Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. augusztus
2001-08-10
32 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. AUGUSZTUS 10., PÉNTEK ONCSA-telepek egy kaptafára Az 1940-es évek családsegítő kísérlete Szegény embernek nehéz megszokni a jót Budapest külső kerületeiben járva; helyenként érdekes látvány tűnik fel. Újpesten, Pestszenterzsébeten, Rákospalotán vagy éppen Budafokon kicsiny, de jól megépített családi házak sorakoznak egymás mellett, kisebb-nagyobb kertekkel övezve. Az átalakítások ellenére jól észrevehetően „egy kaptafára”, típustervek alapján épített otthonok a huszadik század magyar szociálpolitikájának egyik kiemelkedő alkotása, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA emlékei. A huszadik század első felének egyik legnagyobb társadalmi gondja volt a szegény emberek lakáshoz jutása. Bérházak ugyan léteztek szép számmal, ám a tulajdonosok és legalább ilyen gyakran a házmesterek nem szívesen adtak ki lakást kopottas ruhájú embernek, akinek kérges tenyere arról árulkodott, hogy kétkezi munkával keresi kenyerét. Ha a reménybeli lakónak több, netán sok gyermeke is volt, helyzete szinte reménytelennek tűnt. Számára a több hónapja üresen álló lakások is foglaltak voltak. A háziurakat feszélyezte a gyerekzsivaj, el akarták kerülni a többi bérlő panaszait, másrészt joggal tartottak attól, hogy ha a fizetés elmaradása miatt a családot kilakoltatják, a szűkebb-tágabb közvélemény őket fogja hibáztatni, szívteleneknek kikiáltani. Ha Budapesten rossz volt a lakáshelyzet, akkor a szomszédos, ekkoriban még önálló városokban és községekben egyenesen katasztrofális állapotokról lehetett írni. A fővárossal egybeépült Újpestre, Rákospalotára, Rákoscsabára, Kispestre vagy éppen a budai oldal településeire, Budafokra, Békásmegyerre sokan költöztek ki. Az itteni alacsonyabb adók és lakbérek elsősorban a szegényebb napszámosokat, segédmunkásokat csábították. De az olcsóbb életviszonyoknak nagyon nagy áruk volt. A tbc, az egyéb fertőző betegségek előfordulása, a csecsemő- és gyermekhalandóság országos szinten is magas volt. Az okok keresésében nem kellett messze menni. Bár Budapest szűk, sötét udvarú bérkaszárnyái helyett a peremtelepüléseken inkább falusias hangulatú házak voltak többségben, de visszahőkölt a látványtól, aki átlépte a földszintes épületek küszöbét. A lakások többsége egyetlen szűk szobából és egy semmivel sem tágasabb konyhából állt, itt húzta meg magát a népes család. Az sem volt ritka, hogy a bérleti díj megosztása végett albérlőket is fogadtak. Virágzott az ágybérlet is. A mára szerencsére feledésbe ment intézmény azt jelentette, hogy a bérlő - rendszerint egyedülálló férfi - csekély pénzösszeg ellenében jogosult volt a család egyik ágyát estétől reggelig használni. A városok és községek vezetői természetesen ismerték a lakásviszonyokat, nem kevésbé ezek közegészségügyi és nem utolsósorban - erkölcsi következményeit. Tenni azonban nemigen tehettek semmit. Szemben a fővárossal, nem állt rendelkezésükre olyan összeg, amelyet lakásépítésre költhettek volna. A túlzás nélkül reménytelen helyzetben, az 1940- ben elfogadott 23. törvénycikk és az általa létrehozott Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA hozott némi változást. Ez a jogszabály nem kevesebbet célzott meg, mint hogy tíz év alatt akkor hihetetlen összegnek tűnő egymilliárd pengőt fordít a lakosság legelesettebb rétege, a nagycsaládosok megsegítésére. Az ONCSA azonban több akart lenni, mint segélyezés. Életre hívói világosan látták, hogy az alkalmi vagy épp rendszeres segély