Népszabadság - Budapest melléklet, 2001. október

2001-10-17

36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. OKTÓBER 17., SZERDA A tulajdonságok nélküli város ékessége Budapest lemaradásban van. A demok­ratikus berendezkedés első tizenkét éve során nemcsak a kontinens központjai­hoz, Londonhoz, Párizshoz, Berlinhez mérten maradt el, de közel­ távoli szom­szédaihoz, Bécshez, Prágához, Moszkvá­hoz képest is. Új arculatot, a világ nagy városainak versenyében mindinkább ta­gozódó témák szerinti feladatot nem vál­lalt magára. Nem lett sem kereskedelmi, sem pénzügyi központ. Nem vált híressé szórakoztatónegyedeiről, vicces téma­parkjairól, nem lett Kelet Las Vegasa, és ugyancsak elfelejtett a színházak, konfe­renciák, vásárok, fesztiválok, fürdők és uszodák városává lenni. Budapest tulaj­donságok nélküli maradt. Fájdalmas számot vetni a sok meg nem valósultsággal. Szeretjük Budapestet, és nem esik jól ápolatlan slemilnek látni őt. Ahogy gyermekünkről sem könnyű be­látni, a csúnya tanító bácsi azért adott ne­ki kettest számtanból, angolból, történe­lemből és testnevelésből, mert felfo­góképessége lassú, absztrakcióra szinte képtelen és a mozgását is nehezebben ko­ordinálja a többinél. Pedig kénytelenek leszünk gyógyírt, hatékony pedagógiai módszert találni kissé retardált, de szere­tett városunknak, az egykori metropolis­nak, amely a mai összehasonlítások során már nem képes valaha tán helytálló büsz­ke pozíciójának megőrzésére. Hajdan, a XIX-XX. század fordulóján Barcelona és Budapest fej fej mellett emelkedett naggyá. Évtizedeken át közel azonos lé­­lekszám, gazdasági dinamika, építészeti gazdagodás jellemezte. Számos könyör­telen történelmi oka is van annak, hogy Barcelona majd évtizede hívta meg olim­piára a fél világot, mialatt mi mostan is éretlen vihogással játszunk el a gondolat­tal: olimpiát ide? Tucat év múltán? Hát kik vagyunk mi? A város ma poros, deprimált. Érzik bőrgyár kiválasztása telitalálat. A proc­­cos központtól távolabb, az ipari zóna pe­remére esik, de metróval könnyedén megközelíthető. Cool, mint a PS1 New Yorkban. Aki ide jön, azt érezheti, hogy egy elitcsoport tagja. Gyűjtemény, építé­szeti megvalósítás és körítő, kísérő vizuá­lis rendszer egy nyelven beszélnek. Vala­kik itten nemcsak nagyon, de jó ízléssel figyeltek oda a részletekre. Bencsik Bar­nabás művészeti igazgató, aki a tárlat sze­replőit, képeit válogatta s rendezte ész- rajta a négy szűk esztendő .............................................. szó, a megnyitó brosúrái­pénzügyi aszálya is. Az igazi hiány azonban ötle­tekben, fantáziában, me­részségben, elhivatottság­ban mutatkozik meg. Ami kedvező változás történt vagy történik tehát, koor­dinálatlan folyamatok eredménye, erőteljes vad tenyészet. Számos ígére­tes példa. Tiszta foltok a város szürkeségén. Ilyen A helyszín és a mostantól múzeumként működő épületegyüttes, egy volt bőrgyár kiválasztása telitalálatá­nak, katalógusának grafi­kai megvalósítója Márkus Laura. Munkája becsüle­tes, jól megoldott, friss és trendi. A ház pedig Bényei Istváné, aki társalkotó volt az idei nyár belsőépítészeti sikerében, a Liszt Ferenc téri Buena Vista Café kialakításában is. A múzeum mai megje­lenése a hajdani bőrgyár most a málló szélű északi tisztán megőrzött hagyo­negyed, Újpest és a haj­danvolt metropolis legújabb éke, a MEO. Egy múzeum. Magános kezdeményezők, Kováts Lajos galériás és Winkler Márton vállalatigazgató gyűjteménye. Magános