Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. március
2002-03-08
NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. MÁRCIUS 8., PÉNTEK 31 Akinek van mit megbocsátania, megbocsát Schiffer János a Terror Házáról és édesapjáról, akit a nyilasok is, Rákosiék is bevittek az Andrássy út 60.-ba Hogyan tekint a nemrég megnyílt Terror Házára az az ember, akinek a közelmúltban elhunyt édesapja mindkét diktatúrában „ vendégeskedett” az Andrássy út 60. szám alatti épületben ? Egyebek között erről beszélgetünk Schiffer János budapesti főpolgármester-helyettessel, aki elmondja véleményét az ízlésterrorról, a megbocsátásról és a múlt tragédiáiról. Az ön édesapja, a közelmúltban elhunyt Schiffer Pál többször is megfordult az Andrássy út 60-ban. Nem mindenki tudja, hogy először, mint fiatal szociáldemokrata, 1944-ben a nyilasok Hűség Házának, majd 1945 után az AVO főhadiszállásának „ vendégszeretetét” élvezte ugyanabban az épületben. Édesapámat 1944-ben kétszer is elfogták antifasiszta, háborúellenes tevékenységéért, majd elhurcolták Németországba. 1950-ben, tehát már az újabb diktatúra idején halálra is ítélték. 1950-ben apósával, vagyis az ön nagyapjával, a köztársasági elnök Szakosíts Árpáddal egyszerre tartóztatták le. A katonai bíróság 1951 márciusában halálra ítélte, mert „ olyan szervezkedés egyik vezetője volt, amely a magyar népi demokrácia megdöntését, az ország függetlenségének megsemmisítését tűzte ki célul”. Édesapám 1953-ban éhségsztrájkot kezdett, s kérvényezte, hogy hajtsák végre a halálos ítéletet. Akasztás helyett közölték vele, hogy ártatlan, s felülvizsgálják az ügyét. Majd 1954 februárjában büntetését életfogytiglani börtönre változtatták. Nem fogadta el az enyhítést, kérte a halálos ítélet végrehajtását. Csaknem két év múlva szabadult. - Az utolsók között, csak 1955 novemberében engedték ki. - A sors fintora: ön viszonylag elfogulatlanul tud beszélni a kétféle diktatúráról. - A mi családunk mindkettőben érintve volt, szemben azokkal, akik „csak” az egyik, vagy „csak” a másik kárvallottjai voltak, vagy esetleg egyikéi sem. Azt veszem észre, hogy mint 1956 esetében is, azok a leghangosabbak, azok akarnak mindenáron mementókat és önszobrokat állítani, akik végső soron nem érintettek. Nem voltak például ’56-osok. Aki igazán az volt, akit valóban elítéltek, gyakran sokkal kevésbé radikális, mint az, akinek nem vagy alig volt köze a forradalomhoz. Akinek van mit megbocsátania, az megbocsát. Ugyanolyan önemlékmű-állítás és -rombolás folyik, mint amilyen az ötvenes években. A lerombolt Regnum Marianum helyébe például Sztálin-szobrot állítottak. Vagy, amikor uniformizált Lenin-szobrokat emeltek országszerte. Az egyik Leninnek a fején volt a sapka, a másiknak a kezében, de rossz nyelvek szerint olyan is akadt, amelyiknek a fején is, a kezében is volt fejfedő. Ezt csak azért mondom el, mert a mostani Terror Háza ugyanazt az ízlésdiktatúrát, a történelemhez való ideologikus, propagandisztikus viszonyulást hordozza, mint amilyen a nácizmusra és a kommunizmusra volt jellemző. - Mindkettő sietett magát emlékművekben megörökíteni az utókor számára. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ön sem vonja kétségbe olyan múzeum létjogosultságát, amely emléket állít a terror áldozatainak. Azt gondolom, hogy meg kell emlékezni mindenfajta diktatúráról, tragédiáról. Meg kell teremteni az emlékezés lehetőségét. Lehet, hogy a Dohány utcai zsinagóga előtti kertben az emlékezés fája, vagy az áldozatoknak a Hősök terén felolvasott névsora, a győri 414 gyermekmártír neve - élt 6 évet, élt 3 évet, élt 8 évet... - sokkal többet mond az elpusztult emberekről, mint a nemrég felavatott Terror Háza, vagy a nyilas, az ávós egyenruha és a tank. Az Andrássy út 60. alatti épület valóban lehetővé tehetné az emlékezést, mert mindkét diktatúra emblematikus helyszíne. De amikor elkezdődik a méricskélés, hogy az épületben hányadrész szóljon a nyilasok rémtetteiről és az ÁVO-éiról, akkor az már nem az emlékezésről és a történelemről szól, hanem valami másról. - Teljesen értelmetlen és az áldozatokkal szemben is embertelen dolog a halottak számát összehasonlítgatni. - Ezzel teljes mértékben egyetértek, s az is embertelen dolog, ha valaki azt állítja, kevés dokumentum van a nyilas rémuralomról, és annak is a majdani Holokauszt Múzeumban kell helyet kapnia. Aki így fogja fel a kérdést, az nem becsüli egyik diktatúra áldozatait sem. A Terror Háza állítólag az áldozatokról szól, de mintha a megnyitóünnepségen senki sem mondta volna, hogy hajtsunk fejet az emlékük előtt. Gyertyát gyújtottak az utcán. - Igen, de én most a beszédekre gondoltam. Nemrég emlékeztünk meg Wallenbergről. Az elmúlt négy évben egyetlen kormányzati potentát sem volt hajlandó eljönni a szoborhoz. - A Terror Házának főigazgatója azt mondta, ő személyesen is invitálta Demszky Gábor főpolgármestert, illetve meghívta az MSZP és az SZDSZ vezetőit, de egyikük sem jött el a megnyitóra. Gondolom, egyik párt sem akart részt venni olyan eseményen, amelyen, mint Csurka István mondta: „élő láncot " alkottak a MIÉP-tüntetők a Köztársaság téri „terror háza”, értsd MSZP- központ, illetve az Andrássy út 60. között. De hiszen a megnyitóünnepség nem a kétféle terrorról, hanem a választási kampányról szólt. Na már most kampányeseményekre az ellenérdekelt felek nem szoktak elmenni. Pengefal, mondhatni fekete kezet emeli ki az amúgy is riasztó, komor szürkefalú házat a környezetéből. Ezt egyfajta ízlésterrornak tekintem. Ez a fajta terror nem tartja be a városképpel összefüggő törvényeket. Ezt olyan hatalmak teszik meg, amelyek felülemelkednek a törvényeken. „Megtehetem, mert nekem van hatalmam.” „Nem érdekesek a jogszabályok, mert én vagyok az erősebb.” Mondhatja valaki, hogy ez a fekete pengefal nem olyan nagy ügy, de én meg azt kérdezem: hol a határ? Sőt azt mondom, hogy ez nem olyan kis jelentőségű ügy, hiszen az Andrássy út hosszú évtizedekig megőrizte egységes építészeti arculatát. Most beleerőszakoltak valamit. Hiába van létjogosultsága ilyen múzeumnak, ízlés, illetve a múzeumi szakma dolga, hogy ezt hogyan kell kialakítani, ízléstelen harsányság nélkül. De itt nem is ez a lényeg, hanem a mögötte meghúzódó gondolkodásmód. A nagy kérdés, hogy a jövőben az ilyen mentalitás, szemlélet erősödik-e meg vagy sem. Szerencsésnek tartja-e azt az MSZP-s javaslatot, hogy a Terror Házát az emlékezés és megbékélés házának nevezzék el a későbbiekben ? Ha az a célja a politikának, hogy újabb és újabb frontokat nyisson, nem szolgálja a megemlékezés ügyét. Apám nagyon szépen fogalmazta meg 1956- ban, miután kiszabadult: többé nem vállal politikai szerepet, mert látnia kellett volna, hová vezetnek a dolgok. Vagyis ő saját felelősségét fogalmazta meg, úgy érezte: ő is felelős a történtekért, pedig hát érintettje, bizonyos fokig áldozata volt mindkét diktatúrának. A csatabárdokat ma is ki lehet ásni, de minek. Kicsinyes dolog ma napi politikai célokra felhasználni a múlt tragédiáit. Pogonyi Lajos ___________A~, awXVJ.............. / fmíi w _______* a«w Kicsinyes