Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. december
2002-12-21
40 Az Operaház mögötti Hajós utcában sétálgatók gyakran tekintgetnek felfelé, megcsodálva a 25-ös számú épület falfülkéjében elhelyezett egyetlen budapesti Napóleon-szobrot. A híres hadvezér csaknem egy évszázada áll jellegzetes pózban, összefont karral a róla elnevezett udvar oromzatán, és pillant le méltóságteljesen a ház előtti keskeny sétálóutcára. A szoborállítás izgalmas történetét a főváros jeles krónikása, Bevilaqua-Borsody Béla nyomozta ki és mesélte el a Pest-budai kávéházak című, 1935-ben megjelent kétkötetes munkájában. „Az egykori pesti Zsibvásár téren, a Hajóshoz cégérezett züllött serházról elnevezett Hajós utca és az Új utca - ma Zichy Jenő utca - sarkán a Café Napoleon jelenti egy régi egyemeletes házban az egykori váci vámsorompó körüli folyófertály aljaéletű nagyvilágiságát, a későbbi Orfeum-fertály, a pesti Joshivara kezdeteit - írja Bevilaqua. Napóleon: itt a gáláns, kalandos III. Napóleon császár, a Second Empire nagy Viveur-je nevét jelenti az éjszakai »Parisisme« világában, 1873-ban a hallatlanul züllött Thaisz Aera virágja idején. A viskó helyén az 1900-as években épült új házra — melybe az új Napoleon kávéház került, a nem kevésbé züllött Café Micado tőszomszédságába - a Nagy Napolon corsicai szobra dugja mellénye gombjai közé ujjait és tekint le a régi pesti Lotyófertályra. Itt áll a kis káplár újkori pesti házjegyül, hogy a ház Napoleon-udvar nevet viseljen máig a pesti cégérheraldikai »Leiterjakab« nagyobb dicsőségére.” A XIX. század hetvenes éveinek elején, Poroszország és Franciaország háborúja idején III. Napóleon (1808-1873) Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendett. A híres francia császár sokat foglalkozott a haditechnikával, a tüzérség történetéről írt könyve magyarul is megjelent. Többek között elkészíttette egy ókori hadigálya és követőgép modelljét, és — utolsó békés cselekedeteként — becsületrendet adományozott a neves írónak, Jules Vernének. A császár közismerten jól biliárdozott, és kipödört bajuszával, vállas alakjával korának egyik legnépszerűbb alakja volt - olvashatjuk a Budapest folyóirat egyik 1977- es számában. A III. Napóleon iránti lelkesedés késztette az új kávéház tulajdonosát, hogy üzletét róla nevezze el, és a kávéház cégtábláján lévő feliratot olvasva senkinek nem jutott eszébe, hogy másra gondoljon, mint III. Napóleonra. Ám teltek-múltak az évek, befejeződtek a háborúk, III. Napóleon neve és tettei eltűntek a történelem süllyesztőjében. Amikor pedig 1906-ban a fejlődő főváros a Hajós utcában az akkori időknek megfelelő modern, luxuskivitelű bérházzal gazdagodott, a márvány oszlopos, tágas lépcsőházú, jól jövedelmező épületet tulajdonosa Napóleon-udvarnak nevezte el a közeli kávéházról. A ház építtetője azonban nem tudta, hogy a népszerű kávéház nem a Korzikán született hadvezérről és császárról, Bonaparte Napóleonról (1769-1821), hanem a hegyes bajuszú Napóleonról kapta nevét! Elkészíttette hát műkőből Bonaparte Napóleon szobrát, és azt elhelyeztette a magasban, egy fülkében. A Hajós utcai „másik Napóleon” ma is ugyanazzal a rezzenéstelen arccal, merev testtartással tekint lefelé, mint az előző századfordulón. A különleges szobor és a homlokzat tatarozása viszont hosszú évek óta várat magára, pedig nem kétséges, hogy az épület hangulatos lépcsőháza, mitológiai témájú domborművei, a kovácsoltvas rácsok és a közelmúltban pótolt üvegablakok megérdemelnék a gondoskodást. Bár az 1997-ben műemléki védettség alá helyezett, lövésnyomokkal tarkított hatalmas bérház külföldi tulajdonosai nemcsak lakásukat, hanem közvetlen környezetét is előszeretettel hozzák rendbe, az ellopott vagy megrongált lépcsőházi díszek