Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. március

2003-03-03

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. MÁRCIUS 3., HÉTFŐ A szabadság fája a mi vérünkből nő fel! A szabadságharc utáni Habsburg-ellenes szervezkedés vezetőinek kivégzése Szemben az Újépület, ahonnan a felkelés szervezőit a kivégzésre vitték forrás: Budapest anno Százötven éve, 1852. március 3-ának délelőttjén gyászos me­net indult el a mai Szabadság tér helyén álló Újépületből. A zárt, fekete batár zsandárok és kato­nák sorfala között gördült végig a városon, egészen a Ludovi- káig. A bámész pestiek között hamar elteijedt a hír: Noszlopy Gáspárt, Jubál Károlyt, Sárközy Soma ügyvédet és Andrásffy Károly egykori honvédtisztet viszik kivégzésre. A négy halálraítélt „bűne” Bécs szemében valóban meg­bocsáthatatlan volt: „ismét fel­ségsértési fondorkodásba bo­csátkoztak”, vagyis a szabad­ságharc leverése után alig két évvel, az osztrák hatalom elle­nében kísérletet tettek a függet­len Magyarország megteremté­sére. A szervezkedés központja Pesten, Meszlényi Rudolf özve­gyének, Kossuth Zsuzsannának házában volt. Ő az állandóan fi­gyelő rendőrkopók éberségét kijátszva rendszeresen levele­ket váltott emigrációban élő testvérével. Valószínűleg így tudta meg, hogy 1851 nyarán Mazzininek, az olasz szabadság bajnokának biztatására újabb felkelés megszervezésének tervével álltak elő a menekült magyarok. Egyik vezetőjéül Makk Károlyt, a komáromi vár egykori tüzértisztjét nevezte ki Kossuth. Olasz mintára megtervezték a felkelés szerve­zetét is, oly módon, hogy a zsandárok minél nehezebben akadjanak a résztve­vők nyomára. Nagyszabású elképzeléseit igyekezett az emigráció mihamarabb Magyaror­szágra is eljuttatni, hogy megkezdőd­hessen a felkelés szervezése. Elsőnek a Székelyföldre jutottak el azok a küldöt­tek, akik a Makk Károly által megszöve­gezett felhívást hozták magukkal. Az osztrákok azonban hamar tudomást sze­reztek a tervekről, amiben a fizetett besú­gók mellett a rossz szervezés és valószí­nűleg a titoksértés is közrejátszhatott. Pestre csaknem Erdéllyel egy időben jutott el a szervezkedés tervezete. A fu­tár, aki a levelet hozta, Andrásffy Károly menekült honvédtiszt volt. Útja a ma­gyar fővárosban Meszlényiné lakására vezetett. Itt gyűlt össze a leendő felkelés vezérkara. Közülük szervezőképességé­vel és világos gondolkodásával kiemel­kedett Jubál Károly. A bécsi politechni­kumban, majd a budai Ipartanodában - a mai Műegyetem elődjében - tanárkodé Jubál ekkor Kossuth húgának gyerme­keit nevelte. Talán ezért is javasolta Kos­suth Zsuzsanna bátyjának Makk leváltá­sát, és a higgadt tanárember kinevezését a szervezkedés élére. Kossuth azonban katonai gyakorlattal bíró személyt akart látni a parancsnoki poszton, így Jubálnak a felkelés előkészítése maradt feladatul. Miközben Meszlényiné otthona lázas szervezkedés helyszíne lett, az Alföldön Noszlopy Gáspár vezetésével titokban megkezdődött a katonák, felkelők tobor­zása. A szabadságharc idején szabadcsa­patok irányításában nagy gyakorlatra szert tett Noszlopy kezdetben az újabb forradalom kitöréséig nem látta lehetősé­gét a fegyveres tevékenységnek. Ezzel Jubál Károly és a többi pesti vezető is egyetértett. Maga Jubál egyébként is úgy gondolta, csak akkor lehet esélyük siker­re, ha Magyarország mellett a többi szomszédos, sőt távolabbi államban is felkelés tör ki a zsarnokság ellen. Addig is, amíg ez megtörténik, a fegyverek, az élelem és legfőképpen a pénz összegyűj­tését tartotta a legfontosabbnak. Noszlopy és Jubál között azonban nem tartott sokáig az egyetértés. Nosz­lopy, aki a