dolog ma napi politikai célokra felhasználni a múlt tragédiáit FOTÓ: KOVÁCS BENCE Egy elfeledett festékgyáros Csak a családi kripta őrzi Halfer József márványozómester emlékét Egykori belvárosi műhelye ma söröző A papírral, könyvvel foglalkozó kézművesek világában ma is fogalomnak számít a Halfer név. Könyvkötői márványozás címmel 1882-ben jelent meg az a német nyelvű kézikönyv, amely nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is híressé tette e különleges szakma mesterét. A távol-keleti eredetű eljárás a törökök közvetítésével jutott Európába. A márványozáshoz használt Halfer-féle festékeket már az 1896- os Ezredéves Kiállításon is arany medállal díjazták. A XIX. század második felében egész Európát bejáró Halfer József könyvkötő- és márványozómester csupán 1882-ben nyitotta meg első önálló könyvkötészetét. A régi pesti Városháza közelében, a Városház tér 2. szám alatti műhelyében a különböző nyomdai eljárások akkoriban még nem szorították háttérbe az igényes kézművesmunkát. Az évek során Halfer a márványozott papír készítésének elismert szaktekintélye lett. A könyvek fedőlapjának díszítésével foglalkozó márványozómesterek sokszor önállóan, a könyvkötőktől függetlenül dolgoztak. Az iparosok számára azonban döntő fontosságú volt, hogy munkájukhoz megfelelő festéket találjanak. A márványozás alapját a kocsonyásra főzött ír moha adta. Ezt fakádba töltötték, és rétegenként hordták föl rá a festékeket. Ezek mindegyikébe öközepét kevertek, amelynek hatására a festékek különböző mértékben taszították egymást, így a színek szétterültek a folyadék felszínén. A mintázás után vékony papírt fektettek a zselés mohán lebegő festékre. Ez szívta magába a felületen kialakított színes mintázatot. Szárítás után egyszeri, megismételhetetlen motívumok kerültek a könyvek címlapjára. Bár Halfer József e módszer tökéletesítésén is dolgozott, nevét mégis Budakeszin felépített festékgyáráról ismerte meg a világ. Pesti műhelyével együtt 1902-ben iparát is megszüntette, az elöljárósághoz címzett leveléből azonban kiderül, hogy első házasságából született fia, Halfer Károly ezzel egy időben új üzletet nyitott a család budapesti otthonának közelében. Így Halfer 1907-ben ismét kiváltotta iparigazolványát, és noha családjával együtt már Budakeszire költözött, haláláig irányította a belvárosi Molnár utca 26. szám alatti Halfer és Fia néven működő könyvkötészetet. Mindebben az is szerepet játszott, hogy bohém, kalandvágyó fia nem folytatta apja mesterségét, hanem igazi világcsavargóként vándorolt országról országra. Párizsban egy alkalommal még Josephine Bakerrel is találkozott. Károly végül Olaszországban telepedett le. A mindössze harmincöt évet élt fiút édesapja temette el Budakeszin. A hajdani műhelyt egy Halfernél dolgozó könyvkötő-dinasztia vette át. Az apáról fiúra öröklődő szakma legutolsó mestere, Marschberger Ferenc ma is büszkén mutatja azt a pecsétet, amelyen a család neve Halfer J. utódaként szerepel. Elmondta, hogy a műhelyt ugyan nem államosították, megrendeléseket azonban már egyre nehezebb volt találni. A szövetkezet végül 1962-ben ezt a boltot is megvette. Az egykori műhelyben ma a Fregatt Söröző található. A festékgyáros tevékenységének igazi központja már a századforduló előtt is Budakeszi volt. A település Budapest felé eső részén építette föl tornacsarnok méretű festékgyárát, ahol harminc embernek adott munkát. Szemben, az út másik oldalán pedig a család otthona, a Halfer-villa állt. A ház lakói kizárólag németül beszéltek egymással. Felesége