befektetők merész vállalkozása. Színtisz­ta kockázat. Vakmerő, tiszteletre érde­mes. A helyszín és a mostantól múzeum­ként működő épületegyüttes, egy vált­mányos téglaarchitektúrá­jának és a fogadóépület fényt áteresztő világos kubtusának ellentétére épít. Ez a bejárati épület kettős életet él. Nappal tár­gyilagos, modernista tömegként várja a látogatókat, s a múzeumhoz érkezőknek tán föl sem tűnik rajta a homlokzat poli­­carbonátburkolata. Netalán üvegnek né­zik. Ám este, akár egy hét közben decens banki alkalmazottként meghúzódó transzvesztita dizőz szombat éjszakán, kivirul, a homlokzat bőre mögött 60-80 centiméter átmérőjű körökben zöld, sár­ga, vörös, kék lámpák gyúlnak, s az egész épület fénybe öltözik. Ilyenkor villannak föl sárgán a gyár két komoly tömbjének jó ritmusú, romaneszk ívelésű ablaksze­mei is. A három épületszárnyat üvegfo­lyosók, hidak kapcsolják egymáshoz a magasban, s a látvány néhány egyszerű, konkrét karakter együttélésére alapoz. Eleven zöld fű a kertben, fehér murva az udvar járófelületein, vörös tégla a bőr­gyár homlokzatán, transzparens, világító üvegfolyosók a házak között és ezerszí­­nűen sugárzó bejárati épület. Ennél több és kézenfekvőbb poén, azonosításhoz, emlékezetben megőrzéshez szükséges architekturális jel nem kell. A hagyomá­nyos oszlopok, timpanonok vagy vasbe­ton szerkezetek megmutatása helyett az építészet új lehetőségeivel, rafinált fény­játékkal kommunikálás ezen formája a Jean Nouvel körül kialakult francia építé­szet friss, progresszív irányzatának esz­köztárát idézi. S a különféle egymást ki­egészítő, ám szűken tartott karakterek megnyugvást keltenek. Bizonyosságát annak, hogy ma már van olyan építész, aki nem mohó, évek során fölhalmozó­dott és ki nem élt ötletkészletével nem tö­mi tele a házat. Ha valahol, akkor legfel­jebb a szerkezeti elemek beltéri alkalma­zásánál ment el Bényei a szélső értékek felé. A képtári csarnokok egyikében lévő függőfolyosó attraktív felfüggesztési rendszert kapott. A járófelületet tartó konzolokat mennyezetről lecsüngő ele­mek tartják, formáikkal talán egy hajszál­nyival több tektonikus feszültséget kife­jezve, mint amennyi figyelem ebben a közegben az építészeti „őszinteség” kér­désére fordítandó. Egy másik indokolat­lan és következetlen apróság, hogy az egyik üveghíd, nyaktag, átlósan húzódó feszítő sodronyokkal lett megoldva, mintha azok valamiféle valóságos és szükséges erőt fejtetnének ki. Indokolat­lan, parányi manír, amit az is bizonyít, hogy a másik hídon valamiért elhagyták. Amennyiben a sodronyok rejtve ugyan, de valamiféle mellvéd szerepet játszanék, arra lettek volna egyéb megoldások. És talán lesznek is még. Amit azonban ezen a helyen Bényei bevezetett, annak korszakos jelentősége van. Alapos elemzés, rendszerszemléletű téranalízisek sokasága majdan igazolja azt, amit most hozamra állítok. A mai magyar építészet számos erőteljes és eré­nyes vonása mellett többnyire legkivá­lóbb építészeinek munkáiban is elképesz­tő érzéketlenséggel bánik a térrel. Ma­gyarország ma olyan, mintha tízmilliós népességében nem találnánk senkit, aki képes lenne hangot csiholni mondjuk egy szaxofonból. Nálunk szinte senki nem játszik jól a tér hangszerével. Csinos homlokzatok igen, festőien bonyolított izgalmas tömegek ugyancsak igen, de a térhez nálunk anyanyelvi szinten jószeré­vel senki nem ért. A tér modulálása a tisz­ta, már-már zenei módon elvonatkozta­tott architektúra. Nálunk az építészet azonban