Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. március
2003-03-03
28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. MÁRCIUS 3., HÉTFŐ A szabadság fája a mi vérünkből nő fel! A szabadságharc utáni Habsburg-ellenes szervezkedés vezetőinek kivégzése Százötven éve, 1852. március 3-ának délelőttjén gyászos menet indult el a mai Szabadság tér helyén álló Újépületből. A zárt, fekete batár zsandárok és katonák sorfala között gördült végig a városon, egészen a Ludovikáig. A bámész pestiek között hamar elterjedt a hír: Noszlopy Gáspárt, Jubál Károlyt, Sárközy Soma ügyvédet és Andrásffy Károly egykori honvédtisztet viszik kivégzésre. A négy halálraítélt „bűne” Bécs szemében valóban megbocsáthatatlan volt: „ismét felségsértési fondorkodásba bocsátkoztak”, vagyis a szabadságharc leverése után alig két évvel, az osztrák hatalom ellenében kísérletet tettek a független Magyarország megteremtésére. A szervezkedés központja Pesten, Meszlényi Rudolf özvegyének, Kossuth Zsuzsannának házában volt. Ő az állandóan figyelő rendőrkopók éberségét kijátszva rendszeresen leveleket váltott emigrációban élő testvérével. Valószínűleg így tudta meg, hogy 1851 nyarán Mazzininek, az olasz szabadság bajnokának biztatására újabb felkelés megszervezésének tervével álltak elő a menekült magyarok. Egyik vezetőjéül Makk Károlyt, a komáromi vár egykori tüzértisztjét nevezte ki Kossuth. Olasz mintára megtervezték a felkelés szervezetét is, oly módon, hogy a zsandárok minél nehezebben akadjanak a résztvevők nyomára. Nagyszabású elképzeléseit igyekezett az emigráció mihamarabb Magyarországra is eljuttatni, hogy megkezdődhessen a felkelés szervezése. Elsőnek a Székelyföldre jutottak el azok a küldöttek, akik a Makk Károly által megszövegezett felhívást hozták magukkal. Az osztrákok azonban hamar tudomást szereztek a tervekről, amiben a fizetett besúgók mellett a rossz szervezés és valószínűleg a titoksértés is közrejátszhatott. Pestre csaknem Erdéllyel egy időben jutott el a szervezkedés tervezete. A futár, aki a levelet hozta, Andrásffy Károly menekült honvédtiszt volt. Útja a magyar fővárosban Meszlényiné lakására vezetett. Itt gyűlt össze a leendő felkelés vezérkara. Közülük szervezőképességével és világos gondolkodásával kiemelkedett Jubál Károly. A bécsi politechnikumban, majd a budai Ipartanodában - a mai Műegyetem elődjében - tanárkodó Jubál ekkor Kossuth húgának gyermekeit nevelte. Talán ezért is javasolta Kossuth Zsuzsanna bátyjának Makk leváltását, és a higgadt tanárember kinevezését a szervezkedés élére. Kossuth azonban katonai gyakorlattal bíró személyt akart látni a parancsnoki poszton, így Jubálnak a felkelés előkészítése maradt feladatul. Miközben Meszlényiné otthona lázas szervezkedés helyszíne lett, az Alföldön Noszlopy Gáspár vezetésével titokban megkezdődött a katonák, felkelők toborzása. A szabadságharc idején szabadcsapatok irányításában nagy gyakorlatra szert tett Noszlopy kezdetben az újabb forradalom kitöréséig nem látta lehetőségét a fegyveres tevékenységnek. Ezzel Jubál Károly és a többi pesti vezető is egyetértett. Maga Jubál egyébként is úgy gondolta, csak akkor lehet esélyük sikerre, ha Magyarország mellett a többi szomszédos, sőt távolabbi államban is felkelés tör ki a zsarnokság ellen. Addig is, amíg ez megtörténik, a fegyverek, az élelem és legfőképpen a pénz összegyűjtését tartotta a legfontosabbnak. Noszlopy és Jubál között azonban nem tartott sokáig az egyetértés. Noszlopy, aki a hozzá csapódott szegénylegényekkel naponta találkozott, egyre kevésbé tartotta