Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. március

2002-03-08

NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. MÁRCIUS 8., PÉNTEK 31 Akinek van mit megbocsátania, megbocsát Schiffer János a Terror Házáról és édesapjáról, akit a nyilasok is, Rákosiék is bevittek az Andrássy út 60.-ba Hogyan tekint a nemrég megnyílt Terror Házára az az ember, akinek a közelmúlt­ban elhunyt édesapja mindkét diktatúrá­ban „ vendégeskedett” az Andrássy út 60. szám alatti épületben ? Egyebek között er­ről beszélgetünk Schiff­er János budapesti főpolgármester-helyettessel, aki elmond­ja véleményét az ízlésterrorról, a megbo­csátásról és a múlt tragédiáiról.­ ­ Az ön édesapja, a közelmúltban el­hunyt Schiffer Pál többször is megfor­dult az Andrássy út 60-ban. Nem min­denki tudja, hogy először, mint fiatal szociáldemokrata, 1944-ben a nyilasok Hűség Házának, majd 1945 után az AVO főhadiszállásának „ vendégszere­tetét” élvezte ugyanabban az épületben.­­ Édesapámat 1944-ben kétszer is el­fogták antifasiszta, háborúellenes tevé­kenységéért, majd elhurcolták Németor­szágba. 1950-ben, tehát már az újabb diktatúra idején halálra is ítélték.­­ 1950-ben apósával, vagyis az ön nagyapjával, a köztársasági elnök Sza­kosíts Árpáddal egyszerre tartóztatták le. A katonai bíróság 1951 márciusában halálra ítélte, mert „ olyan szervezkedés egyik vezetője volt, amely a magyar népi demokrácia megdöntését, az ország füg­getlenségének megsemmisítését tűzte ki célul”.­­ Édesapám 1953-ban éhségsztrájkot kezdett, s kérvényezte, hogy hajtsák végre a halálos ítéletet. Akasztás helyett közölték vele, hogy ártatlan, s felülvizs­gálják az ügyét. Majd 1954 februárjában büntetését életfogytiglani börtönre vál­toztatták. Nem fogadta el az enyhítést, kérte a halálos ítélet végrehajtását.­­ Csaknem két év múlva szabadult. - Az utolsók között, csak 1955 no­vemberében engedték ki. - A sors fintora: ön viszonylag elfo­gulatlanul tud beszélni a kétféle diktatú­ráról. - A mi családunk mindkettőben érint­ve volt, szemben azokkal, akik „csak” az egyik, vagy „csak” a másik kárval­lottjai voltak, vagy esetleg egyikéi sem. Azt veszem észre, hogy mint 1956 eseté­ben is, azok a leghangosabbak, azok akarnak mindenáron mementókat és ön­szobrokat állítani, akik végső soron nem érintettek. Nem voltak például ’56-osok. Aki igazán az volt, akit valóban elítéltek, gyakran sokkal kevésbé radikális, mint az, akinek nem vagy alig volt köze a for­radalomhoz. Akinek van mit megbocsá­tania, az megbocsát. Ugyanolyan önem­­lékmű-állítás és -rombolás folyik, mint amilyen az ötvenes években. A lerom­bolt Regnum Marianum helyébe például Sztálin-szobrot állítottak. Vagy, amikor uniformizált Lenin-szobrokat emeltek országszerte. Az egyik Leninnek a fején volt a sapka, a másiknak a kezében, de rossz nyelvek szerint olyan is akadt, amelyiknek a fején is, a kezében is volt fejfedő. Ezt csak azért mondom el, mert a mostani Terror Háza ugyanazt az ízlés­diktatúrát, a történelemhez való ideolo­gikus, propagandisztikus viszonyulást hordozza, mint amilyen a nácizmusra és a kommunizmusra volt jellemző. - Mindkettő sietett magát emlékmű­vekben megörökíteni az utókor számára. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ön sem vonja kétségbe olyan múzeum létjogo­sultságát, amely emléket állít a terror ál­dozatainak.