sokszor még most is inkább iro­dalom. Ezért, hogy minálunk Kossuth-dí­­jas, egyetemi rangú tervezők is gyakorta csak sete-suta, egymásnak csörrenő tere­ket vetnek papírra. Bényei is talán itt, Új­pesten, az átalakításra kiszemelt egykori bőrgyár adott téri viszonyainak elsajátítá­sával tanulta meg ezt. Nem volt más dol­ga, mint azokat a maguk egyszerűségé­ben olyannak hagyni, amilyenek, s finom zengésüket ültetni át a maga alkotta te­rekre. A komplexum fogadóépülete leg­alábbis erre utal. A mai magyar művészet sok szem­pontból csak itt és most vizsgázik, s a je­lek szerint jelesre. A képek elsődleges és szokásos értelmezési közege a keret, majd még tovább, a háromdimenziós ki­terjedés. A Kortárs Művészeti Gyűjte­mény több száz négyzetméteres termei­ben a képek többsége megnemesítő több­­letjelentéssel gazdagodik, azaz olyan ér­tékeik kerülnek elő, melyek kisebb terek­ben rejtve maradnának. A művészet ter­mészetesen művészet marad egy lakóte­lepi kisszobában is, de kortársaink ilyen vizuális összhangzatára nem volt példa még. Újpest bejáratánál a civil társada­lom győzött a nagy közigazgatás bénult­ságán. Reményt ébreszt egy tulajdonsá­gait vesztett város lakóiban. Bojár Iván András az OCTOGON Építészetkritikai Műhely vezetője A MEO Kortárs Művészeti Gyűjtemény. Újpest bejáratánál a civil társadalom győzött a nagy közigazgatás bénultságán FOTÓK: SOPRONYI GYULA ________Régi Hírünk a Világban________ A diákok a magyar színházba járnak Johann Georg Kohl útirajza, 1840 (7. rész) A nemzeti ébredés és újjászületés korában vagyunk. A magyar nyelv és kultúra fo­kozatosan tért nyer az ország központjává váló Pest-Budán. Sorra alakulnak meg a különböző egyletek, irodalmi társaságok, folyóiratok. Végre létrejön a régóta dédel­getett akadémia is, kezdetben Magyar Tudós Társaság néven, és elkezdi küzdelmét a magyar nyelv és tudomány kivívásáért. A pesti könyvárusoknál egyre több a magya­rul írt regény és verseskötet, Kazinczy vetése kezd beérni. Német utazónk ezen kicsit csodálkozik, a magyar nyelvet fejletlennek tartja a művelt „ csevejre” és a tudomá­nyos értekezésre. Ezt a kételkedést nem vehetjük tőle rossz néven, hiszen nem sokkal korábban, a szintén német Herder, aki tudós férfiú volt, megjósolta a magyar nyelv kihalását. Nem így történt. Kohl nem bízik a magyar nyelvű színház életben mara­dásában sem. Három év múlva, Szigligeti Ede Szökött katonájának bemutatásával, az akkor már Nemzeti Színház fölényes győzelmet aratott a Német Színház felett. (Az útirajzból Fodor Béla válogatott.) Pestet a középkorban „germán város­ként” jellemezték, és még húsz évvel ez­előtt is majdnem teljes egészében német település volt. A szállodákban, kávéhá­zakban, szórakozóhelyeken és családi körben is csak német szót lehetett halla­ni. Nemhogy a magyarországi németek, de a magyar mágnások sem tudtak ma­gyarul. 1825-ben kiadtak egy magyar le­xikont, és bizony alig kelt el belőle pár példány. Aztán egyszerre megváltozott minden, most mindenhol magyarul be­szélnek, a magyar nyelv lassan elnyom­ja a németet, a latint, a szlovákot. A ma­gyar szótár hirtelen nagyon kapós lett, a második kiadása is percek alatt elfo­gyott. Ötven évvel ezelőtt még nem volt a magyar nyelvnek és irodalomnak pro­fesszora a pesti egyetemen, most pedig már azt írták elő, hogy minden német és szlovák professzor magyar nyelven tart­sa az előadásokat. A magyarok anya­nyelvük iránti lelkesedése kissé megké­sett válasznak tekinthető