kivitelezhetőnek elrejtésüket a Mátra és a Bakony barlangjaiban, hogy ott várják ki, míg a Habsburgok hadseregének másutt akad dolga. Talán ezért vetődött föl az a gondolat, hogy a meghódított országot 1852 nyarán beutazó Ferenc Józsefet elfogják az Alföldön. A császárt titkos helyen addig akarták rabságban tartani, amíg nem hajlandó visszaállítani a magyar alkotmányt. A felettébb kockázatos és képtelen tervről azonban hamarosan kénytelenek voltak lemondani. Noszlopy Gáspárt a császár elfogásánál hétköznapibb, ám kétségkívül lényeges gondok is foglalkoztatták. A csapatába jelentkezők többsége olyan szegénylegény volt, akinek nemigen jutott tisztességes megélhetés. Hogy az ágrólszakadt „seregnek”, mely aligha lehetett több félszáz tagúnál, katonásabb külsőt kölcsönözzenek, és újabb jelentkezőknek is kedvet teremtsenek a belépéshez, hozzáfogtak az egyenruhák megvarratásához. Ez persze nem maradhatott sokáig titokban. Ehhez és a szabadcsapat ellátásához pénzre is szükségük volt. Noszlopy kapott ugyan Pestről 400 forintot - azt is kölcsön -, ám a pénz hamar elfogyott. A hiányt másból, mint zsákmányolásból, aligha pótolhatták. Szegénylegényei 1852 novemberében Gindly Antal, kormányhűnek ismert Tolna megyei birtokoshoz állítottak be. Ő azonban nem volt hajlandó értékeit odaadni: dulakodni kezdtek, s a földesúr holtan hanyatlott a földre. A gyilkosság után hajtóvadászat indult az Alföldön Noszlopy csapata ellen. Nagy részük gyorsan zsandárkézre került, és azokat, akikre rábizonyítható volt a rablás és a földesúr megölése, 1852 decemberében Pakson fel is akasztották. Vezérük ekkor még megmenekült és Pestre szökött. Itt azonban hiába kereste Jubált és Meszlényiné Kossuth Zsuzsannát, a felkelés pesti vezetői már csaknem egy éve őrizetben voltak. Végzetüket nem Noszlopy tevékenysége okozta, hanem egy szerencsétlen véletlen. Az éppen Londonban tartózkodó Kossuth Lajos ugyanis levelet akart Pestre csempésztetni nővérének és az általa egyre többre tartott Jubál Károlynak, ám az üzenetet hozó Piringer Mihály egykori ügyvédet Hamburgban felismerték és letartóztatták. Piringer - talán hogy magát mentse — mindent elárult, amit tudott, ám elfogói így sem kegyelmeztek neki: halálra ítélték és felakasztották. Piringer vallomása alapján 1851 decemberében Jubált, Kossuth nővéreit, Meszlényinét, Ruttkaynét és Zsulavszkynét, továbbá édesanyjukat, Weber Karolinát Pesten letartóztatták és Bécsbe vitték. Mellettük számosan kerültek fogságba Bécsben és a magyar fővárosban. Közöttük volt Johann May, Komárom várának egykori tisztje, aki magyarul ugyan alig tudott, mégis lelkesen csatlakozott a Habsburgok elleni szervezkedéshez. May a börtönben sem akarta cserbenhagyni társait. Attól való félelmében, hogy a reá váró kínzásokat nem fogja kibírni, és vallomásaival a többieket, különösen a makacsul tagadó Kossuth nővéreket nehéz helyzetbe hozza, öngyilkosságra szánta el magát. Cellájában egyetlen lehetősége kínálkozott erre: a tűzhalál. Egyik este az őr füstöt látva kiszivárogni az ajtó résein, benyitott, elborzasztó látvány tárult szeme elé. Johann May lángokban álló ágyán egyetlen jajszó nélkül tűrte a kínokat. A börtönorvosok még egy napig tudták életben tartani, de a haldokló egyetlen szóval sem felelt a záporozó kérdésekre. Vele ellentétben Jubál Károly és a Kossuth leveleit csempésző Andrásffy Károly nem tagadtak. Valószínűleg tudták, hogy ítéletük mindenképpen a halál lesz, ezért igyekeztek bíráiknak bebizonyítani: a szervezkedés csak a kezdet volt, és Magyarország soha nem lesz sorsával megbékélt tartomány. Az ítélkezők előtt a vádlottak „bűnössége” végig nyilvánvaló volt, a per mégis sokáig tartott: a makacsul hallgató foglyokból igyekeztek minél több résztvevő nevét kicsikarni. Amikor Noszlopy Gáspárt és a tervezett felkelés egyik vezetőjének tartott Sárközy Somát is sikerült elfogni, Bécsben úgy döntöttek, egyszerre hajtják végre a négy vádlott halálos ítéletét. A rebellis ország okulására Pestet jelölték ki helyszínnek. 