Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. november

2002-11-02

36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2­0­0­2. NOVEMBER 2., SZOMBAT Noha a XIX. század elejének nevezetes magyar asztalosa, a késő empire, kora biedermeier stílusban dolgozó Vogel Se­bestyén is már „bútor­­gyárnok”-nak titulálta magát, de alighanem Futó Mihálynak, a magyar gyáripar monográfu­­sának megállapítása fedi a va­lóságot: Thék Endre volt „a modern magyar bútoripar meg­teremtője”. Ez a tömör összeg­zés egybecseng a kortársak vé­leményével is, amelyet mesz­­szemenően igazol a gazdag életpálya és közéleti szerepvál­lalás. Thék Endre 1842. november 1-jén született Orosházán. Anyai ágon — Urszuly Mária révén­­ régi székely família sarja, apja (Thék András) olda­lán nemesi rangú, szegény ipa­roscsaládból származik; ősei egykor Angliából érkeztek ide. Így hát nem meglepő, hogy ő is szakmát tanul: tízéves korában asztalosinasnak szegődik. A két háború közötti bulvársajtó­ban (ma inkább magazinokat mondanánk) gyakran bukkan fel egy romantikus epizód, hogy tudniillik a kor két emblematikus figurája - Mun­kácsy és Thék - együtt inasko­­dott volna. Ebből a mende­mondából minden valószínű­ség szerint csak annyi az igaz­ság, hogy a festő 1854-ben ke­rült Langi úr békéscsabai mű­helyébe; néhány évvel később pedig - már segédként - Thék is egy esztendőt töltött a dél-alföldi kisvárosban. Más kérdés, hogy mindkettőjükben nagy ambíciók munkáltak, és később hason­ló irányban indultak útnak. Thék 1857-ben került a fővárosba, az evangélikus legényegyletben meg­ismerkedett egy Párizsból nemrég ha­zatért asztalossal, akitől francialecké­ket is vett. Két évet töltött Pest-Budán (erről nincsenek közelebbi adataink, Thék sem ír róla önéletrajzában), majd Bécsen át érkezett a francia fővárosba. A XIX. század hatvanas éveit tekin­tik a második császárság korának. Ez határozza meg a kézművesség, a mű­ipar helyzetét is. Míg Angliában ugyanekkor a preraffaeliták már a mo­dern gyáripar kihívásaival szembesül­ve fogalmazzák meg merőben új el­képzeléseiket, amelyekkel mintegy út­jára indítják a modern iparművészetet, Franciaországban egyelőre a hagyo­mány diktál: a Lajosok korának fény­űző lakberendező- és bútorkultúrájá­nak másodvirágzásáról számolhatunk be. Thék Endre nem mindennapi tehet­ségét és szakmai felkészültségét egy­aránt jól mutatja, hogy a hagyomány­ban oly gazdag mesterségben idegen­ként is hamarosan nevet szerez magá­nak. (Amikor évtizedekkel később zsűritagként tért vissza a városba, még akkor is emlékeztek rá.) Mint ő maga írta: „Nagyon jó dolgom volt Párizs­ban, mert egy elsőrangú gyár vezetője voltam.” Csak sejtéseink lehetnek róla, me­lyik lehetett ez a cég (talán a valóban a legrangosabbak közé tartozó Diehl, amelynek „magyar munkájáról” Gerando Ágostné Teleki Emma tesz említést az 1867-es világkiállításról szóló magyar nyelvű beszámolójában). Bizonyos azonban (egész későbbi munkássága bizonyság rá), hogy Thék tökéletesen elsajátította a klasszikus francia bútorművesség fortélyait, s azt is tudjuk, hogy szoros kapcsolatot tar­tott az emigráció több tagjával. Aligha formális okokból, igazi hazafi volt, mert amikor hírét vette a kiegyezés­nek, korábbi terveit sutba dobva (Amerikába készült ugyanis), a fényes