­­ Azt gondolom, hogy meg kell emlé­kezni mindenfajta diktatúráról, tragédiá­ról. Meg kell teremteni az emlékezés le­hetőségét. Lehet, hogy a Dohány utcai zsinagóga előtti kertben az emlékezés fája, vagy az áldozatoknak a Hősök te­rén felolvasott névsora, a győri 414 gyermekmártír neve - élt 6 évet, élt 3 évet, élt 8 évet... - sokkal többet mond az elpusztult emberekről, mint a nemrég felavatott Terror Háza, vagy a nyilas, az ávós egyenruha és a tank. Az Andrássy út 60. alatti épület valóban lehetővé te­hetné az emlékezést, mert mindkét dik­tatúra emblematikus helyszíne. De ami­kor elkezdődik a méricskélés, hogy az épületben hányadrész szóljon a nyilasok rémtetteiről és az ÁVO-éiról, akkor az már nem az emlékezésről és a történe­lemről szól, hanem valami másról. - Teljesen értelmetlen és az áldoza­tokkal szemben is embertelen dolog a halottak számát összehasonlítgatni. - Ezzel teljes mértékben egyetértek, s az is embertelen dolog, ha valaki azt ál­lítja, kevés dokumentum van a nyilas rémuralomról, és annak is a majdani Holokauszt Múzeumban kell helyet kap­nia. Aki így fogja fel a kérdést, az nem becsüli egyik diktatúra áldozatait sem. A Terror Háza állítólag az áldozatokról szól, de mintha a megnyitóünnepségen senki sem mondta volna, hogy hajtsunk fejet az emlékük előtt.­­ Gyertyát gyújtottak az utcán. - Igen, de én most a beszédekre gon­doltam. Nemrég emlékeztünk meg Wal­­lenbergről. Az elmúlt négy évben egyet­len kormányzati potentát sem volt haj­landó eljönni a szoborhoz. - A Terror Házának főigazgatója azt mondta, ő személyesen is invitálta Demszky Gábor főpolgármestert, illetve meghívta az MSZP és az SZDSZ veze­tőit, de egyikük sem jött el a megnyitó­ra. Gondolom, egyik párt sem akart részt venni olyan eseményen, amelyen, mint Csurka István mondta: „élő lán­cot " alkottak a MIÉP-tüntetők a Köztár­saság téri „terror háza”, értsd MSZP- központ, illetve az Andrássy út 60. kö­zött.­­ De hiszen a megnyitóünnepség nem a kétféle terrorról, hanem a választási kampányról szólt. Na már most kam­pányeseményekre az ellenérdekelt felek nem szoktak elmenni.­­ Pengefal, mondhatni fekete kezet emeli ki az amúgy is riasztó, komor szür­kefalú házat a környezetéből.­­ Ezt egyfajta ízlésterrornak tekin­tem. Ez a fajta terror nem tartja be a vá­rosképpel összefüggő törvényeket. Ezt olyan hatalmak teszik meg, amelyek fe­lülemelkednek a törvényeken. „Megte­hetem, mert nekem van hatalmam.” „Nem érdekesek a jogszabályok, mert én vagyok az erősebb.” Mondhatja vala­ki, hogy ez a fekete pengefal nem olyan nagy ügy, de én meg azt kérdezem: hol a határ? Sőt azt mondom, hogy ez nem olyan kis jelentőségű ügy, hiszen az Andrássy út hosszú évtizedekig meg­őrizte egységes építészeti arculatát. Most beleerőszakoltak valamit. Hiába van létjogosultsága ilyen múzeumnak, ízlés, illetve a múzeumi szakma dolga, hogy ezt hogyan kell kialakítani, ízléste­len harsányság nélkül. De itt nem is ez a lényeg, hanem a mögötte meghúzódó gondolkodásmód. A nagy kérdés, hogy a jövőben az ilyen mentalitás, szemlélet erősödik-e meg vagy sem.­­ Szerencsésnek tartja-e azt az MSZP-s javaslatot, hogy a Terror Házát az emlékezés és megbékélés házának ne­vezzék el a későbbiekben ?­­ Ha az a célja a politikának, hogy újabb és újabb frontokat nyisson, nem szolgálja a megemlékezés ügyét. Apám nagyon szépen fogalmazta meg 1956- ban, miután kiszabadult: többé nem vál­lal politikai szerepet, mert látnia kellett volna, hová vezetnek a dolgok. Vagyis ő saját felelősségét fogalmazta meg, úgy érezte: ő is felelős a történtekért, pedig hát érintettje, bizonyos fokig áldozata volt mindkét diktatúrának. A csatabár­dokat ma is ki lehet ásni, de minek. Ki­csinyes dolog ma napi politikai célokra felhasználni a múlt tragédiáit. Pogonyi Lajos­ ­___________A~, awXVJ.............. / fmíi w _______* a«w