Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. május
2002-05-29
30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. MÁJUS 29., SZERDA Mi lesz a Podmaniczky-kastély sorsa? Az evangélikus egyház még nem döntött - Pusztulás és páratlan freskók Aszódon A Podmaniczkyak annak idején úgy tervezték, hogy ha a látogató Aszód főterére ér, a meredek domboldalban egyenest a család impozáns barokk kastélyára lásson. Mostanra kissé elvadult a park, de a kerti bejárat még mindig a kisváros központjával köti össze a főúri lakot. A kis parkon túl pedig márvány díszlépcső vezet föl az U alakú épület középső traktusához. Innentől azonban semmi sem olyan, mint amilyennek várnánk. A kastélyokhoz szokott szem a lépcsővel szemközt díszes bejáratot keres, mögötte fogadóteremmel, reprezentatív helyiségek sorával. Itt viszont ablakba ütközik a tekintet: egykori ajtó mivoltára csak az utal, hogy a falazás mellett még ott árválkodnak a zsanérok. Csak a két szárnyépületen át lehet bejutni a kastélyba, pár lépés után szemünk elé tárul az épület utóbbi ötven évének minden viszontagsága. A helyiségeket a használat céljainak megfelelően fölszabdalták. Ablakokat és ajtókat falaztak be, másutt új nyílásokat vágtak. A padlót deszka, kopott szalagparketta vagy épp mettlachi borítja, a falakon kívül vastag villanyvezetékek futnak. A derengő fényt néhol modern üvegtégla-felületek biztosítják, a cserépkályhákat viszont elbontották - már csak a tüzelőnyílások emlékeztetnek rájuk. Bár a Pest Megyei Önkormányzat tőle telhetően őrizteti az épületet, a dohszag mellett a sok betört üveg is mutatja a pusztulást. Még a lépcsőkorlát balluszterei is ledőltek. A legmeglepőbb látványt mégis az egyik szárnyépület hajdani díszterme nyújtja: a magasban kosárlabdapalánk nyoma látszik. Pár hónapja még a mennyezetig értek itt a Salgó-polcok - mutatja kísérőnk. Hogy mit keresett itt a kosárlabdapalánk és mit a Salgó-polcok? A legegyszerűbb, ha az elején kezdjük a történetet. Az aszódi kastély elődjét, az itteni nemesi kúriát Podmaniczky János építtette az 1700-as évek elején, azt követően, hogy a birtokot hozományul kapta az Osztroluczky Judittal kötött házasságakor. Ehhez a házhoz építették hozzá a két oldalsó szárnyat 1767 és 1773 között a fiai, az ifjabb János és Podmaniczky Sándor. Megbízásuknak megfelelően Jung József építész a Grassalkovichok hatvani kastélyának tervezője — emeletes épületekkel egészítette ki a magasabban fekvő, földszintes kúriát. A késő barokk stílusú szárnyak a két testvér eltérő ízlése szerint készültek. A bal oldali, János-szárnynak nevezett épületrész végében lévő kupolás dísztermet különlegesen pompásra formálta a földesúri akarat: a mennyezetre Kracker János Lukács festette meg a pogány bűnöket legyőző hit diadalát, az oldalfalakat pedig Zách József díszítette klasszicizáló stílusban. Aligha kételkedhetünk abban, hogy a nagyszabású építkezésnek is része volt az uralkodó 1782-es döntésében, amellyel bárói rangot adományozott a testvérpárnak. A Podmaniczky család bő száz évig lakott Aszódon. A gazdaságban és a kastélyban számos helybelit foglalkoztattak. Ezek a kapcsolatok olyan mély nyomot hagytak a településen, hogy még ma is akad család, amelynek nevéhez szinte hozzánőtt a „báró” előtag — tudom meg Detre János esperestől, Aszód és környéke evangélikus lelkészétől. A kiegyezés után azonban Podmaniczky Áron eladta a kastélyt meg a gazdaságot, és beköltözött Pestre. Az új tulajdonostól 1890-ben végül a Bányai Evangélikus Egyházkerület vásárolta meg az ingatlant. Detre János még ma is nagy elismeréssel említi azt a bravúros munkát, amellyel az egyház rendkívül gyorsan, a következő őszre bentlakásos polgári leányiskolává alakította a Podmaniczkykastélyt. Az építkezés költségeit a környék evangélikus földesurai és polgárai fedezték: az első komoly adomány éppen Podmaniczky Gézától érkezett. A barokk kastélyban tantermeket, hálókat, konyhát és éttermet alakítottak ki, és mintegy száz növendékkel megkezdődött a tanítás. (Bentlakónak csak protestánsokat vettek föl, a többiek bejáróként