hozzá csapódott szegénylegé­nyekkel naponta találkozott, egyre ke­vésbé tartotta kivitelezhetőnek elrejtésü­ket a Mátra és a Bakony barlangjaiban, hogy ott várják ki, míg a Habsburgok hadseregének másutt akad dolga. Talán ezért vetődött föl az a gondolat, hogy a meghódított országot 1852 nyarán beuta­zó Ferenc Józsefet elfogják az Alföldön. A császárt titkos helyen addig akarták rabságban tartani, amíg nem hajlandó visszaállítani a magyar alkotmányt. A fe­lettébb kockázatos és képtelen tervről azonban hamarosan kénytelenek voltak lemondani. Noszlopy Gáspárt a császár elfogásá­nál hétköznapibb, ám kétségkívül lénye­ges gondok is foglalkoztatták. A csapatá­ba jelentkezők többsége olyan szegény- legény volt, akinek nemigen jutott tisz­tességes megélhetés. Hogy az ágrólsza- kadt „seregnek”, mely aligha lehetett több félszáz tagúnál, katonásabb külsőt kölcsönözzenek, és újabb jelentke­zőknek is kedvet teremtsenek a belépés­hez, hozzáfogtak az egyenruhák megvar- ratásához. Ez persze nem maradhatott sokáig titokban. Ehhez és a szabadcsapat ellátásához pénzre is szük­ségük volt. Noszlopy kapott ugyan Pestről 400 forintot - azt is kölcsön -, ám a pénz hamar elfogyott. A hiányt másból, mint zsákmányolásból, aligha pótolhatták. Szegénylegényei 1852 novemberében Gindly Antal, kormányhűnek ismert Tolna megyei birtokoshoz állí­tottak be. O azonban nem volt hajlandó értékeit odaadni: dula­kodni kezdtek, s a földesúr hol­tan hanyatlott a földre. A gyilkosság után hajtóvadá­szat indult az Alföldön Nosz­lopy csapata ellen. Nagy ré­szük gyorsan zsandárkézre ke­rült, és azokat, akikre rábizo­nyítható volt a rablás és a föl­desúr megölése, 1852 decem­berében Pakson fel is akasztot­ták. Vezérük ekkor még meg­menekült és Pestre szökött. Itt azonban hiába kereste Jubált és Meszlényiné Kossuth Zsuzsan­nát: a felkelés pesti vezetői már csaknem egy éve őrizetben vol­tak. Végzetüket nem Noszlopy tevékenysége okozta, hanem egy szeren­csétlen véletlen. Az éppen Londonban tartózkodó Kossuth Lajos ugyanis leve­let akart Pestre csempésztetni nővérének és az általa egyre többre tartott Jubál Károlynak, ám az üzenetet hozó Piringer Mihály egykori ügyvédet Hamburgban felismerték és letartóztatták. Piringer - talán hogy magát mentse — mindent el­árult, amit tudott, ám elfogói így sem ke­gyelmeztek neki: halálra ítélték és fel­akasztották. Piringer vallomása alapján 1851 de­cemberében Jubált, Kossuth nővéreit, Meszlényinét, Ruttkaynét és Zsulavsz- kynét, továbbá édesanyjukat, Weber Ka­rolinát Pesten letartóztatták és Bécsbe vitték. Mellettük számosán kerültek fog­ságba Bécsben és a magyar fővárosban. Közöttük volt Johann May, Komárom várának egykori tisztje, aki magyarul ugyan alig tudott, mégis lelkesen csatla­kozott a Habsburgok elleni szervezke­déshez. May a börtönben sem akarta cserbenhagyni társait. Attól való félel­mében, hogy a reá váró kínzásokat nem fogja kibírni, és vallomásaival a többie­ket, különösen a makacsul tagadó Kos­suth nővéreket nehéz helyzetbe hozza, öngyilkosságra szánta el magát. Cellájá­ban egyetlen lehetősége kínálkozott erre: a tűzhalál. Egyik este az őr füstöt látva kiszivárogni az ajtó résein, benyitott, el- borzasztó látvány tárult szeme elé: Johann May lángokban álló ágyán egyet­len jajszó nélkül tűrte a kínokat. A bör­tönorvosok még egy napig tudták élet­ben tartani, de a haldokló egyetlen szóval sem felelt a záporozó kérdésekre. Vele ellentétben Jubál Károly és a Kos­suth leveleit csempésző Andrásffy Ká­roly nem tagadtak. Valószínűleg tudták, hogy ítéletük mindenképpen a halál lesz, ezért igyekeztek bíráiknak bebizonyíta­ni: a szervezkedés csak a kezdet volt, és Magyarország soha nem lesz sorsával megbékélt tartomány. Az ítélkezők előtt a vádlottak „bűnössége” végig nyilván­való volt, a per mégis sokáig tartott: a makacsul hallgató foglyokból igyekez­tek minél több résztvevő nevét kicsikar­ni. Amikor Noszlopy Gáspárt és a terve­zett felkelés egyik vezetőjének tartott Sárközy Somát is sikerült elfogni, Bécs­ben úgy döntöttek, egyszerre hajtják végre a négy vádlott halálos ítéletét. A rebellis ország okulására Pestet jelölték ki helyszínnek. 