Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. november
2002-11-02
36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. NOVEMBER 2., SZOMBAT Noha a XIX. század elejének nevezetes magyar asztalosa, a késő empire, kora biedermeier stílusban dolgozó Vogel Sebestyén is már „bútorgyárnok”-nak titulálta magát, de alighanem Futó Mihálynak, a magyar gyáripar monográfusának megállapítása fedi a valóságot: Thék Endre volt „a modern magyar bútoripar megteremtője”. Ez a tömör összegzés egybecseng a kortársak véleményével is, amelyet meszszemenően igazol a gazdag életpálya és közéleti szerepvállalás. Thék Endre 1842. november 1-jén született Orosházán. Anyai ágon — Urszuly Mária révén régi székely família sarja, apja (Thék András) oldalán nemesi rangú, szegény iparoscsaládból származik; ősei egykor Angliából érkeztek ide. Így hát nem meglepő, hogy ő is szakmát tanul: tízéves korában asztalosinasnak szegődik. A két háború közötti bulvársajtóban (ma inkább magazinokat mondanánk) gyakran bukkan fel egy romantikus epizód, hogy tudniillik a kor két emblematikus figurája - Munkácsy és Thék - együtt inaskodott volna. Ebből a mendemondából minden valószínűség szerint csak annyi az igazság, hogy a festő 1854-ben került Langi úr békéscsabai műhelyébe; néhány évvel később pedig - már segédként - Thék is egy esztendőt töltött a dél-alföldi kisvárosban. Más kérdés, hogy mindkettőjükben nagy ambíciók munkáltak, és később hasonló irányban indultak útnak. Thék 1857-ben került a fővárosba, az evangélikus legényegyletben megismerkedett egy Párizsból nemrég hazatért asztalossal, akitől francialeckéket is vett. Két évet töltött Pest-Budán (erről nincsenek közelebbi adataink, Thék sem ír róla önéletrajzában), majd Bécsen át érkezett a francia fővárosba. A XIX. század hatvanas éveit tekintik a második császárság korának. Ez határozza meg a kézművesség, a műipar helyzetét is. Míg Angliában ugyanekkor a preraffaeliták már a modern gyáripar kihívásaival szembesülve fogalmazzák meg merőben új elképzeléseiket, amelyekkel mintegy útjára indítják a modern iparművészetet, Franciaországban egyelőre a hagyomány diktál: a Lajosok korának fényűző lakberendező- és bútorkultúrájának másodvirágzásáról számolhatunk be. Thék Endre nem mindennapi tehetségét és szakmai felkészültségét egyaránt jól mutatja, hogy a hagyományban oly gazdag mesterségben idegenként is hamarosan nevet szerez magának. (Amikor évtizedekkel később zsűritagként tért vissza a városba, még akkor is emlékeztek rá.) Mint ő maga írta: „Nagyon jó dolgom volt Párizsban, mert egy elsőrangú gyár vezetője voltam.” Csak sejtéseink lehetnek róla, melyik lehetett ez a cég (talán a valóban a legrangosabbak közé tartozó Diehl, amelynek „magyar munkájáról” Gerando Ágostné Teleki Emma tesz említést az 1867-es világkiállításról szóló magyar nyelvű beszámolójában). Bizonyos azonban (egész későbbi munkássága bizonyság rá), hogy Thék tökéletesen elsajátította a klasszikus francia bútorművesség fortélyait, s azt is tudjuk, hogy szoros kapcsolatot tartott az emigráció több tagjával. Aligha formális okokból, igazi hazafi volt, mert amikor hírét vette a kiegyezésnek, korábbi terveit sutba dobva (Amerikába készült ugyanis), a fényes karrierről lemondva hazatért szülőföldjére. Márpedig itt - pénz híján - mindent elölről kellett kezdenie. Miután hiába ajánlkozott egy Üllői úti gyárba, 1872-ben maga alapított kis műhelyt, amely egyre sikeresebb volt. Néhány évvel később megvásárolta azt az üzemet, ahonnan korábban elutasították, és a nyolcvanas években korszerű gyárrá fejlesztette. Gelléri Mór, a magyar ipartörténet klasszikusa írja ezzel kapcsolatban: „Thék tehát az első kézműves-asztalos volt Magyarországon, ki telepét gőzerőre berendezvén, a legkitűnőbb segédgépekkel látta el.” Hogy világos legyen a képlet, tegyük hozzá magyarázatképp: Thék továbbra is klasszikus felfogásban, gazdag plasztikai díszekkel ékes berendezéseket, bútorokat készített, de korszerű (gőzzel hajtott) gépekkel, alkalmazottainak számát tekintve is gyárnak minősülő üzemében. S bár nyilvánvalóan szerepe volt benne képességeinek, e látványos kibontakozás hátterében végső soron a főváros robbanásszerű fejlődése áll: a világvárossá váló Budapesten egymás után épültek a reprezentatív intézmények, bankok, paloták. Az asztalosság