látogathatták az iskolát.) A Sándorszárny dísztermét 1894-ben építették át tornateremmé. Az iskolában hajadonok oktatták a diáklányokat. Kvalitásaikat, no meg a leányképzés iránti igényt mutatja, hogy az első tanári kar minden tagja pár éven belül egy-egy új intézmény igazgatója lett. A polgári iskola idővel háziaszszonyképzővel is kiegészült. A növendékek megtanultak főzni, a kastély baromfiudvarában, tejüzemében és veteményesében pedig a ház körüli gazdálkodás fortélyait is megismerték. Nem is akármilyen szinten: Detre János kutatásai szerint a XX. század elején még díjakat is nyertek a gazdaságban előállított sajtokkal. 1944 decemberében előbb német, majd orosz katonai kórházat rendeztek be a kastélyban. A felszabadulás utáni őszön a tanárnők kitakarítottak, és újraindult a tanítás. 1948-ban azonban ezt az intézményt is államosították, de mivel nagy udvarával, világos termeivel a célnak kitűnően megfelelt, meghagyták általános iskolának. 1980-ig tartottak órákat az épületben, aztán új funkciót kerestek neki. A Sándor-szárnyat és a középső épületet a Pest Megyei Önkormányzat kapta meg, itt helyezte el a megyei levéltár raktárait, így kerültek Salgó-állványok a tornaterembe. A Jánosszárnyba pedig beköltözött a városi középiskola kollégiuma. (Ez a szárny egybeépült a klasszicista nyári kastéllyal, amelyet 1927-ig használt a Podmaniczky-Széchenyi család.) Az evangélikus egyház az egyházi tulajdonról rendelkező 1991-es törvény alapján kapta vissza az aszódi kastélyt. Detre János maga is részt vett a törvény körüli munkálatokban, és végig azt tartotta szem előtt, hogy az épület ismét az oktatást szolgálhassa. Úgy tervezte, hogy az időközben megszervezett evangélikus gimnázium nevelőkollégiumát rendezi be a kastélyban. Mint mondja, a helyszín ideális lehetne olyan bentlakásos intézmény számára, ahol nemcsak tanulnak és alszanak, hanem a szó szoros értelmében „élhetnek”, még a kerti munkával is megismerkedhetnek a fiatalok. Az esperes azonban 2000 tavaszán felhagyott a tervezéssel, mert - mint mondja — az egyház országos felügyelője akkor úgy nyilatkozott: a klérusnak ki kell vonulnia az oktatásból. A középiskola viszont még abban az évben kiürítette a maga helyiségeit, néhány hónappal ezelőtt pedig a levéltár is elhagyta az épületet. A Podmaniczkykastély azóta üresen áll. Csak a betört üvegek tanúskodnak arról, hogy a parkba azért be-betérnek az emberek. Egyelőre nem tudni, mihez kezd az egyház a visszakapott épülettel. Hafenscher Károlytól, az Országos Iroda szakértőjétől annyit tudtunk meg: gondolkodnak a megoldáson, de szem előtt kell tartaniuk, hogy számításaik szerint 2000-es áron 1,2 milliárd forintba kerülne a kastély rendbetétele. Az ifjabb Podmaniczky János pazarul kifestett díszterme ma már csak a szomszédos kollégium nevelőinek szívességéből látható. A kiürített hálótermek mellett visz hozzá az út, az ember már ott örömmel csodálkozik rá a folyosó régi kövére. A színpompás freskók és a finom rajzolatú falfestmények, a szépen rendbe tett ajtók és ablakok mégis megdöbbentően hatnak a néptelen kastélyban. Pár perc bámészkodás után aztán azt is fölfedezi az ember: két tél kellett csak, hogy a mennyezetről tenyérnyi darabokon leszakadjon a festett vakolat. N. Kósa Judit A Sándor-szárny dísztermét 1894-ben építették át tornateremmé. Az iskolában hajadonok oktatták a diáklányokat. Csak a két szárnyépületen lehet bejutni Megdöbbentő a kontraszt fotók: teknős miklós _______Régi Hírünk a Világban_______ A viccek gyorsan terjednek Pesten Charles Soring Brace útijegyzetei, 1851 (3. rész) Amerikai utazónk „elmerül” a pesti társasági életben, s rendkívül élvezi a hideg angolszász modor után a tüzes, élénk társalgási stílust. Két évvel a szabadságharc leverése után vagyunk, a szalonok és az utca témája természetesen még mindig a bukás és az elnyomás fájó sebei. (A gyógyulás jeleként könyvelhetjük el, hogy az éltető pesti viccet az önkényuralom sem tudta kiirtani.) Bár írónk néhány beszélgetőpartnere oly idilli képet festett a forradalom előtti Magyarországról, hogy