1853. február 28-án különvonat hozta Pestre Noszlopyt és Sárközyt (a másik két elítélt már itt tartózkodott). Forgách gróf zsandár alezredes megszállatta az egész pályaudvart. Onnan zsandárok és ulánusok kísérték a vágtató börtönkocsit az Újépülethez. Március 2-án, aki akarta, a siralomháznak kijelölt cellában megnézhette a fogolyoszlopyt: ez az eljárás máskor rablógyilkosok, útonállók esetében volt szokásos. Másnap innen vitték őket az Üllői úton a Ludovikába, ahol Jubállal együtt mindhármukat felakasztották. A negyedik, Andrásffy az utolsó pillanatban a megalázó és olykor hosszas haláltusát előidéző bitófa helyett kivégzőosztag elé került. Noszlopy utolsó szavait elnyomta ugyan a dobpergés, de az ítéletre adott válasza még hallható volt: „Engem felakaszthatnak, de a szabadságot nem! Annak fája a mi vérünkből fog felnőni!” A régi ferencvárosi temető szélén megásott sírjukat másnapra virágok borították, március 15-én pedig a pesti rendőrigazgató bosszúsan volt kénytelen jelenteni a helytartótanácsnak, hogy fejfájukra ismeretlenek ráírták: „Átok a gyilkosokra, átok arra, aki most uralkodik a magyar hazában!” Hámori Péter Szemben az Újépület, ahonnan a felkelés szervezőit a kivégzésre vitték forrás: Budapest anno „Madzagvasúttal” a Csillagtelepre Tavaly a csepeli Rózsadomb aszfaltozási munkálatai során rozsdás sínpárokat emeltek ki a II. Rákóczi Ferenc út kereszteződéseiben. A megmaradt Klapka utcai sín- és korlátmaradványt, illetve a Transzformátorgyár előtt árválkodó, korrodált vasúti táblát leszámítva, ezek voltak az egykori csillagtelepi HÉV-vonal utolsó tárgyi emlékei. 1959. december 20-án indult a forgalom a Weiss Manfréd Művek egykori lőszerraktárához vezető tolatóvágányon. E járat az akkoriban átadott új munkáslakótelepen élők gyors és kényelmes utazását szolgálta, egyszersmind tehermentesítve a kerület központjába tartó, ide már zsúfoltan érkező 38-as buszt. Belső végállomása nagyjából egy vonalban volt a csepeli gyorsvasúéval, de a II. Rákóczi Ferenc út túloldalán. (Noha a két vonal össze volt kötve, a Csillagtelepről érkező szerelvények nem szelték át a II. Rákóczi Ferenc utat.) Megállói szinte azonosak voltak a ma is közlekedő 38-as autóbuszéival. A szembejövő motorkocsik az egyetlen forgalmi kitérőben, a Rózsa utcánál találkoztak. A Budafokról a hajdani Rózsa utcai kishajójárattal érkezők a csepeliek körében egyszerűen csak „madzagvasútnak” nevezett HÉV-vel könynyűszerrel eljuthattak a Csepel Művek délebbre eső gyáregységeibe is. A Tökölre vezető műút melletti tolatóvágányt 1961-ben még 300 méterrel meghosszabbították, így a kocsik a Hárosi iskoláig szállították az utasokat. Érdekesség, hogy e vonalon feltételes megállóhely is akadt, mégpedig kettő: a Csepel Művek XI-es kapujánál és a Csepeli útnál. A BHÉV (Budapesti Helyiérdekű Vasút) öt db, a MÁV-tól megvásárolt, kéttengelyes, dízelüzemű motorkocsija végül is kevesebb mint hat évig koptatta a síneket e rövidke vonalon. 