karrierről lemondva hazatért szülő­földjére. Márpedig itt - pénz híján - mindent elölről kellett kezdenie. Miután hiába ajánlkozott egy Üllői úti gyárba, 1872-ben maga alapított kis műhelyt, amely egyre sikeresebb volt. Néhány évvel később megvásárolta azt az üzemet, ahonnan korábban elutasí­tották, és a nyolcvanas években kor­szerű gyárrá fejlesztette. Gelléri Mór, a magyar ipartörténet klasszikusa írja ezzel kapcsolatban: „Thék tehát az el­ső kézműves-asztalos volt Magyaror­szágon, ki telepét gőzerőre berendez­vén, a legkitűnőbb segédgépekkel látta el.” Hogy világos legyen a képlet, te­gyük hozzá magyarázatképp: Thék to­vábbra is klasszikus felfogásban, gaz­dag plasztikai díszekkel ékes berende­zéseket, bútorokat készített, de korsze­rű (gőzzel hajtott) gépekkel, alkalma­zottainak számát tekintve is gyárnak minősülő üzemében. S bár nyilvánva­lóan szerepe volt benne képességei­nek, e látványos kibontakozás hátteré­ben végső soron a főváros robbanás­­szerű fejlődése áll: a világvárossá váló Budapesten egymás után épültek a rep­rezentatív intézmények, bankok, palo­ták. Az asztalosság legmagasabb szint­jét képviselő minőségével, több száz embert foglalkoztató üzemével Thék Endre - jobban mondva cége - lett a millennium korának legtöbbet foglal­koztatott épületasztalosa és berende­zője. Az ő gyárából kerültek ki többek között az Országház és az Opera, a Tőzsdepalota (ma: Magyar Te­levízió) és a Kúria (ma: Nép­rajzi Múzeum), a Wenkh­eim- és a Károlyi-palota belsői (az előbbi a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központja, az utóbbi a Műszaki Könyvtár egyelőre vitatott sorsú egykori székhe­lye). S amikor átépítik a Várat, ő lett a királyi palota történel­mi reminiszcenciákat ébresztő enteriőrjeinek készítője is, ami azért is említésre méltó, mert az ide készült Szent István-ter­­met bemutatták az 1900-as pá­rizsi világkiállításon. Az ifjúsága színhelyére ér­kező Théket a francia állam becsületrenddel tüntette ki, de látnunk kell, hogy a múlt nagy értékeit felelevenítő munkás­ságának honorálásaként akkor kapta ezt az elismerést, amikor már merőben új világ és új íz­lés jelentkezett. A szecesszió éppen Párizsban és éppen 1900-ban aratta első nagy dia­dalát. Thék nagyságához tarto­zik, hogy nem szegült szembe az idővel és az új áramlatokkal. Maximális szakértelemmel és műgonddal kivitelezte a sze­mélyes vonzalmaitól, ízlésétől alighanem idegen vagy leg­alábbis távol álló elképzelése­ket is. Műhelyében készültek Rippl-Rónai Andrássy Tivadar grófnak tervezett modern ebédlődarabjai, továbbá több kifejezetten szecessziós mun­ka. Az első gyáros volt, aki felismerte a tervezőművész, vagy ahogy akkor nevezték,­a rajzoló fontosságát, s ál­landó tervezője (Tattay Ferenc) mellett külsősöket (Faragó Ödön, Horti Pál) foglalkoztatott. Természetesen itthon is bőven volt része elismerésben. 