legmagasabb szintjét képviselő minőségével, több száz embert foglalkoztató üzemével Thék Endre - jobban mondva cége - lett a millennium korának legtöbbet foglalkoztatott épületasztalosa és berendezője. Az ő gyárából kerültek ki többek között az Országház és az Opera, a Tőzsdepalota (ma: Magyar Televízió) és a Kúria (ma: Néprajzi Múzeum), a Wenkheim- és a Károlyi-palota belsői (az előbbi a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központja, az utóbbi a Műszaki Könyvtár egyelőre vitatott sorsú egykori székhelye). S amikor átépítik a Várat, ő lett a királyi palota történelmi reminiszcenciákat ébresztő enteriőrjeinek készítője is, ami azért is említésre méltó, mert az ide készült Szent István-termet bemutatták az 1900-as párizsi világkiállításon. Az ifjúsága színhelyére érkező Théket a francia állam becsületrenddel tüntette ki, de látnunk kell, hogy a múlt nagy értékeit felelevenítő munkásságának honorálásaként akkor kapta ezt az elismerést, amikor már merőben új világ és új ízlés jelentkezett. A szecesszió éppen Párizsban és éppen 1900-ban aratta első nagy diadalát. Thék nagyságához tartozik, hogy nem szegült szembe az idővel és az új áramlatokkal. Maximális szakértelemmel és műgonddal kivitelezte a személyes vonzalmaitól, ízlésétől alighanem idegen vagy legalábbis távol álló elképzeléseket is. Műhelyében készültek Rippl-Rónai Andrássy Tivadar grófnak tervezett modern ebédlődarabjai, továbbá több kifejezetten szecessziós munka. Az első gyáros volt, aki felismerte a tervezőművész, vagy ahogy akkor nevezték,a rajzoló fontosságát, s állandó tervezője (Tattay Ferenc) mellett külsősöket (Faragó Ödön, Horti Pál) foglalkoztatott. Természetesen itthon is bőven volt része elismerésben. 1908-ban udvari tanácsosi címet kapott, s vitathatatlan tekintélyének jele, hogy 1897-től 1919-ben bekövetkezett haláláig az Országos Iparegyesület alelnöke, aki tulajdonosként is közmegbecsülésnek örvendett: elfoglaltsága dacára élete végéig rendszeresen lejárt a műhelyekbe, ahol nemcsak felügyelte, hanem segítette is a munkát. Igazi mesterember volt, így vezette cégét. Alighanem ezzel is magyarázható, hogy távoztával a vállalat nem tudta visszaszerezni régi rangját, 1938-ban pedig meg is szűnt. Vadas József A „méltóságos” asztalos Százhatvan éve született Thék Endre, a modern magyar bútoripar megteremtője Budapest, WitL Üllői út 86 í Kek-féle gyér , nemcsak hangszerekből, de bútorokból is nagy választékot tart ■ készletben, amelyek kivitel tekintetében páratlanok és aránylag igen olcsók,ezeket azonban látni kell. filézd gyermekem, itt ven a Thik-féle magyar zongoragyér nagy saját árukéra, a Cöld Ő Fenségének bérpalotájából költözött új feje. itt a magyar hangszer kipróbálására oly választék van, mint sehol, ha kall, díjtalanul kapni nagy képes árjegyzéket. A Thék-gyárat reklámozó egykorú képeslap Rejtekút a titkos borospincébe A hajdani Pannónia Szálló ma is álló -Rákóczi út 5. szám alatti - épületének helyiségei már több éve üresen tátonganak. Az 1867-től 1947-ig működő hotel bezárása után a háromemeletes ház az Eötvös Loránd Tudományegyetem diákszállójaként funkcionált, majd az ELTE egyes tanszékeit helyezték el falai közé. Az épületben azonban több mint fél évszázad elteltével, ma is sok apró emlék idézi fel a Pannónia hangulatát: ilyenek például a lépcsőház oszlopfőinek PSZ monogramjai és eredeti lépcsőkorlátjai. A kapualjban látható a belépőt jobb oldalról fogadó hatalmas belga tükör is, amelynek alsó párkánya az egykori tulajdonos, Glück Frigyes nevét jelzi. Glück az 1880-as évek derekán édesanyjától örökölte az épületet, és neki köszönhetően egy évtized múltán a száztizenöt szobásra bővített Pannóniát már Pest egyik legelőkelőbb szállodájaként emlegették. A lift, az elegáns bálterem, az eltolható kupolájú Pálmakert és a hatalmas könyvtár - ahol a jeles szállodaigazgató a maga felbecsülhetetlen értékű, több száz éves szakácskönyveit őrizte - mind-mind messze földön híres volt. A kiváló szállodás személyéhez és a Pannónia Szálló épületéhez különböző anekdoták is fűződnek. Korabeli visszaemlékezések szerint például az étterem konyhájának kellős közepét egy dobogó foglalta el, rajta asztallal és egy székkel, amelyen Glück Frigyes felesége ült naphosszat, és jegyezte a konyhából kivitt ételek és italok