1965. november 28-án megszűnt a forgalom a főváros egyetlen dízelüzemű HÉV-vonalán. Petz Nándor is ________Festőállvány________ A Tabán Edvi Illés Aladár ecsetjével Az 1930-as években átrendezték a Tabánt. Pontosabban: épületeinek jelentős részét lebontották, és hangulatos utcák, terek tűntek el a városrész térképéről. Az átalakítás célja modern fürdő- és villanegyed kialakítása volt, ám ez az elképzelés a mai napig sem valósult meg. Ma már az 1920-as években készült festményen látható Virág Benedek utcát is hiába keresnénk. A Rácfürdőtől nem messze, az egykori Görög és Hadnagy utca közötti utcácska 1936-ban megszűnt. A kép hátterében látható 1740- es években épült - barokk stílusú szerb templom sem létezik már. Igaz, ez az épület nem a „nagy átrendeződés” áldozata lett, hanem a második világháborúé. A súlyosan megrongálódott templomot le kellett bontani. Nincs olyan, a Tabánnal foglalkozó helytörténeti munka, amely ne szánna külön fejezetet az utca névadójának, Virág Benedeknek. A magyar ódaköltészet egyik legnagyobb mestere a XVIII. század végén Székesfehérvárról költözött fel előbb Pestre, majd a Tabánba. Nem a később róla elnevezett utcában, hanem az Apród utcában, az egykori Arany Szarvas sütőházban élte mindennapjait az aszkéta életű költő és író. Lakásából ritkán, csak misére és egy kis napi sétára mozdult ki, íróbarátait viszont gyakran látta vendégül. Az illusztris társaság tagja volt többek között Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Döbrentei Gábor. A Tabánban 1810 őszén hatalmas tűzvész pusztított. Állítólag a szüreti előkészületek közben kigyulladt egy fazsindelyes ház a Hosszú utcában. Egy óra múlva már lángokban állt a lábán nagy része. Kigyulladt a Duna hajóhídjának budai átkelője is, ezért Pestről sem jöhetett segítség. A vízvezetékek megsérültek, borral próbálták oltani a tüzet. Több mint négyszáz ház égett le vagy rongálódott meg súlyosan. Virág Benedek lakhelye is a lángok martalékává vált. Csekély pénzéből azonban nem telt az újjáépítésre, így barátai hozatták rendbe az Apród utcai lakást. A költő 1830-ban agyvérzést kapott, amelyből nem sikerült felépülnie. A tabáni temetőben helyezték örök nyugalomra. Halálának 50. évfordulóján, 1880-ban emléktáblát helyeztek el lakóháza falán. Sajnos a második világháborúban a ház végleg elpusztult. Ma az Apród utcában Pátzay Pál Virág Benedekről készült szobra jelzi, hogy valamikor itt élt és alkotott a magyar ódaköltészet egyik legnagyobb mestere. E kép festője, Edvi Illés Aladár (1870-1958) az akvarellfestészet elkötelezett híve, jeles képviselője volt. Miután megszerezte rajztanári oklevelét a Mintarajziskolában, 1893-ban Párizsban, a Julian Akadémián folytatta tanulmányait. Majd London következett, ahol az angol vízfestészettel foglalkozott. Lyka Károly szavaival élve: „Edvi Illés ezt a technikát tette magáévá, s ezen a téren jó ideig egyedül állott.” Hazatérte után sorra nyerte el a hazai és külföldi díjakat, és részesült magas kitüntetésekben. Például 1909-ben Borjak című művét állami akvarell-díjjal jutalmazták. A Képzőművészeti Főiskolán lelkesen avatta be tanítványait az akvarellfestészet rejtelmeibe. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az 1910-ben alakult Magyar Aquarell- és Pasztellfestők Egyesületének titkárává Edvi Illés Aladárt választották. Elnöke Nádler Róbert, alapító tagjai a kor neves festői, többek között Deák-Ébner Lajos, Katona Nándor, Körösfői-Kriesch Aladár voltak. A számos hazai és nemzetközi kiállítást rendező egyesület 1945-ig működött. Kiállítói között természetesen ott volt Edvi Illés Aladár is. Várnai Vera A Virág Benedek utca templomát ma már hiába keresnénk FORRÁS: BTM KISCELLI MÚZEUM