Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. április

2003-04-25

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. ÁPRILIS 25., PÉNTEK Három vonal, és benne van az ember Száz éve született Hauswirth Magda, a portrékarikatúra ösztönös mestere A kilencvenes évek közepén élénk sze­mű, tartózkodóan derűs idősebb hölgyet kérdezgetett a tévériporter. A hetvenes­nek látszó interjúalany - a valóságban akkor már 91 éves is elmúlt - öltözködé­se és stílusa, egész magatartása a buda­pesti polgárság jellegzetes alakjának mutatta. Ilyenek voltak, akik (sokkal in­kább asszonyok, mint férfiak) végig­szenvedték a XX. század összes borzal­mát, családjuk egy vagy több tagját el­vesztették, de mindig újraélhető életet tudtak teremteni maguknak és maguk körül. Életformájuk néhány évtizeden­kénti teljes összeomlása után szinte szüntelenül újjá kellett építkezniük, ám teljes pragmatizmussal és kötelességtu­dattal tették, mint a világ legtermészete­sebb dolgát, noha tudták, hogy életük „csodák sorozatában” telt. Ilyen - saját tartózkodó megfogalmazása szerint „egyenletes és normális életet” élő - emberről (asszonyról) legkevésbé sem gondolnánk, hogy karikaturista lenne. Az éppen száz éve született Hauswirth Magda (1903­-1999) mégis figyelemre méltó karikaturistatehetség volt. Ma is meglepő, ha női karikaturistáról esik szó - ez az egész műfaj megrögzöt­ten férfi-vadászterületnek számít. Ez nyilván összefügg azzal, hogy az eszkö­zök között nem válogató politizálás - ami a karikatúra egyik fő ága - hagyományo­san férfifoglalkozás, és lehet, hogy a tor­zítást, a támadásra is felhasználható szkeptikus magatartás-elemzést szintén szeretnénk elvitatni a női eszköztárból. Pedig már egy évszázaddal ezelőtt meg­születtek, vagyis az 1920-as évek köze­pétől működni kezdtek női karikaturisták is, semmivel sem kevesebb tehetséggel és népszerűséggel, mint a férfiak. A portré­­karikatúra terén joggal Major Henrik mellé állítható Hauswirth Magda, vagy a mai középnemzedék hangsúlyozottan nem politizáló karikaturistái között a leg­kiválóbbak közé tartozik Szűcs Édua. És az 1950-es években sokat foglalkoztatott politikai karikaturista volt Szegő Gizi, az egy nemzedékkel fiatalabbak, az 1920-as évek szülöttei közül pedig kiemelkedett EDMA és Vasvári Anna. Tehát napjaink­ra akár már megszokottak is lehetnének a női karikaturisták. Ami magyarul egyetlen „karikatúra” névvel jelölt műfaj, tulajdonképpen két elkülönülő forma: a portrékarikatúra, il­letve a morális tárgyú, közéleti, politikai karikatúra. Hauswirth Magda az elsőnek volt­­ ösztönös­­ mestere. Még kamasz­lány korában történt, az első világháború idején, hogy balatonfüredi nyaralásán a vendéglőben észrevett egy érdekes arcú férfit, és azonnal le is rajzolta. A pincér, meglátva ezt, elkérte, odavitte a „mo­dellnek”, aki aláírta, jelezvén, hogy elfo­gadja. Az illető Ady Endre volt. Így kez­dődött grafikusi pályafutása. Végül is mintegy háromszáz portrékarikatúrája készült, amelyekről ő maga úgy tartotta, hogy „nem karikatúrák, hanem karakte­rek, nem torzítom el az illetőt, csak a ka­raktert szedem ki belőle”. De azért azt megengedte, hogy a karikírozó tehetség „aberráció, ferde látásmód”. A rajzolás mint természetes életfunk­ció jelentkezett Hauswirthnál, ezért nem is ragaszkodott egyetlen műfajhoz; élet­művében szétválaszthatatlanul egybefo­nódott a reklámgrafika, a könyvilluszt­ráció és a karikatúra. Huszonévesen a kor egyik legnépszerűbb magazinjának, a Színházi Életnek lett alkalmi rejtvény­rajzolója. Aztán a kisegítő grafikusból műteremvezető lett, a rejtvényrajzolóból pedig reklámgrafikus és címlaptervező. A magánkedvtelésből készített portréka­rikatúrákkal teleaggatta irodáját. Egy­szer belépett a lap tulajdonos-főszer­kesztője, Incze Sándor. Meghökkent. — Nézze — mondta —, a Major (Henrik) és a Vértes (Marcel) elvesztek, és azóta keresek karikaturistát. És maga itt ül, és nem szól egy szót sem. Maga most mit csinál? - Hirdetéseket.