1853. február 28-án különvonat hozta Pestre Noszlopyt és Sárközyt (a másik két elítélt már itt tartózkodott). Forgách gróf zsandár alezredes megszállatta az egész pályaudvart. Onnan zsandárok és ulánusok kísérték a vágtató börtönkocsit az Újépülethez. Március 2-án, aki akarta, a siralomháznak kijelölt cellában meg­nézhette a fogoly Noszlopyt: ez az eljá­rás máskor rablógyilkosok, útonállók esetében volt szokásos. Másnap innen vitték őket az Üllői úton a Ludovikába, ahol Jubállal együtt mindhármukat fel­akasztották. A negyedik, Andrásffy az utolsó pillanatban a megalázó és olykor hosszas haláltusát előidéző bitófa helyett kivégzőosztag elé került. Noszlopy utolsó szavait elnyomta ugyan a dobpergés, de az ítéletre adott válasza még hallható volt: „Engem fel­akaszthatnak, de a szabadságot nem! An­nak fája a mi vérünkből fog felnőni!” A régi ferencvárosi temető szélén megásott sírjukat másnapra virágok borították, március 15-én pedig a pesti rendőrigaz­gató bosszúsan volt kénytelen jelenteni a helytartótanácsnak, hogy fejfájukra is­meretlenek ráírták: „Átok a gyilkosokra, átok arra, aki most uralkodik a magyar hazában!” Hámori Péter „Madzagvasúttal” a Csillagtelepre Tavaly a csepeli Rózsadomb aszfaltozá­si munkálatai során rozsdás sínpárokat emeltek ki a II. Rákóczi Ferenc út ke­reszteződéseiben. A megmaradt Klapka utcai sín- és korlátmaradványt, illetve a Transzformátorgyár előtt árválkodó, korrodált vasúti táblát leszámítva, ezek voltak az egykori csillagtelepi HEV-vo- nal utolsó tárgyi emlékei. 1959. december 20-án indult a forga­lom a Weiss Manfréd Művek egykori lőszerraktárához vezető tolatóvágá­nyon. E járat az akkoriban átadott új munkáslakótelepen élők gyors és ké­nyelmes utazását szolgálta, egyszer­smind tehermentesítve a kerület köz­pontjába tartó, ide már zsúfoltan érkező 38-as buszt. Belső végállomása nagyjá­ból egy vonalban volt a csepeli gyors­vasáéval, de a II. Rákóczi Ferenc út túl­oldalán. (Noha a két vonal össze volt kötve, a Csillagtelepről érkező szerelvé­nyek nem szelték át a II. Rákóczi Ferenc utat.) Megállói szinte azonosak voltak a ma is közlekedő 38-as autóbuszéival. A szembejövő motorkocsik az egyetlen forgalmi kitérőben, a Rózsa utcánál ta­lálkoztak. A Budafokról a hajdani Ró­zsa utcai kishajójárattal érkezők a cse­peliek körében egyszerűen csak „ma- dzagvasútnak” nevezett HEV-vel köny- nyűszerrel eljuthattak a Csepel Művek délebbre eső gyáregységeibe is. A Tö­kölre vezető műút melletti tolatóvá­gányt 1961-ben még 300 méterrel meg­hosszabbították, így a kocsik a Hárosi iskoláig szállították az utasokat. Érde­kesség, hogy e vonalon feltételes meg­állóhely is akadt, mégpedig kettő: a Csepel Művek Xl-es kapujánál és a Csepeli útnál. A BHÉV (Budapesti Helyiérdekű Vasút) öt db, a MÁV-tól megvásárolt, kéttengelyes, dízelüzemű motorkocsija végül is kevesebb mint hat évig koptat­ta a síneket e rövidke vonalon: 1965. november 28-án megszűnt a forgalom a főváros egyetlen dízelüzemű HÉV-vo- nalán. Petz Nándor ________Festőállvány ________ A Tabán Edvi Illés Aladár ecsetjével Az 1930-as