Kicsinyes dolog ma napi politikai célokra felhasználni a múlt tragédiáit FOTÓ: KOVÁCS BENCE ­ Egy elfeledett festékgyáros Csak a családi kripta őrzi Halfer József márványozómester emlékét­­ Egykori belvárosi műhelye ma söröző A papírral, könyvvel foglalkozó kézművesek világá­ban ma is fogalomnak számít a Halfer név. Könyvkö­tői márványozás címmel 1882-ben jelent meg az a német nyelvű kézikönyv, amely nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is híressé tette e különleges szakma mesterét. A távol-keleti eredetű eljárás a tö­rökök közvetítésével jutott Európába. A márványo­záshoz használt Halfer-féle festékeket már az 1896- os Ezredéves Kiállításon is arany medállal díjazták. A XIX. század második felében egész Európát be­járó Halfer József könyvkötő- és márványozómester csupán 1882-ben nyitotta meg első önálló könyvkö­tészetét. A régi pesti Városháza közelében, a Város­ház tér 2. szám alatti műhelyében a különböző nyomdai eljárások akkoriban még nem szorították háttérbe az igényes kézművesmunkát. Az évek során Halfer a márványozott papír készítésének elismert szaktekintélye lett. A könyvek fedőlapjának díszíté­sével foglalkozó márványozómesterek sokszor önál­lóan, a könyvkötőktől függetlenül dolgoztak. Az iparosok számára azonban döntő fontosságú volt, hogy munkájukhoz megfelelő festéket találjanak. A márványozás alapját a kocsonyásra főzött ír moha adta. Ezt fakádba töltötték, és rétegenként hordták föl rá a festékeket. Ezek mindegyikébe öközepét kevertek, amelynek hatására a festékek kü­lönböző mértékben taszították egymást, így a színek szétterültek a folyadék felszínén. A mintázás után vékony papírt fektettek a zselés mohán lebegő fes­tékre. Ez szívta magába a felületen kialakított színes mintázatot. Szárítás után egyszeri, megismételhetet­len motívumok kerültek a könyvek címlapjára. Bár Halfer József e módszer tökéletesítésén is dolgozott, nevét mégis Budakeszin felépített festékgyáráról is­merte meg a világ. Pesti műhelyével együtt 1902-ben iparát is meg­szüntette, az elöljárósághoz címzett leveléből azon­ban kiderül, hogy első házasságából született fia, Halfer Károly ezzel egy időben új üzletet nyitott a család budapesti otthonának közelében. Így Halfer 1907-ben ismét kiváltotta iparigazolványát, és noha családjával együtt már Budakeszire költözött, halá­láig irányította a belvárosi Molnár utca 26. szám alatti Halfer és Fia néven működő könyvkötészetet. Mindebben az is szerepet játszott, hogy bohém, ka­landvágyó fia nem folytatta apja mesterségét, hanem igazi világcsavargóként vándorolt országról ország­ra. Párizsban egy alkalommal még Josephine Baker­rel is találkozott. Károly végül Olaszországban tele­pedett le. A mindössze harmincöt évet élt fiút édes­apja temette el Budakeszin. A hajdani műhelyt egy Halfernél dolgozó könyvkötő-dinasztia vette át. Az apáról fiúra örök­lődő szakma legutolsó mestere, Marschberger Fe­renc ma is büszkén mutatja azt a pecsétet, amelyen a család neve Halfer J. utódaként szerepel. El­mondta, hogy a műhelyt ugyan nem államosították, megrendeléseket azonban már egyre nehezebb volt találni. A szövetkezet végül 1962-ben ezt a boltot is megvette. Az egykori műhelyben ma a Fregatt Sö­röző található. A festékgyáros tevékenységének igazi központja már a századforduló előtt is Budakeszi volt. A tele­pülés Budapest felé eső részén építette föl tornacsar­nok méretű festékgyárát, ahol harminc embernek adott munkát. Szemben, az út másik oldalán pedig a család otthona, a Halfer-villa állt. A ház lakói kizárólag németül beszéltek egymás­sal. Felesége