létezik persze jobb megoldás is, de azt már csak azok tudják kifizetni, akik gipszstukkós falak között élnek, kertjüket pedig kőoroszlán védi az an­­gyalkás vízköpő mellett. Hasznos dolog volt tanácsot kérni. Né­hány prospektussal távozhatom, és ott­hon még elmélkedhetek azon, arányban áll-e a védelmi befektetés a tőlem eltulaj­donítható javak értékével. Egyelőre inkább beszélek a kutya fejé­vel. S. I. Azt hinné az ember, hogy legalább annyian gyártanak hevederzárat, mint ahányan betörnek. Lakáskezelők klubja alakul A lakásszövetkezetek, társasházak szer­vezeteinek, üzemeltetőinek képviselői­nek egyesületét és klubját készülnek megalakítani a XV kerületben. Az első megbeszélést, amelyre társasházi és la­kásszövetkezeti tisztségviselők, közös képviselők és lakáskezelő cégek vezetői kaptak meghívást, február 7-én tartják meg a XV. kerületi polgármesteri hivatal tanácstermében. A lakások gazdaságos üzemeltetése, karbantartása, felújítása ugyanis egyre nehezebben megoldható feladatot jelent, így indokolt a hasonló körülmények közt dolgozók lehető leg­szorosabb együttműködésére törekedni. Az alakulóban lévő egyesület tervei között szerepel, hogy a közbiztonság nö­velésére szorosabb kapcsolatot alakíta­nak ki a kerület polgárőrszervezeteivel és a rendőrséggel. Kezdeményezni fogják bizonyos jogszabályok módosítását, pél­dául a lopások megelőzésére a színes­fém-felvásárlás szabályainak szigorítá­sát. Sokat segíthet a klubtagoknak egy karbantartói-kivitelezői adatbank létre­hozása, a javítások, karbantartások, fel­újítások takarékos és színvonalas elvég­zésére. Gyakorlati útmutató kidolgozását is tervezik a hátralékok hatékonyabb be­hajtására, és ebben a témában külön fóru­mot is szerveznek majd szakértők részvé­telével. A folyamatos kapcsolattartásra, információcserére törekednek a csatlako­zó szervezetek képviselőivel és a házke­zelőkkel, valamint a fővárosi Lakásszö­vetkezetek és Társasházak Érdekképvise­leti Szakmai Szövetségével (LÉTÉSZ). Cs. K. É. A Moszkva tér Tér galambbal, szökőkúttal, emberekkel. Ez ettől még a Trafalgar Square is le­hetne, de nem az, hanem a Moszkva tér, és hogy ne maradjon kétség, a galambok soványak, a szökőkút ronda, és az embe­rek pénzt kérnek. A galambok kisebb csoportokat alkot­nak, és föleszik a dolgokat a földről. A szökőkút a következőképpen néz ki: 1. Nincs benne víz, mert most hideg van, és szétfagyna a szobor. 2. Négy lédús kaktuszlevél ágaskodik, és egy gömböt tart, azon pedig egy kövér sellő. Ez eddig mind vasból van. 3. Körülötte pedig körülbelül nyolc kő­korong. A cserjéket, melyek a tér közepe táján zöldellnek, közelebbről is szemügyre kell venni, mert igen érdekes, rovarok, boga­rak egyéb lábasjószágok kerülhetnek a látóterünkbe. Minden térnek van valami jellegzetes­sége, a Moszkva tér híres az óráról, amely egy rúdon van, és találkozóhelyül is szolgál, tehát ha ismerősünk azt mondja: találkozzunk az óra alatt, akkor jó, ha tudjuk, hogy valahol errefelé fog szobrozni. Egyébként nem sok szobor található a téren, mert valószínűleg a rászorulók el­vinnék őket, hogy beolvasszák és értéke­sítsék. Ez a körülmény a Moszkva teret unal­massá és sivárrá teszi, ezért már most megmondom, hogyha valaki a közeljö­vőben itt fog szobrozni, hát az nem én leszek. Varga Máté

Next