Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. március
2002-03-08
34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. MÁRCIUS 8., PÉNTEK „Az Országúton csinos ház építtetik” Százötven éves griffmadarak tartják Unger Henrik Múzeum körúti palotájának erkélyeit A mai Múzeum körút 7. számú háza csupán egyike volt a pesti adófizetők sorában előkelő helyen álló Unger Henrik bérpalotáinak. A kétemeletes épületet másfél évszázaddal ezelőtt, 1852-ben adták át, elsőként Ybl Miklós pesti romantikus alkotásai közül. Az Unger-ház engedélyezési terveit mégsem Ybl, hanem a kivitelezést irányító Wagner János építőmester írta alá. Ennek magyarázata, hogy a Károlyi grófok uradalmi építészeként működő Ybl Miklós csak 1863-ban kapta meg a céhes mesterjogot, vagyis a korábban beadott terveken felelősségvállalást jelentő aláírása sem szerepelhetett. A nagystílűen felépített bérház névadója egy Vas megyéből Pestre költözött kovácsmester, Unger Benedek volt, aki az 1700-as évek első harmadában, feltehetően mesterlegényként vetődött Pestre. Hamar megtetszett neki a nyüzsgő, élénk kisváros, így megtelepedett, polgárjogért folyamodott, és miután ezt 1740-ben szerencsésen megkapta, még ugyanezen évben megnősült. Nem sokkal később műhelyt nyitott a város egyik legforgalmasabb helyének számító Hatvani kapu szomszédságában. Ennek köszönhetően alig kellett néhány év, és Unger úr Pest legtehetősebb mestereinek sorába küzdötte fel magát. Idős korában, 1762-ben újra nősült: Hagen Klárát vette feleségül, s frigyükből öt gyermek született. Közülük a két fiú, Antal és Ferenc apja mesterségét folytatta. A család foglalkozását jelezte a megkülönböztető elnevezés is: Schmid-Ungereknek hívták őket, hogy véletlenül se legyenek összetéveszthetők másokkal. Unger Benedek a Hatvani és a Kecskeméti kapu közötti igen előnyös fekvésű telken - egészen pontosan a mai Unger-ház helyén - rendezte be műhelyét, amelyet halála után idősebb fia, Antal örökölt. Ő később felhagyott a kovácsmesterséggel, és az Alduna-soron nyitotta meg „Arany Kasszához” címzett vaskereskedését, amely hamarosan az ország második ilyen jellegű cége lett. Unger Antalnak két fia és két lánya érte meg a felnőttkort. A négy testvér 1847. április 22-én közösen örökölte az Országút 7. számú és a Magyar utca 8. számú ingatlant, de még ugyanezen a napon megegyeztek, hogy az örökség a fiatalabb fiú, Unger Henrik (1809- 1877) kizárólagos tulajdona legyen. Henrik nem folytatta a családi hagyományt. Nem volt kovácsmester, hanem jogot végzett, és házainak jövedelméből élt. Vagyonát az is növelte, hogy komoly szerepet vállalt a kor ipari vállalkozásaiban is, így nem meglepő, hogy az 1870-es évek derekán már Budapest ötödik legnagyobb adófizetőjeként tartották nyilván. A széles látókörű, művelt, hatalmas könyvtárral rendelkező férfiú utazni is szeretett. Tagja volt a fővárosi törvényhatósági bizottságnak, s e tisztsége folytán részt vett a középítési bizottság munkájában is. Az Unger-ház történetét néhány évvel ezelőtt Hídvégi Violetta dolgozta fel a Hild-Ybl Alapítvány számára. Tanulmányából megtudhatjuk, hogy az Unger Henrik által 1847-ben örökölt telken csak 1852-ben kezdődhetett el az építkezés, melyet alighanem a forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő zavaros időszak hátráltatott. Az épület a korabeli sajtó figyelmét is felkeltette: érdekessé tette központi fekvése, emeleteinek száma és az építészeti megoldások. „Fővárosunkban e tavasz és nyár folytán