nem képes talpra állítani a családot, hanem újabb szegénységet, újabb társadalmi bajokat szül. Évtizedek alatt tapasztalhatták a szociális szakemberek: azok, akik segélyben részesültek, egyre kevesebb lelkesedéssel igyekeztek munkát keresni, s a végén nemegyszer eltartották magukat a közzel. Gyakran belefásulva a megélhetés keresésébe, beérték akár a nyomorszinttel is, és ez többnyire gyermekeik hasonló életkilátásait vetítette előre. Éppen ezért az új rendszer nem segélyezni akart, hanem egyetlen nagy öszszeggel talpra állítani. Megteremtői - ma divatos kifejezéssel - „rendszerben gondolkodtak”. A kiválasztott, négy- vagy annál több gyermekes család ugyanis nem ajándékba kapta a juttatást, hanem kölcsönként. Ez egyrészt a visszatérülést szolgálta — az alapnak tíz év elteltével önellátóvá kellett volna válnia —, másrészt a megsegítettek együttműködését is kikényszerítette. Számukra ugyanis követendő életszabályokat állítottak föl, amelyek sorozatos megszegése esetén akár vissza is vehették a juttatást. A családfőnek kötelessége volt dolgozni, a feleségnek takarítania a lakást, megművelnie a házzal adott kiskertet, és megfelelően gondoznia a gyermekeket. A szabályok betartását ellenőrizték, de tanáccsal, tanfolyamokkal segítették is követésüket. A juttatás sokféle lehetett: gyakran tehenet, kecskét adtak, a törlesztésként beadott tejet aztán a rászoruló gyermekek között osztották szét. Ennél sokkal jelentősebb volt a családi házak építése. Ezeket országosan típusterv alapján emelték, Pest környékén többnyire egyszobás, olykor kétszobás kivitelben. Igyekeztek úgy megtervezni azokat, hogy egészségesek és egyúttal esztétikusak is legyenek. A lakás szépségének komoly szerepe volt a tervezők szerint: hozzásegítette ugyanis a családot az új, előnyére változott helyzet elfogadásához. (E sorok írója évekkel ezelőtt egy interjú kapcsán hallotta egy idős asszonytól, egykori ONCSA-juttatottól: „Hja fiam, a jót is szokni kell. És a szegény embernek nehéz megszokni...”) A törvény mindenekelőtt a vidéken akart segíteni, Budapestet - mivel ott a szociális ellátás a korhoz képest viszonylag rendezett volt - kivették hatálya alól. A környéki városok vezetői azonban kapva kaptak az alkalmon. Tehették, hiszen településeik nem tartoztak a fővároshoz. Elsőnek Újpest polgármestere jelentette be, hogy városában ONCSA-házakat akar építtetni. A nem egészen szabályszerűen megválasztott városatya, akit azzal is meggyanúsítottak, hogy a nyilasbarát alispánnak, Endre Lászlónak bizalmasa, így akarta bebizonyítani „szociális érzékenységét”. Az összesen több mint száz házra tervezett, két lakótelep építését 1940-ben kezdték meg, s 1941 nyarára a házak többsége befejezés előtt állt, így a polgármester kiadhatta az utasítást a családok kiválogatására. A felhívásra azonban száz helyett csaknem ezer kérvényező jelentkezett. Mindegyikről környezettanulmányt vettek föl, s ezekből egyértelműen kiderült, hogy nem volt véletlen, amikor a törvény legalább négy élő gyermekben szabta meg a juttatás határát. Ez a családméret ugyanis a kétkezi dolgozók esetében egyet jelentett nemcsak a nincstelenséggel, hanem gyakran a mindennapi nélkülözéssel is. 1941. augusztus közepén megtörtént az első csoport beköltözése. Az ezt kísérő ünnepségen megjelent Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is. A fényes előkelőségek mellett meglehetősen furcsa látványt nyújthattak a proletárcsaládok elnyűtt bútoraikkal, szegényes lakásfelszerelésükkel. A következő hónapok részben igazolták a törvényalkotó aggályait. A házhoz juttatottak