Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. augusztus

2001-08-10

32 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. AUGUSZTUS 10., PÉNTEK ONCSA-telepek­­ egy kaptafára Az 1940-es évek családsegítő kísérlete­­ Szegény embernek nehéz megszokni a jót Budapest külső kerületeiben járva; he­lyenként érdekes látvány tűnik fel. Újpes­ten, Pestszenterzsébeten, Rákospalotán vagy éppen Budafokon kicsiny, de jól megépített családi házak sorakoznak egy­más mellett, kisebb-nagyobb kertekkel övezve. Az átalakítások ellenére jól észre­vehetően „egy kaptafára”, típustervek alapján épített otthonok a huszadik szá­zad magyar szociálpolitikájának egyik ki­emelkedő alkotása, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA emlékei. A huszadik század első felének egyik legnagyobb társadalmi gondja volt a sze­gény emberek lakáshoz jutása. Bérházak ugyan léteztek szép számmal, ám a tulaj­donosok és legalább ilyen gyakran a ház­mesterek nem szívesen adtak ki lakást kopottas ruhájú embernek, akinek kérges tenyere arról árulkodott, hogy kétkezi munkával keresi kenyerét. Ha a remény­beli lakónak több, netán sok gyermeke is volt, helyzete szinte reménytelennek tűnt. Számára a több hónapja üresen álló laká­sok is foglaltak voltak. A háziurakat fe­szélyezte a gyerekzsivaj, el akarták kerül­ni a többi bérlő panaszait, másrészt joggal tartottak attól, hogy ha a fizetés elmara­dása miatt a családot kilakoltatják, a szű­­kebb-tágabb közvélemény őket fogja hi­báztatni, szívteleneknek kikiáltani. Ha Budapesten rossz volt a lakáshely­zet, akkor a szomszédos, ekkoriban még önálló városokban és községekben egye­nesen katasztrofális állapotokról lehetett írni. A fővárossal egybeépült Újpestre, Rákospalotára, Rákoscsabára, Kispestre vagy éppen a budai oldal településeire, Budafokra, Békásmegyerre sokan köl­töztek ki. Az itteni alacsonyabb adók és lakbérek elsősorban a szegényebb nap­számosokat, segédmunkásokat csábítot­ták. De az olcsóbb életviszonyoknak na­gyon nagy áruk volt. A tbc, az egyéb fertőző betegségek előfordulása, a csecsemő- és gyermekha­landóság országos szinten is magas volt. Az okok keresésében nem kellett messze menni. Bár Budapest szűk, sötét udvarú bérkaszárnyái helyett a peremtelepülése­ken inkább falusias hangulatú házak vol­tak többségben, de visszahőkölt a lát­ványtól, aki átlépte a földszintes épületek küszöbét. A lakások többsége egyetlen szűk szobából és egy semmivel sem tága­sabb konyhából állt, itt húzta meg magát a népes család. Az sem volt ritka, hogy a bérleti díj megosztása végett albérlőket is fogadtak. Virágzott az ágybérlet is. A má­ra szerencsére feledésbe ment intézmény azt jelentette, hogy a bérlő - rendszerint egyedülálló férfi - csekély pénzösszeg ellenében jogosult volt a család egyik ágyát estétől reggelig használni. A városok és községek vezetői termé­szetesen ismerték a lakásviszonyokat, nem kevésbé ezek közegészségügyi és­­ nem utolsósorban - erkölcsi következmé­nyeit. Tenni azonban nemigen tehettek semmit. Szemben a fővárossal, nem állt rendelkezésükre olyan összeg, amelyet lakásépítésre költhettek volna. A túlzás nélkül reménytelen helyzetben, az 1940- ben elfogadott 23. törvénycikk és az álta­la létrehozott Országos Nép- és Családvé­delmi Alap, az ONCSA hozott némi vál­tozást. Ez a jogszabály nem kevesebbet célzott meg, mint hogy tíz év alatt akkor hihetetlen összegnek tűnő egymilliárd pengőt fordít a lakosság legelesettebb ré­tege, a nagycsaládosok megsegítésére. Az ONCSA azonban több akart lenni, mint segélyezés. Életre hívói világosan látták, hogy az alkalmi vagy épp rendsze­res segély nem