feltűnő építkezési kedv mutatkozott mindenfelé... A Magyar utczán a Smidiinger-féle ház épül nagy gyorsasággal. Egyik része a Magyar utczára, másik pedig az Országútra szolgáland” - írta a Pesti Napló 1852. július 24-i száma. Egy évvel később pedig, amikor már teljes pompájában állt a nagy átjáróház, ekképpen fogalmazott a korabeli cikkíró: „E ház, mintha mézeskalácsból nyomták volna, oly cifra és mesterkélt. Rajta az építészet minden stílje képviselve van. Az ember, ha ablakait tekinti, nem tudja, az ívek bizant vagy gót stílben épitvék; az olasz építészetű második emelet felett tulipán alakú csipkés párkányzat emelkedik akarva a maur-stilt képviselni; a kidülő oszlopocskák faragott kőművet árulnak el, holott a czirádák s a cserzett fal minden ékessége gipszből készitvék. Ezt mind szépnek tarthatja a mester s a gazda, de mi ízlést nem találunk benne. Lám, lám, van tehát mégis valami az életben, mit pénzen az ember magának meg nem szerezhet.” Az Unger-ház két homlokzatát — a Múzeum körútra és a Magyar utcára nézőt valamint árkádos udvarát Ybl eredetien komponálta meg. Egyetlen részlet sincs az épületen, melyet ne tervezett volna meg gondosan. Az első emelet magasságában például hét kis erkélyt számolhatunk meg, mindegyiket két-két griffmadár támasztja. Figyelemre méltó a ház térkialakítása is: a gazdagon díszített kapualj, a nagyvonalú lépcsőház és az ünnepélyes hatású, fakockákkal burkolt belső udvar mind-mind hozzájárulnak az épület egyedi hangulatához. Unger Henrik halála után azonban nem sokáig maradt a ház eredeti formájában. Változtak a tulajdonosok, átalakult az épület is. Ybl bizonyára nem gondolt arra, hogy a földszinti helyiségekben később üzletek is működnek majd. A boltportálok és kirakatok mai látványa emiatt egyáltalán nem illik az épület stílusához. Ráadásul a homlokzat utolsó renoválására nem sokkal a háború után, 1951-ben került sor, és az udvar tatarozása óta is már több mint negyven év telt el. A ma átjáróházként funkcionáló, műemlékként nyilvántartott Unger-házban naponta több száz ember fordul meg és szembesül még lehangolóbb látvánnyal, mint ami kívülről látható. A piszkosszürke, málló vakolat és a sérült épületdíszek láttán már csak elképzelni lehet, milyen is volt az épület hajdan, fénykorában. Bizony régóta időszerű lenne már az újabb felújítás, hogy ismét a Múzeum körút gyöngyszeme lehessen az Unger família egykori palotája. Prusinszki István Az átjáróházban naponta több száz ember lehangoló látvánnyal szembesül. A piszkosszürke, málló vakolat és a sérült díszek láttán már csak elképzelni lehet, milyen is volt az épület hajdan, fénykorában. Az Unger-ház az 1880-as években forrás: pest-buda építészete az egyesítéskor Téglák, jegyek, Nemzetik Sokszor érzem én is, hogy fontosságukat vesztett papírocskákat érdemes elrakni, mert egyszer még hasznosak lehetnek. Érdekes szórólapokat, belépőket, villamosjegyeket például, s hasonló kisnyomtatványokat. Gyűjtögetem is őket egy dobozban, de hasznukat legfeljebb az unokáim látják majd, ha addig ki nem dobják. Jobban jártak, akik a nyolcvanas években vásárolt nemzeti színházi téglajegyeiket őrizgették azután is, hogy 1987. március 31-én kisorsolták a nyerőket. Ők, akik megőrizték a jegyeket azután is, hogy valaki akkor elvitte a kétszemélyes miami utat, s nem zavarta őket, hogy mások nyerték a tárgynyereményeket. Persze az egész akcióban nem is a nyerés volt a fontos, hanem hogy legyen színház. Így aztán akik nem nyertek, azok számára sem