­­ Most mindent abbahagy, végigjárja a színházakat, és mindenkit lerajzol, hogy nekem meglegyen - hangzott a gyors főszerkesztői döntés, mivel Incze továbbra is állandó szerepet szánt lapjá­ban a karikatúráknak. Ám Inczének külföldre kellett utaz­nia, a szerkesztő viszont fontosabbnak tartotta a reklámgrafikát, mert az hozta a pénzt. Így Hauswirth nem a Színházi Életben lett ismert karikaturistává, ha­nem a második világháború után mint a Pesti Izé (1946-1948), a Fűrész (1948-1949), a Szabad Száj (1949- 1951) és a lap alapításától kezdve har­mincnégy évig a Füles egyik legkedvel­tebb rajzolója (1957-1971). Politikai célzatú karikatúrát sosem készített, vi­szont az ötvenes évek közepén három­negyed évig robotolt mint rajzfilmgrafi­kus. Igen sok könyvet is illusztrált, ame­lyek sikerében — mint például Grätzer József Sice, az 1950-es évek Magyaror­szág- és Budapest-útikönyvei, később Rátonyi Róbert és Bilicsi Tivadar köte­tei vagy a Muzsikus Péter­­ az ő rajzai is szerepet játszottak. Úgy rajzolt, ahogyan élt: „egyenlete­sen”, ami az ő esetében a színvonal jel­zője is lehet. Ám ezt ő „nagy hátrány­nak” tartotta, hiányolta, hogy nem volt benne „elég ambíció”. De hát a művész nem szokott egyúttal önmaga mérvadó kritikusa is lenni. Szerencsére sok száz rajza megjelent, s számos eredeti műve is megmaradt, cáfolandó önmagáról al­kotott véleményét. Buzinkay Géza Egy kis művészetkritika, aláírása: „Zavarban lehet szegény srác” Portrékarikatúra Füst Milánról, 1955 A Modiano-cigaretta plakátterve 1930 körül Az asztalnok háza A Lőrinc pap tér egyike a leghangulato­sabb józsefvárosi terecskéknek. Kicsit szűk, kicsit eldugott, s egy kissé komor. Közepén, két csodamód megmaradt fa­lombjai alatt áll Zichy Nándor hitszónok szobra, s ide néz a Zichyk palotája, ide nyílik a megfeketült jezsuita templom a patinás vízköpő sárkányaival, s itt áll az a ház is, amelyről most írni készülök, a 3-as számú. Régi, omladozó bérpalota. Leszakado­zó vakolatát tavaly életveszély-elhárítás címén malterfröcsköléssel pótolták ki, s most olyan foltos az egész ház, mint vala­mi fekete-szürke tehén. Sötét homlokza­tából azonban a harmadik emelet magas­ságában kivilágít egy színes festmény. Fehér ruhás nőalak látható odafönn, aki mintha vonalzót tartana a kezében, s a há­ta mögött egy városrészlet is látszik: talán éppen ez a tér, ez a ház. Sajnos kapott ez a kép is a malterból. Tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem kenték le. Párja a másik oldalon már nincs meg, csak az üres képfülke. Igaz, az nem malterozás, hanem a világháború következtében tűnt el. Szerettem volna megtudni a lakóktól, hogy mire is utal ez a festmény, valami valószínűtlen szépséget őrizve a lepusztu­lásban. Senki sem emlékezett rá. Viszont elmesélték, hogy a harmincas években a Darányi családé volt a ház, ők nem azono­sak a híres miniszter famíliájával. Zsidó család volt, a tulajdonos feleségét két nyi­las suhanc ölte meg 1944-ben. Emlékez­­­tek még a lakók közül egy tengerészkapi­tányra is, Rábán Antalra, aki a háború után, Izrael megalapításakor szállította a bevándorlókat hajón az új hazába. A kapualj körében olvasható L. J. mo­nogram és 1894-es évszám magyarázatá­nak a címjegyzékben kellett utánanéz­nem. Mint kiderült, a ház építtetője és el­ső tulajdonosa Kakucsi Liebner József volt, foglalkozására nézve császári és ki­rályi asztalnok. Cs. L. FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT ________Lelőhely________ Kartársi levelezés „Ne legyen többé senki tunya, rest, / Hogy megszépüljön újra Budapest. / Igaz ügy mellett mindig legyen ott / Házfel­ügyelő és házmegbízott! / Reakció, ha be­törni akar: / Zárjátok be a kapukat ha­mar...!” — kiáltotta világgá 1947-es kelte­zésű versében Tuba Károly. A költemény, ez első pillantásra látszik, tökéletes kor­rajz. Van benne újjáépítés, igazság, éber­ség. De mi a csoda az a házmegbízott? „A hatóságok végrehajtó közege” — adta meg a definíciót a Budapesti Ház­megbízottak