képes talpra állítani a csa­ládot, hanem újabb szegénységet, újabb társadalmi bajokat szül. Évtizedek alatt ta­pasztalhatták a szociális szakemberek: azok, akik segélyben részesültek, egyre kevesebb lelkesedéssel igyekeztek mun­kát keresni, s a végén nemegyszer eltartot­ták magukat a közzel. Gyakran belefásul­va a megélhetés keresésébe, beérték akár a nyomorszinttel is, és ez többnyire gyerme­keik hasonló életkilátásait vetítette előre. Éppen ezért az új rendszer nem segé­lyezni akart, hanem egyetlen nagy ösz­­szeggel talpra állítani. Megteremtői - ma divatos kifejezéssel - „rendszerben gon­dolkodtak”. A kiválasztott, négy- vagy annál több gyermekes család ugyanis nem ajándékba kapta a juttatást, hanem kölcsönként. Ez egyrészt a visszatérülést szolgálta — az alapnak tíz év elteltével ön­ellátóvá kellett volna válnia —, másrészt a megsegítettek együttműködését is ki­kényszerítette. Számukra ugyanis köve­tendő életszabályokat állítottak föl, ame­lyek sorozatos megszegése esetén akár vissza is vehették a juttatást. A családfő­nek kötelessége volt dolgozni, a feleség­nek takarítania a lakást, megművelnie a házzal adott kiskertet, és megfelelően gondoznia a gyermekeket. A szabályok betartását ellenőrizték, de tanáccsal, tan­folyamokkal segítették is követésüket. A juttatás sokféle lehetett: gyakran te­henet, kecskét adtak, a törlesztésként be­adott tejet aztán a rászoruló gyermekek között osztották szét. Ennél sokkal jelen­tősebb volt a családi házak építése. Eze­ket országosan típusterv alapján emelték, Pest környékén többnyire egyszobás, oly­kor kétszobás kivitelben. Igyekeztek úgy megtervezni azokat, hogy egészségesek és egyúttal esztétikusak is legyenek. A la­kás szépségének komoly szerepe volt a tervezők szerint: hozzásegítette ugyanis a családot az új, előnyére változott helyzet elfogadásához. (E sorok írója évekkel ez­előtt egy interjú kapcsán hallotta egy idős asszonytól, egykori ONCSA-juttatottól: „Hja fiam, a jót is szokni kell. És a sze­gény embernek nehéz megszokni...”) A törvény mindenekelőtt a vidéken akart segíteni, Budapestet - mivel ott a szociális ellátás a korhoz képest viszony­lag rendezett volt - kivették hatálya alól. A környéki városok vezetői azonban kap­va kaptak az alkalmon. Tehették, hiszen településeik nem tartoztak a fővároshoz. Elsőnek Újpest polgármestere jelentette be, hogy városában ONCSA-házakat akar építtetni. A nem egészen szabálysze­rűen megválasztott városatya, akit azzal is meggyanúsítottak, hogy a nyilasbarát alispánnak, Endre Lászlónak bizalmasa, így akarta bebizonyítani „szociális érzé­kenységét”. Az összesen több mint száz házra tervezett, két lakótelep építését 1940-ben kezdték meg, s 1941 nyarára a házak többsége befejezés előtt állt, így a polgármester kiadhatta az utasítást a csa­ládok kiválogatására. A felhívásra azon­ban száz helyett csaknem ezer kérvénye­ző jelentkezett. Mindegyikről környezet­­tanulmányt vettek föl, s ezekből egyértel­műen kiderült, hogy nem volt véletlen, amikor a törvény legalább négy élő gyer­mekben szabta meg a juttatás határát. Ez a családméret ugyanis a kétkezi dolgozók esetében egyet jelentett nemcsak a nincs­­telenséggel, hanem gyakran a mindenna­pi nélkülözéssel is. 1941. augusztus közepén megtörtént az első csoport beköltözése. Az ezt kísérő ünnepségen megjelent Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter is. A fényes elő­kelőségek mellett meglehetősen furcsa látványt nyújthattak a proletárcsaládok elnyűtt bútoraikkal, szegényes lakásfel­szerelésükkel. A következő hónapok részben igazol­ták a törvényalkotó aggályait. A házhoz juttatottak