pótlása még mindig várat magára. Pedig abban talán a lakók is egyetértenek, hogy régóta időszerű már a főváros egyik legszebb épületének felújítása. Így évekig tartó mellőzöttség után a kiváló császár és hadvezér ismét a neki járó tisztelettel foglalhatja majd el helyét a Hajós utca 25. oromzatán. Prusinszki István A másik Napóleon FOTÓ: RÉDEI FERENC NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. DECEMBER 21., SZOMBAT Szlovákok a régi Pest-Budán Némi túlzással azt szokták mondani, hogy a kibontakozó világváros palotáinak tégláit a tót napszámosok hordták össze A szlovákok jelentősebb számban a XVIII. század második negyedében jelentek meg Pest-Budán. Állami telepítési akció eredményeként ekkor alakult ki egy utcányi kis tót sziget Újlakon. (Cikkünkben a szlovák, illetve a tót népnevet egyaránt használjuk: az etnikum megnevezésére a XIX. században szinte kizárólag az utóbbit használta mind a köznyelv, mind a tudomány, s annak nem volt semmilyen pejoratív vagy lekicsinylő mellékzöngéje.) Fővárosba áramlásuk később is, még a reformkorban is élénken folyt, de arányuk így is viszonylag alacsony volt a két „uralkodó” etnikumhoz, a magyarhoz és a némethez képest. Az 1851-es népszámlálás alkalmával - melynek során először érdeklődtek hivatalosan a nemzetiségi hovatartozás felől — Pesten 4200-an, Budán 1300-an vallották magukat szlováknak, ami az össznépesség négy-öt százalékát tette ki. Túlnyomó többségük a városi társadalom alsó rétegeihez tartozott: a relatív túlnépesedettséggel küzdő hegyes Felföldről útra kelők elsősorban napszámosként találtak megélhetést az építkezéseken, vagy a legkülönbözőbb alkalmi munkákkal keresték kenyerüket. Minden népességstatisztika esetén a legbizonytalanabb adatsorok közé tartoznak a nemzetiségi hovatartozásról vallók, hiszen az identitás egyik változékony eleméről adnak statikus képet. Még a szokásosnál is óvatosabban kell azonban kezelnünk a szlovák vagy szlovák eredetű pest-budaiak adatait. Már a XIX. századi megfigyelők is hangoztatták, hogy minden fővárosi etnikum közül ők asszimilálódtak leggyorsabban és legnagyobb számban a magyarokhoz, ezért a későbbi nemzetiségi, illetve anyanyelvi statisztikák is lefelé torzítják arányukat. Pedig a budapesti szlovákság a dualizmus évtizedeiben is bőséges utánpótlással rendelkezett: némi túlzással szokták azt mondani, hogy a világvárossá váló Budapest palotáinak tégláit a tót napszámosok hordták össze. A feltűnően gyors asszimilációt a kortársak leginkább a saját értelmiség hiányával magyarázták, s azzal, hogy a két kezük munkájából élőknek boldogulásuk érdekében teljesen alkalmazkodniuk kellett a többséghez. Egyes foglalkozások, a XIX. századi pesti utca egyes jellegzetes alakjai kifejezetten a szlovák etnikumhoz kötődtek. Egy részük - a vándorárusok - csak ideiglenesen tartózkodott a fővárosban, de évről évre visszatértek, hátukon hozva a Kárpátok különleges növényeit és állatait, vagy a felvidéki paraszti háziipar termékeit. Legismertebb képviselőjük kétségtelenül a drótos tót volt, aki főleg a megrepedt, elhasadt cserépedények javításából (összedrótozásából) élt, de lehetett nála egérfogat, huzalból font kosarat vásárolni, sőt egyszerűbb bádogos munkákra is vállalkozott. (A takarék-, illetve a gáztűzhelyek XIX. század végi elterjedése előtt az ételek jelentős része cserépedényben készült, így a drótosok szolgáltatására igen nagy igény volt.) Az Árva, a Vág és a Garam mentén lakó tutajosaik kormányozták a fővárosig a Kárpátokban kivágott, tutajjá kötözött fenyőszálakat, a rohamosan épülő Budapest fontos építőanyagát. Vándorárusaik látták el a főváros ínyenceit a különleges csemegének számító fenyőmadarakkal, amelyeket a jobb környékeken udvarról udvarra járva „kranavet” kiáltásokkal kínáltak. Többnyire közülük kerültek ki az „olejkárok”, akik részben valóban hasznos gyógynövényeikkel, részben kétes hatású csodakenőcseikkel és olajaikkal járták az országot, sőt a Monarchiát. Ugyancsak távoli vidékekre eljutott - főleg a század első felében - a vándorárusok révén az árvás parasztasszonyok által szőtt vászon, az ügyes kezű parasztok által faragott faeszközök sokasága, valamint a hegyvidéki üveghuták gyártmányai. Jellegzetesen tót - de már a helybeliek által űzött foglalkozásnak számított a Duna-víz-árusé, aki szamárhátra erősített puttonyban, vagy egylovas lajtkocsitól hangos „Tuinavasz!” (eredetileg Donauwasser, azaz Duna-víz) kiáltással hívta fel „árujára” a figyelmet, amelyet főleg mosásra használtak, míg ki nem épült a vízvezeték az 1870-es években. A pest-budai szlovákok két felekezethez: a római katolikus és az evangélikus egyházhoz tartoztak. Nemzetiségi szempontból az utóbbi - bár kisebb létszámú — közösség jutott fontosabb szerephez. Az evangélikus egyházközség (melynek tagjai zömmel közülük és a németek közül kerültek ki). 1787-es megalakulásakor a magyar nevű, de magát szlováknak valló Molnár Jánost választotta lelkészének. Egyházi részről ő irányította az evangélikus egyház pesti intézményesülését, így a templom és az iskola építését a mai Deák téren. Az istentiszteleteket felváltva szlovákul és németül tartották, de úgy, hogy a nagyobb ünnepeken a többséget alkotó tótok anyanyelvét használták. Magyarul csak kivételesen beszéltek, noha az egyház fő patrónusai magyar mágnások (Podmaniczky, Prónay család) voltak. A gyülekezet létszámának gyarapodásával aztán több lelkészt is el tudtak tartani: a német Lang Mihály mellé 1819-ben meghívták segédlelkésznek és tót hitszónoknak Jan Kollárt (vagy ahogy a régebbi magyar történetírás számon tartotta: Kollár Jánost), 1835-ben pedig a magyar anyanyelvű Székács Józsefet. Kollár kinevezésével az egyházközségen belül felszínre törtek az etnikai ellentétek. A Nyitra megyéből származó papot - akit utóbb, 1834-ben az egyházközség rendes lelkészének választott - a szlovák nemzettudat kulturális megalapozójaként tartják számon. (Az 1827-ben Pesten megjelentett Slávy dcera című lírai eposzának jelentőségét Vörösmarty Zalán futásával szokták párhuzamba állítani.) Lelkes híve volt a szláv népek összefogásának, s pesti házát a magyarországi délszlávok vezető személyiségei, illetve erre utazó orosz tudósok is gyakran felkeresték. Pest azonban Kollár itteni működése ellenére sem vált szlovák kulturális központtá (mint az a szerbek esetében történt): a nemzeti ébredést megtestesítő fiatal értelmiség Pozsonyban összpontosult, s Kollár a negyvenes években meglehetősen el is szigetelődött a „szláv kölcsönösséget” hangsúlyozó nézeteivel. A nemzetiségi ellentétek kiéleződése a reformkorban a szlovákság egy részének fokozódó elkülönüléséhez vezetett. A magyar és német nyelven oktató belvárosi iskolával szemben a Józsefvárosban már 1821-ben szlovák elemi létesült. Székács meghívására is annak következtében került sor, hogy 1834-ben a három etnikumhoz tartozó hívek három egyenjogú gyülekezetre váltak szét. Amikor az 1838-as nagy árvíz után meginduló újjáépítéskor az evangélikusok a Kerepesi úton (a mai Rákóczi út 57. szám alatt) egy második templom számára telket kaptak a várostól, Kollár ezen már kifejezetten szlovák templomot akart építeni. A további súrlódások elkerülése érdekében ebbe a német és a magyar gyülekezet is beleegyezett. 1854-ben anyagilag is függetlenítették a szlovák egyházközséget: megkapták a telket, valamint 12 ezer forint „végkielégítést” a Deák-téri épületek elhagyása fejében. A következő években ebből, s egy Huszdák Zsófia nevű vagyonos özvegy hagyatékából, valamint a hívek adományaiból felépült a paplak és az iskola. 