1908-ban udvari tanácsosi címet kapott, s vitathatatlan tekintélyének jele, hogy 1897-től 1919-ben bekövetkezett haláláig az Országos Iparegyesület alelnöke, aki tulajdonosként is közmegbecsülésnek örvendett: elfoglaltsága dacára élete végéig rendszeresen lejárt a műhelyek­be, ahol nemcsak felügyelte, hanem segítette is a munkát. Igazi mesterem­ber volt, így vezette cégét. Alighanem ezzel is magyarázható, hogy távoztá­­val a vállalat nem tudta visszaszerezni régi rangját, 1938-ban pedig meg is szűnt. Vadas József A „méltóságos” asztalos Százhatvan éve született Thék Endre, a modern magyar bútoripar megteremtője Budapest, WitL Üllői­ út 86 í Kek-féle gyér , nemcsak hang­szerekből, de bútorokból is nagy választé­kot tart ■ kész­letben, a­melyek kivitel tekinte­tében páratla­nok és aránylag igen olcsók,eze­­ket azonban látni kell. filézd gyermekem, itt ven a Thik-féle magyar zongoragyér nagy saját árukéra, a Cöld Ő Fenségének bérpalotájából költözött új feje. itt a magyar hangszer kipróbálására oly választék van, mint sehol,­­ ha kall, díjtalanul kapni nagy képes árjegyzéket. A Thék-gyárat reklámozó egykorú képeslap Rejtekút a titkos borospincébe A hajdani Pannónia Szálló ma is álló -­­Rákóczi út 5. szám alatti - épületének helyiségei már több éve üresen táton­­ganak. Az 1867-től 1947-ig működő ho­tel bezárása után a háromemeletes ház az Eötvös Loránd Tudományegyetem diák­szállójaként funkcionált, majd az ELTE egyes tanszékeit helyezték el falai közé. Az épületben azonban több mint fél év­század elteltével, ma is sok apró emlék idézi fel a Pannónia hangulatát: ilyenek például a lépcsőház oszlopfőinek PSZ monogramjai és eredeti lépcsőkorlátjai. A kapualjban látható a belépőt jobb ol­dalról fogadó hatalmas belga tükör is, amelynek alsó párkánya az egykori tulaj­donos, Glück Frigyes nevét jelzi. Glück az 1880-as évek derekán édes­anyjától örökölte az épületet, és neki köszönhetően egy évtized múltán a száztizenöt szobásra bővített Pannóniát már Pest egyik legelőkelőbb szállodá­jaként emlegették. A lift, az elegáns bál­terem, az eltolható kupolájú Pálmakert és a hatalmas könyvtár - ahol a jeles szállodaigazgató a maga felbecsülhetet­len értékű, több száz éves szakácsköny­veit őrizte - mind-mind messze földön híres volt. A kiváló szállodás személyéhez és a Pannónia Szálló épületéhez különböző anekdoták is fűződnek. Korabeli vissza­emlékezések szerint például az étterem konyhájának kellős közepét egy dobogó foglalta el, rajta asztallal és egy székkel, amelyen Glück Frigyes felesége ült nap­hosszat, és jegyezte a konyhából kivitt ételek és italok mennyiségét. Egy-egy kiválasztott vendégnek azt is megmutat­ták, mi rejtőzik a dobogó alatt. Ha levet­ték róla a bútorokat, rejtekajtó csapódott fel, amely Glück legritkább borainak tit­kos gyűjteményébe vezetett. De vajon megvan-e még az egykori rejtett borospince? A válasz bizonyára igen. Ám komoly expedíciót kell szer­veznie annak, aki szeretne eljutni a haj­dani konyha alatt megbújó helyiséghez. A pince ugyanis napjainkban az ELTE raktáraként funkcionál. Lépten-nyomon selejtezésre váró padokba, szekrények­be, asztalokba botlunk, a keresett kam­rának azonban se híre, se hamva. Pedig a Budapesti Városvédő Egyesü­let munkatársai az 1980-as években olyan, föld alatti szobácskára bukkan­tak, amelynek falát Nagy-Magyarorszá­­got ábrázoló dombormű díszítette. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem mű­szaki szakértői szerint a pincét azóta minden bizonnyal befalazták, de ha mégis megtalálnánk a sötét alagsorban, akkor is csak limlomokra bukkannánk benne. Glück Frigyes rejtett helyisége két­ségkívül létezett. A Pannónia Szálló ódon falai azonban továbbra is hűen őr­zik az évszázados borospince titkát. Prusinszki István Az oszlopfőkbe faragott betűk még emlékeztetnek a Pannónia Szállóra .Terítéken. // Őszutó Öreglegényesre vesszük a figurát, míg a Pozsonyi úton rugdossuk az avart, és nem nőkről, családról, munkáról du­málunk, hanem a műfordítások re­ménytelenségéről, hogy csak az az egy­szerű Rilke-félsor: „Herr, es ist Zeit” is már mennyire megoldhatatlan. A szó szerinti fordítás, „ Uram, itt az idő ” túl könnyű, valahogy elmegy a pillanat sorsszerűsége mellett, a tényleges érte­lemhez talán mégis közelebb álló „Uram, elég” viszont nem éppen köl­tői, és elveszíti az idő­szót, amely őszi versnél alapvető fontosságú. És mint mindig, ha nehezen megoldható prob­lémával találkozunk, leülünk enni. A Kiskakukk megfelelő helynek lát­szik, tiszta, felújított, barátságos. Ki­csit gyanús, hogy vasárnap délben mennyire kevesen vannak, de ha csak ez a gond, jön egy nagyszülőpár két unokával, és csapnak akkora zajt, hogy zeng az étterem. Különös módon nem a gyerekek a hangosak, ők csak azt te­szik, ami a kötelességük, elbitangol­­nak, kínozzák egymást, hanem a nagy­szülők, akik erre olyan színpadi gesztu­sokkal és hangsúlyokkal reagálnak, hogy beletelik pár percbe, hogy ne kapkodjuk oda folyton a fejünket. A Kiskakukk a modern középpolgárságot kínálja, nem olcsó, de nem megfizethe­tetlen, és a pénzért cserébe barátságos tisztességet nyújt. Nagyon kedves, mo­solygós, halk szavú a pincér, kis csaló­dást okoz csak, mert mindig úgy ajánl valamit, mintha valami napi speciali­tás lenne, közben pedig mindössze az étlapról mond föl szemelvényeket - de ez legyen a legnagyobb baj. Nem ez a legnagyobb baj. Viszont a legnagyobb sem hatalmas, minden­esetre a desszertek között a csoki­­mousse és a mákparfé csak belegon­dolva tűnt igazi, lélek üdvösségét koc­káztató kalandnak, a valóság elég bá­gyadt, a mousse sápadt, tejszínes, se nem ízes, se nem édes, a parfé pedig fa­gyos golyóbis. Vannak még kisebb konyhai melléfo­gások, a szarvaspörköltet kísérő túrós galuska nem méltó az elegáns társa­ságra, olyan, mint egy hitvány túró­gombóc kolbászkára formálva, nincs íze, és nem veszi föl a nemes mártást. A kacsamellfilé is talán túlságosan steak-partizán jellegű, véres és ellen­álló, a tejfölös tócsni finom hozzá, de valahogy a sok párolt káposztával nem tudja megerősíteni a főételt. Azért szó sincs nagy szerencsétlenségről, korrekt lazacsalátával kezdjük az ebédet, zöl­dek, paradicsomdarabok között szépen vörösült a füstölt lazac, a libamájkrém­levessel adózni tudunk lassan már be­tegessé fajuló libamájimádatunknak — viszont a borjúfagulevessel aligha le­hetne szakácsversenyen elindulni. Van az étteremnek valami irodalmias vonala, minden megrázó és gyönyörű olvasva, aztán az ihlet forrása kissé ki­ábrándító, ahogy Rilke is rímes soro­kat írt magányról és bevégezetlen mun­káról, miközben csak arról van szó, hogy megint hidegre fordult az időjá­rás. De lehet beszélgetni, melegedni, franciás nemtörődömséggel Pernod-t iszogatni, fizetni, és az ajtóban állva borongani azon, ahogy a szél a rőz avart cibálja, és összehúzott kabáttal elfogadni, hogy jól van ez így. Kiszolgálás, mosolygós Konyha: borongás a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONLINE-on: www.nepszabadsag.hu

Next