maradt úgymond értéktelen papír a téglajegyük, megmaradt nemes adakozókedvük bizonyítékául. Valószínűleg ezért nem dobták el annak idején. Az 1983-ban indult adakozás az egész társadalmat megmozgatta, s kezdetben még nem is téglajegyekkel történt a gyűjtés, hanem egyszerű számlabefizetésekkel, emlékbélyegek vásárlásával. Kommunista műszakok, jótékonysági kiállítások és koncertek szolgálták a nemes célt. Például a Nők Lapja 1983. december 2-i gálája, amelyen egymillió forint gyűlt össze. Spéter Erzsébet - emlékeznek még rá? - húszezer dollárt adományozott. A téglajegy csak 1987-ben jött, Gobbi Hilda kezdeményezésére. A százforintos jegyeken a Városligetbe tervezett Nemzeti Színház rajza volt látható. A nagy adakozási kampányból azonban nem gyűlt össze elegendő pénz, csupán 240 millió forint (ez 1989-ig 265 millióra duzzadt). Ez töredéke volt a hárommilliárdra kalkulált építési költségeknek. A kormányzat kissé csalódott, mert mint Köpeczi Béla művelődési miniszter annak idején elmondta, legalább a pénz felét adakozásból szerették volna előteremteni. A színház ügye szép lassan lekerült a napirendről. A bélyegeiket, emléklapjaikat és téglajegyeiket őrizgetők nyilván nem sejtették, hogy az értéktelennek hitt papírokkal egyszer még nyerni lehet. De szerencséjük volt, csak tizenöt évig kellett őrizgetniük a szelvényeket, dokumentumokat, s újra játékba kerülhettek velük. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nemrég közülük sorsolta ki azt a százhuszonöt szerencsést, aki ott ülhet majd másodmagával a végre felépült Nemzeti Színház nyitóelőadásán. A sorsolásra majdnem ezren küldték el téglajegyüket, bélyegüket vagy más, adományozást igazoló papírjukat. Akik nem nyertek, ne keseredjenek el. Visszakapják „történelmi” papírjaikat, őrizzék tovább. Sose lehet tudni. Csordás Lajos 300. Lelőhely Poldi bácsi a Plasztikonban Özvegy Fényes Mártonná a jelek szerint úgy ítélte meg 1936-ban, hogy a világ békéjének Hermann Göring porosz miniszterelnök, III. Viktor Emánuel olasz király, Benito Mussolini, „az új olasz világbirodalom megteremtője” és Kurt Schuschnigg osztrák kancellár a letéteményese. Nem véletlen tehát, hogy műintézetében, a városligeti Mutatványos tér 24. alatt álló Plasztikonban éppen őket tette a főhelyre. Özvegy Fényes Mártonná persze méltán bízhatott saját józan ítélőképességében. A Plasztikon akkorra már túlélt egy háborút, legalább három rendszerváltozást és egy világméretű gazdasági válságot. 1880-ban még a régi Vurstliban (mely a mai Operaház környékén állt) mutatta be a Fényes dinasztia az első viaszfigurákat: akkortájt az emberevők karavánja bizonyult a legnagyobb közönségsikernek. A millenniumkor költöztek át a Ligetbe, ahol már tömegeket vonzott a csak tizenhat éven felüliek számára látogatható bonctani múzeum. Fényesné összegzése szerint a nagyérdemű ott megismerhette „ nemcsak az egészséges emberi testet és annak minden részletét, hanem meglátja a nemi betegségeket és azoknak pusztító következményeit is ”. Brrr. Térjünk talán vissza a közélethez. Pontosabban a politikához, amely az 1929-es nagy rekonstrukció után a szőrös testű hableány helyét volt hivatott átvenni a panoptikumban. A világ békéjének intézői csak a kiindulópontot jelentették ugyanis: utánuk a nem sokkal korábban elhunyt Apponyi Albert, majd a windsori hercegi pár következett. Aztán persze csendben visszalopakodott a Plasztikon valódi természete, a hamisítatlan borzalom. Hailé Szelasziét, Abesszínia császárát