Központja által 1945-ben rendszeresített igazolvány. Közvetlenül az ostrom után, amikor a légóparancsnokok tisztje már okafogyottá vált, de a város még lakhatatlan volt, az újjászerveződő váro­si közigazgatás tisztségvise­lői rádöbbentek, hogy a ha­gyományos eszközökkel nem képesek helyreállítani a ren­det. Szükség volt egy kiter­jedt hálózatra, amelynek tagjai nem a háziurak alkal­mazásában álltak, mint a házfelügyelők, viszont ugyanúgy tájékoztatást tud­tak adni a házak állapotáról és a lakókról, és segíthettek a rendfenn­tartásban, az élelmiszer elosztásában és a helyreállításban. Ők lettek a házmegbí­zottak. Közülük kerültek ki a tömbmegbí­zottak, akik viszont kerületi testületekbe szerveződtek. Igaz, hogy a megbízottakat posztjuk mentesítette a közmunka alól, de cserébe igen sok teher nyomta vállukat. Nézzük például azt a kisebb iratköteget, amelyet valahogy a bolhapiacra sodort az idő. Ebben a Ráday utcai házmegbízottak 1949-es feladatairól olvashatunk. Itt van például a Ráday utca 30. élelmiszer jegy­­pótigénylése. Jól látható, hogy Regős Ottóné megbízottnak az igénylési íven pontosan fel kellett tüntetnie a lakások cí­mét, a lakó nevét és foglalkozását, majd a jegy átvételét is láttamoztatnia kellett az igénylővel. (Bukta Sarolta egyetemi hall­gatóval különösen sok volt a macera, mert ő a lisztet és zsírt önállóan szerezte be.) A lapot a tömbmegbízott is aláírta, az elöljáróság Bakáts téri épületében mű­ködő kerületi testület pedig lepecsételte. A negyedik emeleten lakó Balgháék­­nak - derül ki a pótigénylésből — három kisgyerekük volt. Őket is érintette tehát az a november 7-én kelt körlevél, amelyben a ferencvárosi házmegbízotti testület el­nöke, Pályi Ede és Bánthó László titkár arra szólította föl a tömbmegbízott kar­társakat, hogy írják össze az 1944. január elseje és 1947. december 31. között szüle­tett gyermekek adatait. A feladatot a ke­rületi tisztiorvostól kapták: kiderült ugyanis, hogy a kerületi gyerekek egy ré­sze nem részesült kötelező diftéria elleni oltásban. Pályi és Bánthó kartársak azonban en­nél kevésbé égető ügyekben is szívesen intéztek hivatalos körlevelet a tömbmeg­bízottakhoz. A Ráday utca és a Kinizsi ut­ca által közrezárt tömb felelősének szep­tember 15-én például a következő sorokat kézbesítette a posta: „Felkérjük arra, hogy a tömbjében található légópadokat bocsássák testületünk rendelkezésére. Az őszi vásár miatt a kerthelyiségünkben lé­vő Buchwald-székekre a fővárosnak szük­sége van, és így elvitték, éppen ezért for­dulunk a kartársakhoz segítségért”. Ilyen kérésre aligha lehetett nemet mondani. Persze sem Pályi, sem Bánthó, sem a tömbmegbízott Demján kartárs nem tud­hatta akkor, hogy az őszi vásár miatt egy jó darabig nem kéri el többé a Buchwald­­székeket a főváros. 1949 után az ország vezetői úgy érezték ugyanis, hogy efféle rendezvényekre az állami iparnak és kereskedelemnek sem­mi szüksége. Legközelebb csak 1955-ben láttak neki - akkori ne­vén - a Budapesti Helyiipari Vá­sár megszervezésének. Meglehet, a Buchwald-székek és a légópadok akkor ismét a fi­gyelem középpontjába kerültek. A kartársak azonban már egy másik világban éltek. Az 1949. decem­ber 20-án kelt minisztertanácsi rendelet értelmében 1950. január elsején megszületett Nagy-Buda­pest, és fél évre rá, június 15-én megalakultak a kerületi tanácsok. A tömbmegbízottak helyére tanácstagok léptek, a házmegbízottak szerepét pedig idővel átvették a lakóbizottsági elnökök. Csak a házfelügyelők maradtak. Egy ide­ig még az államosított házakra is vigyáz­tak. N. Kósa Judit A Lelőhely-sorozat egésze megtalálható a www.nepszabadsag.hu Adatpark rovatában. Élel«le*erje*y ptStmrfnjrlée a IX. RáSay «.$£>, »S. La*« ioe-oevlt, de Visssraát U.A Mm __: 3 ^ »*. JJU. í < I Cffi. £, Tífemyí öáfcer ....... lit A* Sw&íb. Sarolta egy.«. ÍIJ.,1. Fiaisár á©lg* ralgrhs sitter delfT.......... * « ISolg&a­r­é Atc ........ » « %ftlghst Mt«r érts 1943.XI.XI. » * m&X&iiV JSSÁ all« gyensy mS. r. .i

Next