Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. február

2001-02-09

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. FEBRUÁR 9., PÉNTEK Házról házra, végig a déli Váci utcán (9.) Pest legjobb tervezői kaptak megbízást a Szerb és a Szarka utca között álló épületekre Váci utca 74. 1892-ben eklektikus stílusban épült, kiemelkedően értékes, vé­delemre érdemes négyszintes sarokház. Kovács Károly épí­tész és építőmester tervezte Spitzer Zsigmond részére. Az építész igen jó kapcsolatban le­hetett a családdal, mert feleségül vette Vilma lányukat, így ké­sőbb tulajdonába került az általa tervezett ház. Az 1930-as évek közepén átalakították az épüle­tet, a terveket maga a tulajdo­nos, az eredeti építész jegyezte. (A telken korábban is állt ház. Arról csupán annyit tudni, hogy Kasselik Ferenc, a nagy építő­mesterek egyike 1832-ben eme­letráépítést tervezett.) Az épület műszaki állapota közepes, de megjelenése szép. Látszik rajta, hogy néhány éve - még önkor­mányzati tulajdonban — kívül­­belül felújították, bár azóta a belvárosi levegő rajta hagyta a nyomait. Azóta a korábbi bérlők megvásárolták a lakásokat, de a további javítgatásokról sem mondtak le. Segít ebben az ön­­kormányzat is, félmillió forint­tal támogatta a födém javítását és az udvar burkolatának cseré­jét. A sarkon lévő borszaküzlet portálja szép, illik az épülethez. Váci utca 76. Kicsi, mindössze négylaká­sos, ám háromszintes, romanti­kus stílusban készült műemlék épület. Egyes források szerint Pán József építész tervezte Vomberger Mátyás számára 1861-ben. Más adatok szerint ebből a tervből nem lett semmi, a mostani házat Lohr János épí­tőmester emelte Rétay János ré­szére 1868-ban. Az biztos, hogy a XIX. század utolsó harmadá­ban a szabómester Rétay volt a tulajdonos. Tőle özvegyére szállt, majd a szintén szabómes­terséget folytató Imre János ne­vű fiukra és testvéreire. Végül a Vendéglősök Beszerző Csoport­ja Rt. birtokolta az államosításig. Műemléki védettsége ellenére mind műszakilag, mind esztéti­kai szempontból egyértelműen rossz állapotban van, korábban egyes részeit életveszélyessé is nyilvánították. Az önkormány­zat tulajdona, úgy tudjuk, a la­kók megvennék, de nem kapják. A kerület álláspontja szerint ugyanis nem egyszerű felújítást igényel, ennél jóval nagyobb le­hetőségek előtt áll. Udvari szár­nyát ugyanis korábban lebontot­ták - ezért van benne most csu­pán négy lakás­­, az eltüntetett szárnyat viszont pótolni lehetne. Ennek mikéntjéről egyelőre nem született döntés. Váci utca 78-80. 1912-ben épült, védelemre ér­demes ötszintes szecessziós épület. Bőhm Henrik és Hege­dűs Ármin tervei szerint a Bel­városi Házépítő Rt. építtette áru- és üzletháznak, de lakásokat is kialakítottak benne. Többek kö­zött Szénásy Imre Turul nevű nyomdája működött itt. Ma tár­sasház sok üzlettel, az önkor­mányzat tulajdoni hányada né­hány százalék. Az impozáns épület műszaki szempontból jó állapotban van, megjelenésére sem lehet panasz. (A kerületi önkormányzat az udvari hom­lokzat és a tető felújítását 1,3 millió forinttal támogatta.) Az utcai homlokzatot díszítő négy, madár-virág mozaik és a kaput tartó két félatlasz is jó állapot­ban van. Az összképen azonban ront a földszintet és a félemele­tet szinte egyetlen hatalmas üvegtáblává változtató, kissé erőszakos kirakat. Jó pont vi­szont, hogy a gránitportál har­monizál az épülettel. Váci utca 82. A két világháború között ko­rai modern stílusban épült hat­szintes ház. Építtetője Kellner Sándor, aki érdekes módon a szomszéd épületben kibérelte a pince egy részét raktár céljára. Műszaki állapota inkább rossz, mint közepes, homlokzata le­pusztult, mállik. A külseje alap­ján nem elképzelhetetlen, hogy még mindig háborús belövések éktelenkednek rajta. A felújítást a lakóknak kell megoldaniuk, mert az önkormányzat tulajdon­­része csupán néhány százalék. Váci utca 84. 1898-ban, szecessziós stílus­ban épület ötszintes lakóház. Építéséhez egy nem egészen öt­venéves házat tüntettek el, ame­lyet a nagy építőmesterek egyi­ke, Zofahl Lőrinc (Lóránt) ter­vezett. A most álló ház építtető­je Tiller Samu, aki gyorsan meg­vált az épülettől, mert a követ­kező évben már Vastagh György volt a tulajdonos. Az épület mű­szaki állapota közepes, homlok­zata elkoszolódott, omladozik. A felújítás a lakók feladata, mert az önkormányzat tulajdoni há­nyada nem éri el a húsz százalé­kot. A kerület eddig is támogat­ta a renoválást, a homlokzat, a lépcsőház, a függőfolyosó és a lift felújításához 1,2 millió fo­rinttal járult hozzá. A. G. Váci utca 74... ...76. Védelemre érdemes a sarokház FOTÓK: DOMANI­­ZKY TIVADAR ...82. Száva magánya az oroszlánok fogságában Akár találós kérdés is lehetne: „Két oroszlán udvarában ül a Száva egyma­gában.” Mi az? A „Két oroszlán udvara” nem más, mint a hajdani Két Oroszlánhoz cím­zett fogadó udvara. Ez a régi, egyeme­letes épület ma is áll a Kálvin tér és a Ráday utca sarkán. Udvarán, amelyet kétszáz éve úgy alakítottak ki, hogy szekerek is megfordulhassanak benne, mára benőttek a fák, ott ül Száva, a magányos kőszobor. Nem sokan lát­hatják, legfeljebb a ház református fő­iskolásai, de talán ők sem tudják, hogy a keresztbe tett lábbal üldögélő kőasz­­szony kicsoda is, honnan került ide. Száva története pedig a következő. Hajdanában még nem ilyen eldugott helyen ült, hanem kint a téren, két ba­rátnőjével, a Tiszával és a Drávával. Az egykor még a Kálvin téren állt Da­­nubius-kút allegorikus alakjai voltak ők, s ott őrködött fölöttük, a szökőkút tetején a Duna is, délceg folyamisten­ként. Feszler Leó mintázta őket az Ybl tervezte kútra. A tér büszkeségei vol­tak, de jött a háború, a második, s rútul elbánt velük. Hármuk (négyük) közül csak Száva maradt épségben. Ezért aztán, amikor 1959-ben a kutat áthe­lyezték az Erzsébet térre, újra kellett faragni figuráit. Készült egy új Száva is. A régit pedig, az egyedüli „túlélőt” bevitték a térről a Két Oroszlán-ház udvarára, ahol nem háborgatja senki. Ott ül ma is, s mint a reformátusok ígérik, az udvar felújítása után az ott kialakított kert dísze lesz. Nem is talá­lós kérdés ez, hanem mese az oroszlá­nok fogságába esett királylányról. Csordás Lajos FOTÓ: SZABÓ BERNADETT ________Lelőhely________ Se vörös, se fekete Most már csak azt nem tudom, vajon hol ismerkedtek meg az alkalmas fiatalembe­rekkel a XIX. század végi hajadonok. Mert Cziklay Lajos, az 1891-ben, Po­zsonyban kiadott Katholikus hajadonok könyve szerzője erről sem az „ elméleti”, sem a „gyakorlati” részben nem ejt szót. Az olvasók legfeljebb azt tudhatták meg az idézett műből, hogy mi „ a szűzies­ség lényege és hatálya ”, melyek „ a szűzi­es tisztaság megóvásának eszközei”, s hogy milyen erényekkel rendel­kezik az ideális hajadon. Ez utóbbiakból tizenkilencet sorolt fel a jeles szerző, majd nyom­ban ellentétbe állította őket a „hajadonkor megmételyezői” - vel. Jelesül a testi szépségben való elbizakodással, a pipe­­részkedési vággyal, az étvágy­­gyal, a táncmulatságok és szín­házi előadások látogatásával, a rossz irányú olvasmányokkal és — pláne — a szerelmeteskedés­­sel. A kézikönyv végül leszögez­te: a hajadonnak „ nem szabad követnie azt, a fájdalom, na­gyon is elterjedt véleményt, hogy kezet kell nyújtania az el­ső kérőnek aki megkéri őt, csak hogy asszonnyá lehessen ”. Alig egy emberöltővel későbbről azon­ban már valamelyest más képet fest elénk Méhes András, akinek Társalgóját leg­utóbb e hasábokon részletesen méltattuk. Az ő művében már külön fejezet foglalko­zik az ismerkedéssel. A szerző úgy foglal állást: ha az ember meg akar ismerni va­lakit, legegyszerűbb, ha a megfelelő he­lyeket látogatja. Legkézenfekvőbb hely­szín a bál, a társas vacsora vagy a kor­csolyázás, de nem lehetetlen színházban sem bemutattatnunk magunkat. Ha pedig minden kerékszakad, szert kell tennünk egy otthoni meghívásra. A Társalgó szerzője azonban intőn for­dult a nőkhöz, akikről mellesleg megálla­pította, hogy jó részük óhatatlanul pártá­ban marad. (Nem utolsósorban azért, mert „ sok férfi általában nem nősül, mert nőtlenül olcsóbban és kényelmesebben él”.) Méhes leszögezte: „Ha nő kíván va­lakivel megismerkedni, nem szabad vala­mely közös ismerősnek ezt oly célzattal elmondania, hogy tudtára adja az illető­nek Ha ilyesmit fiatal leány tesz, köny­­nyen félreérthetik. Legszerencsésebb köz­vetítő egy-egy pillantás... ” Aztán eltelt újabb negyven év, és az - akkor éppen - mindenható Fővárosi Ta­nács is belátta, hogy egy bátorító pillan­tás immár kevés a boldogsághoz. 1969 utolsó napjaiban, többéves vita után, a hivatal engedett az erős társadalmi nyo­másnak, és kiadta a szükséges engedélye­ket a Négy Évszak Házastárskereső Szol­gálat számára. Mindazok, akik az ismer­kedés természetes helyszínein - a korabe­li felsorolás szerint tanulás, sportolás vagy munka közben, esetleg csoportos üdülés alkalmával - nem találtak társra, immáron egyhavi fizetésük egyötödéért egy teljes évre reményhez jutottak A nőt­leneknek és hajadonoknak az özvegyek­nek és az elváltaknak nem volt más dol­guk mint felkeresni az irodát, kitölteni a kérdőíveket, bemutatni a minden adatot nyilvántartó személyi igazolványukat (a bizalomnak ugye, vannak ha­tárai), aztán a számítógép már kereste is a hozzájuk illő párt. A Budapest című folyóirat 1973. júliusi számában foglalta össze az első három év tanulsá­gait. Ennyi idő alatt mintegy 250 házasságot hozott tető alá az iroda, az első száz adataiból statisztikát is készítettek Meg­állapították: hétszer több társ­kereső nő fordul hozzájuk mint férfi, és a férfiaknak a számító­gép is jóval több bemutatási le­hetőséget talált, mint a nőknek Közülük egy 28 éves dunántúli hajadon volt a rekorder, akinek hat potenciális partnert is mu­tatott a gép. Igaz, ő bárhová hajlandó volt elköltözni, ráadásul mind­­összesen 154 centi magasra nőtt. A Budapest szerzője egy másik példát is említ. A 34 éves, elvált, gyermektelen diplomás férfi, akinek Pest megyében sa­ját háza volt, még úgy is több mint ötven nő közül válogathatott, hogy kikötötte, vörösnek és feketének be se mutassák A 31 éves diplomás, budapesti társbérlettel rendelkező hajadonnak azonban, akivel végül házasságra lépett, ő volt az egyet­len esélye. N. Kósa Judit Fényes Tamás: Rögtönzött szépségápolás (1963)

Next