fia, leánya, szelídített oroszlánja és testőrei körében ábrázolták; mellette ott állt Franco tábornok, majd jöttek „A bolsevista Oroszországban halálraítélt, kivégzett és örökös börtönre ítélt vezérek”. Sztálin, a „véreskezű diktátor” mellé Fényesné okulásul odaállította Trockijt, Kamenyevet, Zinovjevet, Jagodát, Putna tábornokot és Tuhacsevszkijt is. Gondolom, a Vurstli törzsközönségének ennyi elég is volt a kortársak világából. Útjuk — amelyet a Plasztikon kiállításának rózsaszín papírra nyomott tárgymagyarázójával a kézben járhattak végig — ezután az inkvizíció kínzókamráiba, majd a gyilkosok és rablógyilkosok celláiba vezetett. Itt aztán igazán elemében volt a Fényes-féle vállalkozás. Kellő részletességgel ábrázoltatott például Varga Pál szegkovács, az újlipótvárosi Streisinger Ernő vaskereskedő bestiális gyilkosa; Kucsera Bertalan, aki kalapáccsal ölte meg Fodor Dezső klubpénztárnokot; Horváth Sándor állástalan kereskedősegéd, aki egy Vilmos császár úti trafikosnő életére tört. A közönség borzongva nézhetett a szeme közé Horváth István angyalföldi szénkihordónak, aki egy rendőrt lőtt agyon annak szolgálati fegyverével. Elborzadhatott Matuska Szilvesztertől, Pipás Pistától (igazi nevén Rieger Pálné) vagy éppen olyan nemzetközi hírességektől, mint Hauptmann Brúnó, a Lindbergh-bébi elrablója. A Plasztikon vezetője ezután oldotta egy kicsit a feszültséget. Jöttek a jól bevált afrikai emberevők és kínai ópiumszívók, majd a főhelyről kiszorult - elhunyt vagy merénylet áldozatául esett - politikusok. Aki megtekintette Dolfuss kancellárt, Gömbös Gyulát és V. Györgyöt, pihenhetett egy kicsit az oroszlánfejű ember, a szakállas nő, az orrszarvú asszony, II. Ramszesz és Robespierre körében. Megható gesztus, hogy ezen a fertályon még Feuermann Lipótnak is jutott hely. Ő nem más volt, mint „a Plasztikon közel négy évtizeden át volt hűséges portása, a régi Városliget népszerű Poldi bácsija, akit a Millennium alkalmával I. Ferenc József királyunk kitüntetett”. A nagyérdemű, ha bírta még, ezután felkapaszkodhatott az erkélyre. Ott a tizenhárom aradi vértanú utolsó tanácskozása fogadta, valamint egy rövid, de végső soron máig érvényes történelmi áttekintés Szent Istvántól Bethlen Istvánig. Jutott itt hely Kossuthnak, Petőfinek, Tisza Istvánnak, akárcsak a Habsburg-család krémjének. Közéjük ékelődött a főcserkész Baden-Powell és Gandhi, akit illetően Fényesné sietett megjegyezni: „jellemző, hogy évek óta kecsketejjel tartja fenn magát”. Itt, az erkélyen álldogált II. Miklós cár, Hindenburg tábornok, a kalapos II. József és Adolf Hitler is. Ha hiszik, ha nem, a Plasztikon százharminc figurája plusz a nyers hús evésétől elrettenteni hivatott hengerféreg és a teljes bonctani osztály — gyakorlatilag épen megúszta a második világháborút. Fényesék a felszabadulás után persze igyekeztek aktualizálni a kínálatot. Alaposan átrendezték a szobrokat, a borzalmak termének főhelyére pedig kitették Mengelét. 1949-ben még azzal is megpróbálkoztak, hogy egy vidám munkással és munkásnővel népszerűsítsék az ötéves tervet. Ez azonban már nem sokat segített rajtuk. 1950 májusában megszületett az államosított Vidám Park, és jobb ötlet híján a viaszból mintázott rémségeket egyszerűen elásták a már kijelölt Városligeti út helyén. Nem is maradt utánuk sokkal több, mint ez a „tárgymagyarázó ”, amelyet valaki - eleget téve Fényesné sok évvel ezelőtti felhívásának - magával vitt, hogy családjának is megmutassa, mi mindent látott. N. Kósa Judit