varrni tanította a budakeszi lányokat, de híresek voltak a rendszeres vasárnapi összejövetelek is, ahol állandó személyzet szolgálta ki a vendégeket. Halfer szinte minden idejét a gyárban töltötte, kizárólag üzleti ügyekben ment be a fővárosba. A századforduló Budakeszijének meghatározó személyisége volt. Egyetlen leánya, Mária hamar megözvegyült, egyedül nevelte fel négy gyermekét. Budapesten, a Kútvölgyi úton vettek neki házat. Az unokák innen már csak ritkán látogatták meg nagyapjukat. Halfer Józef 1916-ban hetvenegy évesen hunyt el. Néhány év múlva felesége is követte őt. A család ekkor már teljesen elszakadt Budakeszitől. Nevüket a település idősebb lakói közül is csupán néhányan ismerik, az épületek sorsáról pedig szinte semmit sem tudnak. Többektől hallani, hogy mindez törvényszerű, hiszen a ma is fájó kitelepítések alaposan összekuszálták Budakeszi svábjainak múltját. A meglehetősen elhanyagolt Halfer-kripta az egyetlen, amely őrzi a család emlékét. A nyolcvanhét éves Hidas Mátyással a sírbolt mellett beszélgetek. Sok helyi lakossal együtt ő is úgy gondolja, hogy Halfer leszármazottai még a háború előtt kivándoroltak Amerikába, ahol a festékek később gazdaggá tették őket A festékgyárról csupán annyit tud, hogy évekig üresen állt. A háború után az üzemet rendbe hozták, és hosszú évtizedekig szemüvegkeretgyárként funkcionált. A nyolcvanas években ez megszűnt, és az épület az Állami Vagyonügynökség kezelésébe került. Helyi vállalkozó vette meg, aki előbb saját költségén lebontotta, majd ma is működő panziót épített a helyén. A gyárral szemben álló Halfer-villáról Hidas Mátyás sem tud semmit. Nemrégiben azonban megismerkedett egy asszonynyal, aki a család kriptáján rendezgette a növényeket. Névjegykártyáján neve és címe alatt ez olvasható: Halfer dédunoka. Raksányi Judit Budapesten él. Édesanyjának köszönhetően többdoboznyi iratot és dokumentumot őriz. A leszármazottak amerikai karrierjét cáfolja. Tájékoztat, hogy a hetvenes évek elején a család néhány tagja Svédországba települt, szakmabeli azonban egy sincs közöttük. Mindig nagy tisztelettel tekintettek Haffer Józsefre. A rendszerváltás óta pedig egyre több időt áldoznak a család múltjának felkutatására. Raksányi Judit úgy véli, Budakeszi századfordulós fejlődése sokat köszönhet dédapja gyárának. Már az épület lebontása is szíven ütötte. Azóta, ha a temetőbe tart, mindig aggódva figyeli, nem jut ugyanerre a sorsra a településen csak általa ismert egykori Halfer-villa. A gyár oldaláról jól látható a magas támfal fölött álló földszintes épület, amelyet a hetvenes években megtoldottak. Az üveges veranda zöld faberakású díszítését már felújította a ház mai tulajdonosa, de egy-két helyen még mindig megtalálható az eredeti mintázat. Raksányi Judit a budakeszi önkormányzat korábbi vezetőinek többször is felajánlotta a nála lévő dokumentum- és képanyagot, érdemi választ azonban nem kapott. Úgy gondolja: az egész Európával kiterjedt kereskedelmi kapcsolatban álló Halfer legalább egy emléktáblát érdemelt volna a település vezetőitől. A hölgy jelenleg azt szeretné elérni, hogy a tíz éve megújult Budakeszi Szépítő Egyesület helyett a Svédországból hazatelepült rokonsággal együtt helyreállíthassa legalább a család kriptáját. Erről ugyanis nemcsak a réz domborművet, hanem a síremlék tetejére helyezett, Halfer életművét jelképező ecsetet és kezet ábrázoló gömböt is lelopták. Rokob Tibor A Halfer család. Az asztalnál Halfer József és felesége, mögöttük Károly fiuk a feleségével, a jobb szélen Mária leányuk