mennyiségét. Egy-egy kiválasztott vendégnek azt is megmutatták, mi rejtőzik a dobogó alatt. Ha levették róla a bútorokat, rejtekajtó csapódott fel, amely Glück legritkább borainak titkos gyűjteményébe vezetett. De vajon megvan-e még az egykori rejtett borospince? A válasz bizonyára igen. Ám komoly expedíciót kell szerveznie annak, aki szeretne eljutni a hajdani konyha alatt megbújó helyiséghez. A pince ugyanis napjainkban az ELTE raktáraként funkcionál. Lépten-nyomon selejtezésre váró padokba, szekrényekbe, asztalokba botlunk, a keresett kamrának azonban se híre, se hamva. Pedig a Budapesti Városvédő Egyesület munkatársai az 1980-as években olyan, föld alatti szobácskára bukkantak, amelynek falát Nagy-Magyarországot ábrázoló dombormű díszítette. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem műszaki szakértői szerint a pincét azóta minden bizonnyal befalazták, de ha mégis megtalálnánk a sötét alagsorban, akkor is csak limlomokra bukkannánk benne. Glück Frigyes rejtett helyisége kétségkívül létezett. A Pannónia Szálló ódon falai azonban továbbra is hűen őrzik az évszázados borospince titkát. Prusinszki István Az oszlopfőkbe faragott betűk még emlékeztetnek a Pannónia Szállóra .Terítéken. // Őszutó Öreglegényesre vesszük a figurát, míg a Pozsonyi úton rugdossuk az avart, és nem nőkről, családról, munkáról dumálunk, hanem a műfordítások reménytelenségéről, hogy csak az az egyszerű Rilke-félsor: „Herr, es ist Zeit” is már mennyire megoldhatatlan. A szó szerinti fordítás, „ Uram, itt az idő ” túl könnyű, valahogy elmegy a pillanat sorsszerűsége mellett, a tényleges értelemhez talán mégis közelebb álló „Uram, elég” viszont nem éppen költői, és elveszíti az időszót, amely őszi versnél alapvető fontosságú. És mint mindig, ha nehezen megoldható problémával találkozunk, leülünk enni. A Kiskakukk megfelelő helynek látszik, tiszta, felújított, barátságos. Kicsit gyanús, hogy vasárnap délben mennyire kevesen vannak, de ha csak ez a gond, jön egy nagyszülőpár két unokával, és csapnak akkora zajt, hogy zeng az étterem. Különös módon nem a gyerekek a hangosak, ők csak azt teszik, ami a kötelességük, elbitangolnak, kínozzák egymást, hanem a nagyszülők, akik erre olyan színpadi gesztusokkal és hangsúlyokkal reagálnak, hogy beletelik pár percbe, hogy ne kapkodjuk oda folyton a fejünket. A Kiskakukk a modern középpolgárságot kínálja, nem olcsó, de nem megfizethetetlen, és a pénzért cserébe barátságos tisztességet nyújt. Nagyon kedves, mosolygós, halk szavú a pincér, kis csalódást okoz csak, mert mindig úgy ajánl valamit, mintha valami napi specialitás lenne, közben pedig mindössze az étlapról mond föl szemelvényeket - de ez legyen a legnagyobb baj. Nem ez a legnagyobb baj. Viszont a legnagyobb sem hatalmas, mindenesetre a desszertek között a csokimousse és a mákparfé csak belegondolva tűnt igazi, lélek üdvösségét kockáztató kalandnak, a valóság elég bágyadt, a mousse sápadt, tejszínes, se nem ízes, se nem édes, a parfé pedig fagyos golyóbis. Vannak még kisebb konyhai melléfogások, a szarvaspörköltet kísérő túrós galuska nem méltó az elegáns társaságra, olyan, mint egy hitvány túrógombóc kolbászkára formálva, nincs íze, és nem veszi föl a nemes mártást. A kacsamellfilé is talán túlságosan steak-partizán jellegű, véres és ellenálló, a tejfölös tócsni finom hozzá, de valahogy a sok párolt káposztával nem tudja megerősíteni a főételt. Azért szó sincs nagy szerencsétlenségről, korrekt lazacsalátával kezdjük az ebédet, zöldek, paradicsomdarabok között szépen vörösült a füstölt lazac, a libamájkrémlevessel adózni tudunk lassan már betegessé fajuló libamájimádatunknak — viszont a borjúfagulevessel aligha lehetne szakácsversenyen elindulni. Van az étteremnek valami irodalmias vonala, minden megrázó és gyönyörű olvasva, aztán az ihlet forrása kissé kiábrándító, ahogy Rilke is rímes sorokat írt magányról és bevégezetlen munkáról, miközben csak arról van szó, hogy megint hidegre fordult az időjárás. De lehet beszélgetni, melegedni, franciás nemtörődömséggel Pernod-t iszogatni, fizetni, és az ajtóban állva borongani azon, ahogy a szél a rőz avart cibálja, és összehúzott kabáttal elfogadni, hogy jól van ez így. Kiszolgálás, mosolygós Konyha: borongás a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONLINE-on: www.nepszabadsag.hu