nagy többsége ugyan betartotta az előírt szabályokat, de rendre előfordultak kisebb-nagyobb kihágások (bár korántsem akkora számban, mint számos vidéki ONCSA-telepen). Sok háziaszszony ugyanis életében először került kulturált környezetbe, olyan lakásba, ahol jól felszerelt konyha vagy épp folyó víz volt. Több család addig pincelakásban vagy putritól alig-alig megkülönböztethető helyen húzta meg magát, így a lakás tisztán tartásához sem igénye, sem tudása nem volt. Tény azonban, hogy a nehézségek néhány hónapon belül megszűntek, mindenekelőtt a szociális védőnő tapintatos, ugyanakkor határozott fellépésének köszönhetően. Visszaemlékezések szerint olykor még azt is ellenőrizték, hogy a kisgyermekek este nyolcra ágyban legyenek. Az eljárás mai szemmel kétségkívül túlzottan atyáskodóan hat, ám sikere sem vonható kétségbe. Az újpesti és a többi Pest környéki ONCSA-telep természetesen nem tudta megoldani a lakáshiányt, nem tudott látványos javulást hozni a település szociális viszonyaiban. Ám annak a végül száztíz családnak az életében, akik hozzájutottak a máskülönben elérhetetlen kertes házakhoz, teljes átalakulást, minőségi változást hozott, talán irányt mutatva későbbi korok szociálpolitikája számára is. Hámori Péter Pest környéki ONCSA-ház 1941-ben a korabeli idegen nyelvű ismertetőből Ipari munkásház fülkés szobája FORRÁS: PEST MEGYEI LEVÉLTÁR A mélyfúrás hőskora A régi vörösfenyő csövek még megvannak Valószínűleg kevesen hiszik el, hogy a Hősök terén meleg víz tör föl, pedig így van: itt található ugyanis — a Hősök emlékköve és a hét vezér szobra között — ama kutak egyike, amelyek a Széchenyi fürdő vizét szolgáltatják. A bronz aknatetőn a következő feliratot olvashatjuk: „E helyen fakasztott 74 C fokú, percenként 831 liter hozamú hőforrást tudományos vizsgálatai alapján végzett 971 méter mély fúrással 1878. 1. 21-én Zsigmondy Vilmos bányamérnök. E ma is működő forrás tette lehetővé a városligeti artézifürdő létesítését.” Egyes emlékezők szerint a maga korában ez volt Európa legmélyebb artézi kútja. Régi fényképekről tudjuk, hogy egykor kis gloriett volt fölötte, amelyet Ybl Miklós tervezett, ám elbontottak, amikor a millenniumi emlékmű építését megkezdték. Az építmény anyagát a Széchenyi-hegyre szállították, és kilátó építésénél használták fel. Az akna mai állapotát a Széchenyi fürdő munkatársainak segítségével mi is megszemlélhettük. Odalent már semmi sem látható Zsigmondy korából. Az új kútfejet húsz éve helyezték fel, s akkor került a falra a halvány kékeszöld csempe is. Amikor ott jártunk, az akna épp tele volt a csövekből szivárgó meleg vízzel, ezért nem mehettünk le. Állítólag három méter mély és kétszintes. Havonta szellőztetik, és kiszivattyúzzák belőle a vizet. Azért valami mégiscsak megvan az eredeti kútból: a régi vörösfenyő csövek 772 méter mélységig még megtalálhatók, belső átmérőjük a felsőbb részeken nyolc, az alsóbb régiókban tizennégy centiméter. A kút egyébként a közeljövőben őrzött területté válik: azon a kerítésen belülre kerül, amelyik a Hősök emlékkövét övezi majd. Csordás Lajos FOTÓ: SZABÓ BERNADETT FOTOS/IB FOTOWB ADJA LE NÁLUNK FILMJÉT, ÉS NYERJE MEG A GÖRÖGORSZÁGI UTAK EGYIKÉT ÉS SOK MÁS AJÁNDÉKOT tagja^fototagfa UTAZAS/ /KODAK Ft-tól FENYKEPKIDOLGOZAS Hagyomány és megbízhatóság 99 éves Fotópályázat az IBUSZ irodáiban! ________Lelőhely________ Masszőrintézet és tripók „Fel tehát, alakítsuk, szervezzük meg a Pesti expedíciókat! Segítsük ezt a várost, amely a miénk, amelyben jól érezzük magunkat, amelyet büszkén mutatunk az idegennek, hozzunk érte egy vasúti jegynyi áldozatot is, hogy a sok rozsdás redőny berregve repüljön fel a vak és néma üzletben, hogy megteljenek a gyönyörű hotelek, hogy pezsgő, lüktető élet induljon meg az ődöngésben, amely Pest szívét gyakran úgy összeszorítja” - kérlelte honfitársait a Fővárosunk Budapest szerzője 1930 tavaszán. Az új folyóiratnak ez volt a legelső száma. Lapjairól csak úgy sütött a gazdasági világválság sújtotta főváros iránti feltétlen rajongás. Őszinte lelkesedéssel méltatta Budapestet - és persze az új vállalkozást - az összes erre felkért közéleti személyiség is, köztük Vass József népjóléti miniszter és Ripka Ferenc főpolgármester. A Fővárosunk Budapest első olvasói megtudhatták például, hogy Takács 11, a legnépszerűbb futballsztár civilben autószerelő volt az Autótaxinál, és tisztában volt azzal, hogy „ a futball nem nyújt komoly megélhetést, csak addig, amíg ki nem öregszik az ember”. A folyóirat szavazatokat gyűjtött a hallgatóközönség kedvenc rádiósára, és elárulta, hogy a Magyar Rádió szünetjele kilenc hangból áll, „gis-h-a-h-gis-h-a-h-gis”. Még egy jó hírrel is szolgált: „ a rádiórendelet kimondja, hogy a háziúr a külső antenna építését és fenntartását köteles tűrni ”. Az újságból kiderült, mikor tartanak fogadóórát a különféle minisztériumok, hol találhatók a kamarák és a konzulátusok, mennyibe kerülnek a vízumok. Az olvasók tájékoztatást kaptak a hangversenyekről, kiállításokról és a dekonjunktúra miatt alig-alig működő színházakról. Megtudhatták azt is, melyek a jobb ötórai és esti tánchelyek (példának okáért az Attila utcai Bellevue Szálló, a Teréz körúti Britannia és a Bristol), illetve hol tartanak mindennap divatbemutatót (többek között a Förstner nővéreknél, a Vörösmarty tér 4.-ben és Neumann Bertánál, a Dorottya utcában). A Fővárosunk Budapest abban is igyekezett segíteni, hogy mindenki megtalálja az éppen neki való szórakozást. A szerkesztők persze úgy vélték, minden látogató jól teszi, ha elmegy például a Királyi Várpalotába, a Vigadóba, a Nemzeti Múzeumba vagy a Zrínyi utca 2. alatti Bűnügyi, esetleg a Markó utcai Börtönügyi Múzeumba. A gazda azonban emellett a Közvágóhidat, a Kis Rókus utcai Vetőmagvizsgálót és a Kitaibel Pál utcai Rovartani Állomást sem hagyhatta ki, nem beszélve a Ménesi úti Kertészeti Tanintézetről és az állatkertről. A kereskedőknek viszont a Szabadság téri Áru- és Értéktőzsdét és a Központi Vásárcsarnokot írták elő, míg az iparosoknak a József körúti Technológiai Iparmúzeumot és az Erzsébet körúti Szabadalmi Hivatalt ajánlották. Akinek nem volt kedve a magányos felfedezőutakhoz, akár az IBUSZ autó-körutazásaihoz is csatlakozhatott. Nyolc pengő ellenében megmutatták neki a város látnivalóit — még uzsonnát is kapott —, húsz pengőért a budai vendéglőkbe is elvitték. Tizenkét pengő volt az ára a „Special express” félnapos körútnak: bármily szűkre volt is szabva az idegen ideje, ennyiért már elmondhatta magáról, hogy látta Budapestet. Ha pedig maradt még egy éjszakára, a Budapest éjjel című cikk tanácsait követve megnézhette, milyen a főváros lámpagyújtás után. Remélhetőleg távol tartotta magát az éjszakai masszőrintézetektől és a tripóktól, azaz a zugkluboktól. Benézhetett viszont a Moulin Rouge-ba vagy a Parisien Grillbe, esetleg a terézvárosi Kék Egérbe. Ha a bohémok társasága vonzotta, bizonyára a Simplon, a New York vagy a Japán mellett döntött. Ha viszont különcködni vágyott, akkor vélhetően azt a Dohány utcai kávémérést kereste föl, amely éjjel háromkor nyitott, és ahol drótháló alatt tartották az ételt „a könnyebb ellenőrzés kedvéért”. N. Kósa Judit