szinte nem is értjük, miért tört ki ebben a fejlődő, gazdag országban a rebellió. Az ország és a város még gyászol, de a kávéházak telve vannak, és az utcáik élete is kezd színes és mozgalmas lenni. (Az idézett részt fordította Jani Mária. — F. B.) Mozgalmasan teltek a napjaim Pesten. Az utazók szokásos programja mellett gondot fordítottam arra, hogy minél több emberrel ismerkedjem meg, mert tanulmányozni akartam a különböző politikai csoportosulások nézeteit. Ismerőseim segítettek abban is, hogy az ország belsejét felfedezni hivatott utamat megtervezzem. Ezenkívül pedig a pesti könyvtárakban kitűnő alkalmam nyílott arra, hogy a magyar politikai törvényeket és az alkotmányos jogrendet megismerjem. Még most, az osztrák elnyomás időszakában is nagyon kellemes a pesti társaság a külföldi utazó számára. Bár a társalgás majdnem kizárólag német nyelven folyik, és egyébként is erős a német befolyás, a város megőrizte magyar karakterét. Más itt a légkör, mint Németországban. A társalgás élénk, néha szinte viharos és magasröptű, és ezt bizony sehol nem tapasztalhatjuk Németországban. Itt az emberek színesen, szívesen és szépen beszélnek. Sehol máshol nem láttam olyan zajos kávéházakat, mint Pesten. Az idegen utazó azonnal megérzi, hogy itt olyan társaságba került, ahol nagyra értékelik a szellemességet, a csípős, okos és gyors észjárású emberek sajátját. A viccek is gyorsan terjednek Pesten, különösen azok, amelyek az osztrákok butaságát figurázzák ki. Úgy tűnik, a magyarok mind egy szálig kiváló szónokok. A pincér, mikor reggel kihozza a kávémat, és megtudja, hogy amerikai vagyok, valóságos rögtönzött beszédet mond. Mikor a postakocsira helyet foglaltam, az állomás tisztviselője olyan szónoklatba fogott Magyarország balsorsáról, hogy az bármely hivatásos szónoknak becsületére vált volna. Bámulatba ejtő az a természetes tehetség, könnyedség és tűz, amely a magyarok beszédét jellemzi. És melyik az a téma, amelyik felcsillantja a tekintetet és felforrósítja a hangot? Természetesen Magyarország, a gyönyörű és egykor oly boldog haza, hogy milyen volt régen és mivé lett most. Az ország dicsősége, reménysége, baja és bánata. Nekünk, hűvös angolszászoknak nehéz megértenünk ezt a természetes, szenvedélyes ékesszólást, mellyel majd’ minden magyar a hazájáról beszél. Nem szabad elfelejtenünk, hogy azok a magyarok, akikkel otthon, Amerikában találkozunk, merőben mások. Ott idegenben érzik magukat, idegen számukra a nyelv is, mások a szokások. Ott nem tudnak és nem is akarnak úgy megnyilatkozni, mint itthon. Úgy esett, hogy egyszer dolgom akadt egy mesteremberrel. Mikor megtudta, hogy amerikai vagyok, és magyarországi utazásomnak még csak az elején tartok, így szólt hozzám: „Ó, uram! Bárcsak látta volna ezt az országot négy-öt évvel ezelőtt! Nem volt még egy ilyen boldog és szabad ország Európában! Olyan olcsó volt minden, hogy még a szegények sem szenvedtek hiányt búzában és borban. A nemesség az ország felvirágoztatásán, a reformokon munkálkodott. A nemzetgyűlés itt ülésezett Pesten, és függetlenek voltunk Ausztriától. Most mindent adó sújt. Három forint fejadót kell fizetni (ez mintegy másfél dollár), aztán megadóztatták a kerteket, a házakat. Semmit nem nyertünk, csak vesztettünk. Elvesztettük alkotmányunkat és jogainkat. Nincs már Pesten parlament. Az egész ország halott!” Egy másik ismerősöm is hasonlóan vélekedett. Sajnálta, hogy épp most érkeztem Magyarországra, szerinte most nem kaphatok hiteles képet a nemzetről. A forradalom előtt felvirágzott a nemzet, pezsgett a politikai és a társasági élet, épült és szépült az ország. Ha közvetlenül a forradalom kitörése után érkeztem volna, megtapasztalhattam volna a határtalan nemzeti lelkesültséget. De most az egész ország mély gyászba sülylyedt. „Mindent egy kockára tettünk fel, és vesztettünk” - mondta. A kormány sajnos nem áll a helyzet magaslatán, nem érti meg a magyarokat, minden rossz irányba fejlődik. Senki nem tudja, mit hoz a jövő, de ez így nem mehet tovább. A Váci utca az 1850-es években forrás: Budapest története