nagy többsége ugyan betartot­ta az előírt szabályokat, de rendre előfor­dultak kisebb-nagyobb kihágások (bár korántsem akkora számban, mint számos vidéki ONCSA-telepen). Sok háziasz­­szony ugyanis életében először került kulturált környezetbe, olyan lakásba, ahol jól felszerelt konyha vagy épp folyó víz volt. Több család addig pincelakásban vagy putritól alig-alig megkülönböztet­hető helyen húzta meg magát, így a lakás tisztán tartásához sem igénye, sem tudása nem volt. Tény azonban, hogy a nehézsé­gek néhány hónapon belül megszűntek, mindenekelőtt a szociális védőnő tapinta­tos, ugyanakkor határozott fellépésének köszönhetően. Visszaemlékezések sze­rint olykor még azt is ellenőrizték, hogy a kisgyermekek este nyolcra ágyban legye­nek. Az eljárás mai szemmel kétségkívül túlzottan atyáskodóan hat, ám sikere sem vonható kétségbe. Az újpesti és a többi Pest környéki ONCSA-telep természetesen nem tudta megoldani a lakáshiányt, nem tudott lát­ványos javulást hozni a település szociá­lis viszonyaiban. Ám annak a végül száz­tíz családnak az életében, akik hozzáju­tottak a máskülönben elérhetetlen kertes házakhoz, teljes átalakulást, minőségi változást hozott, talán irányt mutatva ké­sőbbi korok szociálpolitikája számára is. Hámori Péter Pest környéki ONCSA-ház 1941-ben a korabeli idegen nyelvű ismertetőből Ipari munkásház fülkés szobája FORRÁS: PEST MEGYEI LEVÉLTÁR A mélyfúrás hőskora A régi vörösfenyő csövek még megvannak Valószínűleg kevesen hiszik el, hogy a Hősök terén meleg víz tör föl, pedig így van: itt található ugyanis — a Hősök em­lékköve és a hét vezér szobra között — ama kutak egyike, amelyek a Széchenyi fürdő vizét szolgáltatják. A bronz akna­tetőn a következő feliratot olvashatjuk: „E helyen fakasztott 74 C fokú, percen­ként 831 liter hozamú hőforrást tudomá­nyos vizsgálatai alapján végzett 971 mé­ter mély fúrással 1878. 1. 21-én Zsig­mondy Vilmos bányamérnök. E ma is működő forrás tette lehetővé a városli­geti artézifürdő létesítését.” Egyes emlékezők szerint a maga ko­rában ez volt Európa legmélyebb artézi kútja. Régi fényképekről tudjuk, hogy egykor kis gloriett volt fölötte, amelyet Ybl Miklós tervezett, ám elbontottak, amikor a millenniumi emlékmű építését megkezdték. Az építmény anyagát a Széchenyi-hegyre szállították, és kilátó építésénél használták fel. Az akna mai állapotát a Széchenyi für­dő munkatársainak segítségével mi is megszemlélhettük. Odalent már semmi sem látható Zsigmondy korából. Az új kútfejet húsz éve helyezték fel, s akkor került a falra a halvány kékeszöld csempe is. Amikor ott jártunk, az akna épp tele volt a csövekből szivárgó meleg vízzel, ezért nem mehettünk le. Állítólag három méter mély és kétszintes. Havonta szel­lőztetik, és kiszivattyúzzák belőle a vizet. Azért valami mégiscsak megvan az eredeti kútból: a régi vörösfenyő csövek 772 méter mélységig még megtalálha­tók, belső átmérőjük a felsőbb részeken nyolc, az alsóbb régiókban tizennégy centiméter. A kút egyébként a közeljövőben őr­zött területté válik: azon a kerítésen be­lülre kerül, amelyik a Hősök emlékkövét övezi majd. Csordás Lajos FOTÓ: SZABÓ BERNADETT ­ FOTOS/IB FOTOWB ADJA LE NÁLUNK FILMJÉT, ÉS NYERJE MEG A GÖRÖGORSZÁGI UTAK EGYIKÉT ÉS SOK MÁS AJÁNDÉKOT t­agja^fototagfa UTAZAS/ /KODAK Ft-tól FENYKEPKIDOLGOZAS Hagyomány é­s megbízhatóság 9­9 éves Fotópályázat az IBUSZ irodáiban!