1856-ban kezdték el a kettő között, az ekkor már Luther-udvarnak nevezett telken a templom építését, felszentelésére 1867-ben került sor. A pesti szlovák „fellegvár” kiépítését azonban már nem Kollár vezette, őt az ellene szervezett nacionalista tüntetések 1848- ban távozásra kényszerítették, s 1852- ben Bécsben halt meg. Fónagy Zoltán A szlovák evangélikus templom a Kerepesi (ma: Rákóczi) úton a Vasárnapi Újság 1863-as metszetén FORRÁS: FSZEK BUDAPEST GYŰJTEMÉNY .Terítéken. Csúnyáék esküvője Szétmegy a fejünk. Erről persze nem az étterem tehet, legfeljebb annak mérete. Csinos kis hely az Árpád fejedelem útján a Tintoretto, minden új benne, és az ízléssel sem voltak bajok. Fényesre lakkozott varrógépasztalok, antikvitás boltokból beszerzett székek, és az ifjú pár, Mr. és Mrs. Csúnya, akik sajnos pont ebben a picinyke térben tartják esküvői ebédjüket. Persze ezzel sem lenne semmi baj, ha izgalmas történeteiket és hasonlóan izgalmas életük eseményeit nem ordítva osztanák meg egymással és a környezettel, de így a rettenetes hangok összevissza verődnek a térben, és elkerülhetetlenül közeledik a migrén. Sokáig ennek tulajdonítjuk az enyhe csalódást, amely az étteremben szépen, kúszva, de utolér minket. Mert a pincér kedves fiatalember, lassú, de mi sem sietünk, húsz percen belül megkapjuk az előételeket, sajttálat hazai sajtokból, de szépen, ínycsiklandozóan összeállítva, és hideg pisztrángot, tormahabbal. Kicsit hidegebb a hal, mint kellene, néhol szinte fagyos, és a tormahabban is kevesebb a torma, mint a hab, de érezzük idegállapotunkon, hogy nehéz lesz ma kedvünkre tenni. A bor ötvenszázalékos, a szekszárdi cuvée inkább lőre, az olaszrizling viszont kellemesen gyümölcsös. A leves sem segít sokat a helyzeten, a borsós még megjárná rózsás színével és a cékla visszafogott földízével, de a vaderőlevest hiába próbáljuk mentegetni: répa répa hátán, hűvöskés a lé, kevés a zamat. A legnagyobb baj, hogy mire a levessel készen vagyunk, a násznép is fölszedelődzködik, az idegeink is kisimulhatnának, de sorsunk mégsem fordul jobbra. Az étlap hat főételt tartalmaz, ami mindenképpen biztató, azt hinnénk, hogy keveset, de azt jól, ahogy Aiszóposz meséjében mondja az oroszlánanya: egyet, de oroszlánt. A főételek mind festők nevét viselik, és elkövetjük azt a hibát, hogy képzőművészeti ízlésünket követjük. Rubens módjára készített bifszteket rendelünk. Persze ha azt írnák az étlapra, amit hoznak, talán résen lettünk volna, mert a mazsolás rizs már előrevetíti az édes és sós ízek divatos és nem feltétlenül indokolt keveredését, de az étlap a mézben pácolt húshoz vadrizst ígért. Akárhogy is, az étel szörnyű, mintha fölerősített Uncle Ben ’s-szósszal öntötték volna le a marhahúst. A másik fogás Munkácsy módjára elkészített libamell. Itt a húsra nem lehet panasz (nincs is), csak mellette a lilakáposzta nem elég savanyú, nagy, íz nélküli massza. Ha hozzávesszük, hogy minderre jó fél órát kellett várni, talán érthető, hogy kedélyünk mind borúsabbra fordul. Teljesen érthetetlen a lassúságnak ez a foka: a feltehetően kész madártejre és gesztenyés piskótára újabb húsz perc a várakozási idő, bár a madárfejnek legalább felhőtlenül örülhetünk. Idő közben ránk esteledik, lassan itt maradhatnánk akár vacsorára is, főleg, ha a rendeléstől a kiszolgálásig tartó idő megmarad ilyen hosszúnak, de kiölték belőlünk a vállalkozó szellemet. Még átfutjuk az étlapot, amely a szokott szellemességgel zárul: ha ízlett, küldje el barátait, ha nem, akkor az ellenségeit. De csak a jól kereső ellenségeket. Kiszolgálás: lassú Konyha: kétes a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a NÉPSZABADSÁG ONME-on: www.nepszabadsag.hu