varrni tanította a budakeszi lányokat, de híresek voltak a rendszeres vasárnapi összejöve­telek is, ahol állandó személyzet szolgálta ki a ven­dégeket. Halfer szinte minden idejét a gyárban töltötte, ki­zárólag üzleti ügyekben ment be a fővárosba. A szá­zadforduló Budakeszijének meghatározó személyi­sége volt. Egyetlen leánya, Mária hamar megözvegyült, egyedül nevelte fel négy gyermekét. Budapesten, a Kútvölgyi úton vettek neki házat. Az unokák innen már csak ritkán látogatták meg nagyapjukat. Halfer Józef 1916-ban hetvenegy évesen hunyt el. Néhány év múlva felesége is követte őt. A család ekkor már teljesen elszakadt Budakeszitől. Nevüket a település idősebb lakói közül is csupán néhányan ismerik, az épületek sorsáról pedig szinte semmit sem tudnak. Többektől hallani, hogy mindez törvényszerű, hi­szen a ma is fájó kitelepítések alaposan összekuszál­ták Budakeszi svábjainak múltját. A meglehetősen elhanyagolt Halfer-kripta az egyetlen, amely őrzi a család emlékét. A nyolcvanhét éves Hidas Mátyással a sírbolt mellett beszélgetek. Sok helyi lakossal együtt ő is úgy gondolja, hogy Halfer leszármazottai még a há­ború előtt kivándoroltak Amerikába, ahol a festékek később gazdaggá tették őket A festékgyárról csupán annyit tud, hogy évekig üresen állt. A háború után az üzemet rendbe hozták, és hosszú évtizedekig szem­üvegkeretgyárként funkcionált. A nyolcvanas évek­ben ez megszűnt, és az épület az Állami Vagyonügy­nökség kezelésébe került. Helyi vállalkozó vette meg, aki előbb saját költségén lebontotta, majd ma is működő panziót épített a helyén. A gyárral szemben álló Halfer-villáról Hidas Mátyás sem tud semmit. Nemrégiben azonban megismerkedett egy asszony­nyal, aki a család kriptáján rendezgette a növénye­ket. Névjegykártyáján neve és címe alatt ez olvasha­tó: Halfer dédunoka. Raksányi Judit Budapesten él. Édesanyjának kö­szönhetően többdoboznyi iratot és dokumentumot őriz. A leszármazottak amerikai karrierjét cáfolja. Tájékoztat, hogy a hetvenes évek elején a család né­hány tagja Svédországba települt, szakmabeli azon­ban egy sincs közöttük. Mindig nagy tisztelettel te­kintettek Haffer Józsefre. A rendszerváltás óta pedig egyre több időt áldoznak a család múltjának felkuta­tására. Raksányi Judit úgy véli, Budakeszi század­­fordulós fejlődése sokat köszönhet dédapja gyárá­nak. Már az épület lebontása is szíven ütötte. Azóta, ha a temetőbe tart, mindig aggódva figyeli, nem jut­­­ ugyanerre a sorsra a településen csak általa ismert egykori Halfer-villa. A gyár oldaláról jól látható a magas támfal fölött álló földszintes épület, amelyet a hetvenes években megtoldottak. Az üveges veranda zöld faberakású díszítését már felújította a ház mai tulajdonosa, de egy-két helyen még mindig megtalálható az eredeti mintázat. Raksányi Judit a budakeszi önkormányzat korábbi vezetőinek többször is felajánlotta a nála lé­vő dokumentum- és képanyagot, érdemi választ azonban nem kapott. Úgy gondolja: az egész Euró­pával kiterjedt kereskedelmi kapcsolatban álló Halfer legalább egy emléktáblát érdemelt volna a te­lepülés vezetőitől. A hölgy jelenleg azt szeretné elérni, hogy a tíz éve megújult Budakeszi Szépítő Egyesület helyett a Svédországból hazatelepült rokonsággal együtt helyreállíthassa legalább a család kriptáját. Erről ugyanis nemcsak a réz domborművet, hanem a sír­emlék tetejére helyezett, Halfer életművét jelképező ecsetet és kezet ábrázoló gömböt is lelopták. Rokob Tibor A Halfer család. Az asztalnál Halfer József és felesége, mögöttük Károly fiuk a feleségével, a jobb szélen Mária leányuk

Next