II. József híres­hírhedt nyelvrendeletére. A császár ugyanis úgy vélte, hogy nemcsak a ma­gyar szokások és előjogok, hanem a ma­gyar nyelv fölött is eljárt az idő. Nem sejtette, hogy milyen heves indulatokat vált ki ezzel. Az ellenállás parazsa soká­ig izzott a hamu alatt, mígnem egyszer csak fellobbant. Az is igaz, hogy a ma­gyar nyelv korábban nem volt elég fej­lett ahhoz, hogy más nemzetek számára is elfogadható legyen. Semmilyen ko­moly tudományos vagy irodalmi mű nem jelent meg magyarul. Ezért vetődött fel egy irodalmi társaság megalapításá­nak gondolata azzal a céllal, hogy szor­galmazza a magyar szótárak és nyelv­tankönyvek megjelentetését, az irodalmi és nyelvészeti kutatásokat, folyóiratok és díjak alapítását. Számos sikertelen kí­sérlet után végül 1825-ben megalakult a Magyar Tudós Társaság. Széchenyi Ist­ván 60 000 forintot ajánlott fel a célra. A társaság tizenöt éve sikeresen működik, és már eddig is több jelentős irodalmi, történelmi és filológiai művet jelentetett meg A székházénak előszobájában lát­ható Széchenyi-portré a legjobb fest­mény amit a grófról láttam. Bárcsak a festőhöz hasonlóan én is oly hűen vissza tudnám adni azokat a markáns vonáso­kat, a tüzes tekintetet, a nemes, férfias arckifejezést, mely a grófot a magyar nemzeti karakter jelképévé teszi. A tár­saság erősen pártolja a drámai műveket, több német és francia darabot lefordítot­tak, és magyar drámák is születtek. A diéta 400 000 forintot ajánlott fel a ma­gyar színház fenntartására, és meg kell mondanom, nem hiszem, hogy a vállal­kozást siker koronázza, legalábbis a kö­zeli jövőben nem. Bár a lelkesedés nagy, de számos akadály nehezíti a kezdemé­nyezést. Nincs elég nemzeti dráma, ke­vés a színész és színésznő, úgy tűnik, hogy a magyarok ebben a művészeti ág­ban nem nagyon jeleskednek. Azt hal­lottam, hogy talán még a tragédia műfa­ját művelik legjobban. Ezt el is tudom képzelni róluk. Azt viszont volt alkal­mam látni, milyen rosszak a komédiát bemutató előadások. Egy Scribe-darabot néztem meg. Az előadás végtelenül hosszúra nyúlt, este 7-től 11-ig tartott. A huszonnégy páholy közül tizenhatban nem ült senki. Igaz, a karzat és a zsöllye tele volt. Úgy tudom, az igényesebb kö­zönség a német színházat kedveli, a fia­talok, a diákok inkább a magyar színhá­zat választják. A magyarok nagy erőfe­szítéseket tesznek, hogy nyelvüket az élet minden területére bevezessék. Még­is, sokszor előnyösebb egy fejlettebb, el­terjedtebb nyelv, például a német hasz­nálata. A legelszántabb hazafiaknak is olykor a némethez kell folyamodniuk, beszédükbe minduntalan német szava­kat és kifejezéseket kevernek, mert kü­lönben nem tudnák magukat érthetően kifejezni. Egyes hatóságoknál is gondot okozhat a magyar nyelv használata. A pesti rendőrségnek a német nyelvet kell használnia, mert a városlakók csak így értik meg. Ugyanez a helyzet a hadse­regben, ahol a német annyira meghono­sodott, hogy lehetetlen lenne egy másik nyelvvel felváltani. A hadseregben használt nyelv áll a Ludovika katonai akadémia körül kialakult vita hátteré­ben is. A magyarok a saját költségükön építették az akadémiát, és ragaszkodnak ahhoz, hogy a tisztek képzése magyar nyelven történjék. A kormány viszont ragaszkodik a német nyelvhez, a vita holtpontra jutott, az iskola teljesen üre­sen, kihasználatlanul áll. Kíváncsian várom, mi lesz a sorsa ennek a szép épületnek. A Pesti Magyar Színház nézőtere, 1837 FORRÁS: BUDAPEST TÖRTÉNETE

Next