­­ ________Lelőhely________ Masszőrintézet és tripók „Fel tehát, alakítsuk, szervezzük meg a Pesti expedíciókat! Segítsük ezt a várost, amely a miénk, amelyben jól érezzük ma­gunkat, amelyet büszkén mutatunk az ide­gennek, hozzunk érte egy vasúti jegynyi áldozatot is, hogy a sok rozsdás redőny berregve repüljön fel a vak és néma üzletben, hogy megteljenek a gyönyörű ho­telek, hogy pezsgő, lüktető élet induljon meg az ődön­­gésben, amely Pest szívét gyakran úgy összeszorítja” - kérlelte honfitársait a Fő­városunk Budapest szerzője 1930 tavaszán. Az új folyóiratnak ez volt a legelső száma. Lapjairól csak úgy sütött a gazdasági világválság sújtotta főváros iránti feltétlen rajongás. Őszinte lelkesedéssel mél­tatta Budapestet - és persze az új vállal­kozást - az összes erre felkért közéleti sze­mélyiség is, köztük Vass József népjóléti miniszter és Ripka Ferenc főpolgármester. A Fővárosunk Budapest első olvasói megtudhatták például, hogy Takács 11, a legnépszerűbb futballsztár civilben autó­szerelő volt az Autótaxinál, és tisztában volt azzal, hogy „ a futball nem nyújt ko­moly megélhetést, csak addig, amíg ki nem öregszik az ember”. A folyóirat sza­vazatokat gyűjtött a hallgatóközönség kedvenc rádiósára, és elárulta, hogy a Magyar Rádió szünetjele kilenc hangból áll, „gis-h-a-h-gis-h-a-h-gis”. Még egy jó hírrel is szolgált: „ a rádiórendelet ki­mondja, hogy a háziúr a külső antenna építését és fenntartását köteles tűrni ”. Az újságból kiderült, mikor tartanak fogadóórát a különféle minisztériumok, hol találhatók a kamarák és a konzulátusok, mennyi­be kerülnek a vízumok. Az olvasók tájékoztatást kap­tak a hangversenyekről, ki­állításokról és a dekon­junktúra miatt alig-alig működő színházakról. Meg­tudhatták azt is, melyek a jobb ötórai és esti tánche­lyek (példának okáért az Attila utcai Bellevue Szál­ló, a Teréz körúti Britannia és a Bristol), illetve hol tartanak mindennap di­vatbemutatót (többek kö­zött a Förstner nővéreknél, a Vörösmarty tér 4.-ben és Neumann Bertánál, a Do­rottya utcában). A Fővárosunk Budapest abban is igye­kezett segíteni, hogy mindenki megtalálja az éppen neki való szórakozást. A szerkesz­tők persze úgy vélték, minden látogató jól teszi, ha elmegy például a Királyi Várpalo­tába, a Vigadóba, a Nemzeti Múzeumba vagy a Zrínyi utca 2. alatti Bűnügyi, eset­leg a Markó utcai Börtönügyi Múzeumba. A gazda azonban emellett a Közvágóhidat, a Kis Rókus utcai Vetőmagvizsgálót és a Kitaibel Pál utcai Rovartani Állomást sem hagyhatta ki, nem beszélve a Ménesi úti Kertészeti Tanintézetről és az állatkertről. A kereskedőknek viszont a Szabadság téri Áru- és Értéktőzsdét és a Központi Vásár­­csarnokot írták elő, míg az iparosoknak a József körúti Technológiai Iparmúzeumot és az Erzsébet körúti Szabadalmi Hivatalt ajánlották. Akinek nem volt kedve a magányos fel­­fedezőutakhoz, akár az IBUSZ autó-kör­utazásaihoz is csatlakozhatott. Nyolc pengő ellenében megmutatták neki a vá­ros látnivalóit — még uzsonnát is kapott —, húsz pengőért a budai vendéglőkbe is el­vitték. Tizenkét pengő volt az ára a „Special express” félnapos körútnak: bármily szűkre volt is szabva az idegen ideje, ennyiért már elmondhatta magá­ról, hogy látta Budapestet. Ha pedig maradt még egy éjszakára, a Budapest éjjel című cikk tanácsait követ­ve megnézhette, milyen a főváros lámpa­gyújtás után. Remélhetőleg távol tartotta magát az éjszakai masszőrintézetektől és a tripóktól, azaz a zugkluboktól. Benéz­hetett viszont a Moulin Rouge-ba vagy a Parisien Grillbe, esetleg a terézvárosi Kék Egérbe. Ha a bohémok társasága vonzotta, bizonyára a Simplon, a New York vagy a Japán mellett döntött. Ha vi­szont különcködni vágyott, akkor vélhe­tően azt a Dohány utcai kávémérést ke­reste föl, amely éjjel háromkor nyitott, és ahol drótháló alatt tartották az ételt­­ „a könnyebb ellenőrzés kedvéért”. N. Kósa Judit

Next