években átrendezték a Ta­bánt. Pontosabban: épületeinek jelentős részét lebontották, és hangulatos utcák, terek tűntek el a városrész térképéről. Az átalakítás célja modern fürdő- és villanegyed kialakítása volt, ám ez az elképzelés a mai napig sem valósult meg. Ma már az 1920-as években készült festményen látható Virág Benedek utcát is hiába keresnénk. A Rácfürdőtől nem messze, az egykori Görög és Hadnagy utca közötti utcácska 1936-ban meg­szűnt. A kép hátterében látható - 1740- es években épült - barokk stílusú szerb templom sem létezik már. Igaz, ez az épület nem a „nagy átrendeződés” áldo­zata lett, hanem a második világhábo­rúé. A súlyosan megrongálódott templo­mot le kellett bontani. Nincs olyan, a Tabánnal foglalkozó helytörténeti munka, amely ne szánna külön fejezetet az utca névadójának, Vi­rág Benedeknek. A magyar ódaköltészet egyik legnagyobb mestere a XVIII. század végén Székesfehérvárról költö­zött fel előbb Pestre, majd a Tabánba. Nem a később róla elnevezett utcában, hanem az Apród utcában, az egykori Arany Szarvas sütőházban élte minden­napjait az aszkéta életű költő és író. La­kásából ritkán, csak misére és egy kis napi sétára mozdult ki. íróbarátait vi­szont gyakran látta vendégül. Az illuszt­ris társaság tagja volt többek között Köl­csey Ferenc, Vörösmarty Mihály és Döbrentei Gábor. A Tabánban 1810 őszén hatalmas tűz­vész pusztított. Állítólag a szüreti előké­születek közben kigyulladt egy fazsin­delyes ház a Hosszú utcában. Egy óra múlva már lángokban állt a lábán nagy része. Kigyulladt a Duna hajóhídjának budai átkelője is, ezért Pestről sem jöhe­tett segítség. A vízvezetékek megsérül­tek, borral próbálták oltani a tüzet. Több mint négyszáz ház égett le vagy rongá­lódott meg súlyosan. Virág Benedek lakhelye is a lángok martalékává vált. Csekély pénzéből azonban nem telt az újjáépítésre, így barátai hozatták rendbe az Apród utcai lakást. A költő 1830-ban agyvérzést kapott, amelyből nem sikerült felépülnie. Á ta­báni temetőben helyezték örök nyuga­lomra. Halálának 50. évfordulóján, 1880-ban emléktáblát helyeztek el lakóháza falán. Sajnos a második világháborúban a ház végleg elpusztult. Ma az Apród utcában Pátzay Pál Virág Benedekről készült szobra jelzi, hogy valamikor itt élt és al­kotott a magyar ódaköltészet egyik leg­nagyobb mestere. E kép festője, Edvi Illés Aladár (1870-1958) az akvarellfestészet el­kötelezett híve, jeles képviselője volt. Miután megszerezte rajztanári oklevelét a Mintarajziskolában, 1893-ban Pá­rizsban, a Julian Akadémián folytatta tanulmányait. Majd London követ­kezett, ahol az angol vízfestészettel foglalkozott. Lyka Károly szavaival él­ve: „Edvi Illés ezt a technikát tette ma­gáévá, s ezen a téren jó ideig egyedül ál­lott.” Hazatérte után sorra nyerte el a hazai és külföldi díjakat, és részesült magas kitüntetésekben. Például 1909-ben Bor­jak című művét állami akvarell-díjjal ju­talmazták. A Képzőművészeti Főiskolán lelkesen avatta be tanítványait az akva­rellfestészet rejtelmeibe. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy az 1910-ben alakult Magyar Aquarell- és Pasztellfestők Egyesületé­nek titkárává Edvi Illés Aladárt válasz­tották. Elnöke Nádler Róbert, alapító tagjai a kor neves festői, többek között Deák-Ébner Lajos, Katona Nándor, Körösfői-Kriesch Aladár voltak. A szá­mos hazai és nemzetközi kiállítást ren­dező egyesület 1945-ig működött. Kiál­lítói között természetesen ott volt Edvi Illés Aladár is. Várnai Vera A Virág Benedek utca templomát ma már hiába keresnénk i I FORRÁS: BTM KISCELLI MÚZEUM

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék