Népszabadság - Budapest melléklet, 2003. április
2003-04-25
28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2003. ÁPRILIS 25., PÉNTEK Három vonal, és benne van az ember Száz éve született Hauswirth Magda, a portrékarikatúra ösztönös mestere A kilencvenes évek közepén élénk szemű, tartózkodóan derűs idősebb hölgyet kérdezgetett a tévériporter. A hetvenesnek látszó interjúalany - a valóságban akkor már 91 éves is elmúlt - öltözködése és stílusa, egész magatartása a budapesti polgárság jellegzetes alakjának mutatta. Ilyenek voltak, akik (sokkal inkább asszonyok, mint férfiak) végigszenvedték a XX. század összes borzalmát, családjuk egy vagy több tagját elvesztették, de mindig újraélhető életet tudtak teremteni maguknak és maguk körül. Életformájuk néhány évtizedenkénti teljes összeomlása után szinte szüntelenül újjá kellett építkezniük, ám teljes pragmatizmussal és kötelességtudattal tették, mint a világ legtermészetesebb dolgát, noha tudták, hogy életük „csodák sorozatában” telt. Ilyen - saját tartózkodó megfogalmazása szerint „egyenletes és normális életet” élő - emberről (asszonyról) legkevésbé sem gondolnánk, hogy karikaturista lenne. Az éppen száz éve született Hauswirth Magda (1903-1999) mégis figyelemre méltó karikaturistatehetség volt. Ma is meglepő, ha női karikaturistáról esik szó - ez az egész műfaj megrögzötten férfi-vadászterületnek számít. Ez nyilván összefügg azzal, hogy az eszközök között nem válogató politizálás - ami a karikatúra egyik fő ága - hagyományosan férfifoglalkozás, és lehet, hogy a torzítást, a támadásra is felhasználható szkeptikus magatartás-elemzést szintén szeretnénk elvitatni a női eszköztárból. Pedig már egy évszázaddal ezelőtt megszülettek, vagyis az 1920-as évek közepétől működni kezdtek női karikaturisták is, semmivel sem kevesebb tehetséggel és népszerűséggel, mint a férfiak. A portrékarikatúra terén joggal Major Henrik mellé állítható Hauswirth Magda, vagy a mai középnemzedék hangsúlyozottan nem politizáló karikaturistái között a legkiválóbbak közé tartozik Szűcs Édua. És az 1950-es években sokat foglalkoztatott politikai karikaturista volt Szegő Gizi, az egy nemzedékkel fiatalabbak, az 1920-as évek szülöttei közül pedig kiemelkedett EDMA és Vasvári Anna. Tehát napjainkra akár már megszokottak is lehetnének a női karikaturisták. Ami magyarul egyetlen „karikatúra” névvel jelölt műfaj, tulajdonképpen két elkülönülő forma: a portrékarikatúra, illetve a morális tárgyú, közéleti, politikai karikatúra. Hauswirth Magda az elsőnek volt ösztönös mestere. Még kamaszlány korában történt, az első világháború idején, hogy balatonfüredi nyaralásán a vendéglőben észrevett egy érdekes arcú férfit, és azonnal le is rajzolta. A pincér, meglátva ezt, elkérte, odavitte a „modellnek”, aki aláírta, jelezvén, hogy elfogadja. Az illető Ady Endre volt. Így kezdődött grafikusi pályafutása. Végül is mintegy háromszáz portrékarikatúrája készült, amelyekről ő maga úgy tartotta, hogy „nem karikatúrák, hanem karakterek, nem torzítom el az illetőt, csak a karaktert szedem ki belőle”. De azért azt megengedte, hogy a karikírozó tehetség „aberráció, ferde látásmód”. A rajzolás mint természetes életfunkció jelentkezett Hauswirthnál, ezért nem is ragaszkodott egyetlen műfajhoz; életművében szétválaszthatatlanul egybefonódott a reklámgrafika, a könyvillusztráció és a karikatúra. Huszonévesen a kor egyik legnépszerűbb magazinjának, a Színházi Életnek lett alkalmi rejtvényrajzolója. Aztán a kisegítő grafikusból műteremvezető lett, a rejtvényrajzolóból pedig reklámgrafikus és címlaptervező. A magánkedvtelésből készített portrékarikatúrákkal teleaggatta irodáját. Egyszer belépett a lap tulajdonos-főszerkesztője, Incze Sándor. Meghökkent. — Nézze — mondta —, a Major (Henrik) és a Vértes (Marcel) elvesztek, és azóta keresek karikaturistát. És maga itt ül, és nem szól egy szót sem. Maga most mit csinál? - Hirdetéseket. Most mindent abbahagy, végigjárja a színházakat, és mindenkit lerajzol, hogy nekem meglegyen - hangzott a gyors főszerkesztői döntés, mivel Incze továbbra is állandó szerepet szánt lapjában a karikatúráknak. Ám Inczének külföldre kellett utaznia, a szerkesztő viszont fontosabbnak tartotta a reklámgrafikát, mert az hozta a pénzt. Így Hauswirth nem a Színházi Életben lett ismert karikaturistává, hanem a második világháború után mint a Pesti Izé (1946-1948), a Fűrész (1948-1949), a Szabad Száj (1949- 1951) és a lap alapításától kezdve harmincnégy évig a Füles egyik legkedveltebb rajzolója (1957-1971). Politikai célzatú karikatúrát sosem készített, viszont az ötvenes évek közepén háromnegyed évig robotolt mint rajzfilmgrafikus. Igen sok könyvet is illusztrált, amelyek sikerében — mint például Grätzer József Sice, az 1950-es évek Magyarország- és Budapest-útikönyvei, később Rátonyi Róbert és Bilicsi Tivadar kötetei vagy a Muzsikus Péter az ő rajzai is szerepet játszottak. Úgy rajzolt, ahogyan élt: „egyenletesen”, ami az ő esetében a színvonal jelzője is lehet. Ám ezt ő „nagy hátránynak” tartotta, hiányolta, hogy nem volt benne „elég ambíció”. De hát a művész nem szokott egyúttal önmaga mérvadó kritikusa is lenni. Szerencsére sok száz rajza megjelent, s számos eredeti műve is megmaradt, cáfolandó önmagáról alkotott véleményét. Buzinkay Géza Egy kis művészetkritika, aláírása: „Zavarban lehet szegény srác” Portrékarikatúra Füst Milánról, 1955 A Modiano-cigaretta plakátterve 1930 körül Az asztalnok háza A Lőrinc pap tér egyike a leghangulatosabb józsefvárosi terecskéknek. Kicsit szűk, kicsit eldugott, s egy kissé komor. Közepén, két csodamód megmaradt falombjai alatt áll Zichy Nándor hitszónok szobra, s ide néz a Zichyk palotája, ide nyílik a megfeketült jezsuita templom a patinás vízköpő sárkányaival, s itt áll az a ház is, amelyről most írni készülök, a 3-as számú. Régi, omladozó bérpalota. Leszakadozó vakolatát tavaly életveszély-elhárítás címén malterfröcsköléssel pótolták ki, s most olyan foltos az egész ház, mint valami fekete-szürke tehén. Sötét homlokzatából azonban a harmadik emelet magasságában kivilágít egy színes festmény. Fehér ruhás nőalak látható odafönn, aki mintha vonalzót tartana a kezében, s a háta mögött egy városrészlet is látszik: talán éppen ez a tér, ez a ház. Sajnos kapott ez a kép is a malterból. Tulajdonképpen örülhetünk, hogy nem kenték le. Párja a másik oldalon már nincs meg, csak az üres képfülke. Igaz, az nem malterozás, hanem a világháború következtében tűnt el. Szerettem volna megtudni a lakóktól, hogy mire is utal ez a festmény, valami valószínűtlen szépséget őrizve a lepusztulásban. Senki sem emlékezett rá. Viszont elmesélték, hogy a harmincas években a Darányi családé volt a ház, ők nem azonosak a híres miniszter famíliájával. Zsidó család volt, a tulajdonos feleségét két nyilas suhanc ölte meg 1944-ben. Emlékeztek még a lakók közül egy tengerészkapitányra is, Rábán Antalra, aki a háború után, Izrael megalapításakor szállította a bevándorlókat hajón az új hazába. A kapualj körében olvasható L. J. monogram és 1894-es évszám magyarázatának a címjegyzékben kellett utánanéznem. Mint kiderült, a ház építtetője és első tulajdonosa Kakucsi Liebner József volt, foglalkozására nézve császári és királyi asztalnok. Cs. L. FOTÓ: KOVÁTS ZSOLT ________Lelőhely________ Kartársi levelezés „Ne legyen többé senki tunya, rest, / Hogy megszépüljön újra Budapest. / Igaz ügy mellett mindig legyen ott / Házfelügyelő és házmegbízott! / Reakció, ha betörni akar: / Zárjátok be a kapukat hamar...!” — kiáltotta világgá 1947-es keltezésű versében Tuba Károly. A költemény, ez első pillantásra látszik, tökéletes korrajz. Van benne újjáépítés, igazság, éberség. De mi a csoda az a házmegbízott? „A hatóságok végrehajtó közege” — adta meg a definíciót a Budapesti Házmegbízottak Központja által 1945-ben rendszeresített igazolvány. Közvetlenül az ostrom után, amikor a légóparancsnokok tisztje már okafogyottá vált, de a város még lakhatatlan volt, az újjászerveződő városi közigazgatás tisztségviselői rádöbbentek, hogy a hagyományos eszközökkel nem képesek helyreállítani a rendet. Szükség volt egy kiterjedt hálózatra, amelynek tagjai nem a háziurak alkalmazásában álltak, mint a házfelügyelők, viszont ugyanúgy tájékoztatást tudtak adni a házak állapotáról és a lakókról, és segíthettek a rendfenntartásban, az élelmiszer elosztásában és a helyreállításban. Ők lettek a házmegbízottak. Közülük kerültek ki a tömbmegbízottak, akik viszont kerületi testületekbe szerveződtek. Igaz, hogy a megbízottakat posztjuk mentesítette a közmunka alól, de cserébe igen sok teher nyomta vállukat. Nézzük például azt a kisebb iratköteget, amelyet valahogy a bolhapiacra sodort az idő. Ebben a Ráday utcai házmegbízottak 1949-es feladatairól olvashatunk. Itt van például a Ráday utca 30. élelmiszer jegypótigénylése. Jól látható, hogy Regős Ottóné megbízottnak az igénylési íven pontosan fel kellett tüntetnie a lakások címét, a lakó nevét és foglalkozását, majd a jegy átvételét is láttamoztatnia kellett az igénylővel. (Bukta Sarolta egyetemi hallgatóval különösen sok volt a macera, mert ő a lisztet és zsírt önállóan szerezte be.) A lapot a tömbmegbízott is aláírta, az elöljáróság Bakáts téri épületében működő kerületi testület pedig lepecsételte. A negyedik emeleten lakó Balgháéknak - derül ki a pótigénylésből — három kisgyerekük volt. Őket is érintette tehát az a november 7-én kelt körlevél, amelyben a ferencvárosi házmegbízotti testület elnöke, Pályi Ede és Bánthó László titkár arra szólította föl a tömbmegbízott kartársakat, hogy írják össze az 1944. január elseje és 1947. december 31. között született gyermekek adatait. A feladatot a kerületi tisztiorvostól kapták: kiderült ugyanis, hogy a kerületi gyerekek egy része nem részesült kötelező diftéria elleni oltásban. Pályi és Bánthó kartársak azonban ennél kevésbé égető ügyekben is szívesen intéztek hivatalos körlevelet a tömbmegbízottakhoz. A Ráday utca és a Kinizsi utca által közrezárt tömb felelősének szeptember 15-én például a következő sorokat kézbesítette a posta: „Felkérjük arra, hogy a tömbjében található légópadokat bocsássák testületünk rendelkezésére. Az őszi vásár miatt a kerthelyiségünkben lévő Buchwald-székekre a fővárosnak szüksége van, és így elvitték, éppen ezért fordulunk a kartársakhoz segítségért”. Ilyen kérésre aligha lehetett nemet mondani. Persze sem Pályi, sem Bánthó, sem a tömbmegbízott Demján kartárs nem tudhatta akkor, hogy az őszi vásár miatt egy jó darabig nem kéri el többé a Buchwaldszékeket a főváros. 1949 után az ország vezetői úgy érezték ugyanis, hogy efféle rendezvényekre az állami iparnak és kereskedelemnek semmi szüksége. Legközelebb csak 1955-ben láttak neki - akkori nevén - a Budapesti Helyiipari Vásár megszervezésének. Meglehet, a Buchwald-székek és a légópadok akkor ismét a figyelem középpontjába kerültek. A kartársak azonban már egy másik világban éltek. Az 1949. december 20-án kelt minisztertanácsi rendelet értelmében 1950. január elsején megszületett Nagy-Budapest, és fél évre rá, június 15-én megalakultak a kerületi tanácsok. A tömbmegbízottak helyére tanácstagok léptek, a házmegbízottak szerepét pedig idővel átvették a lakóbizottsági elnökök. Csak a házfelügyelők maradtak. Egy ideig még az államosított házakra is vigyáztak. N. Kósa Judit A Lelőhely-sorozat egésze megtalálható a www.nepszabadsag.hu Adatpark rovatában. Élel«le*erje*y ptStmrfnjrlée a IX. RáSay «.$£>, »S. La*« ioe-oevlt, de Visssraát U.A Mm __: 3 ^ »*. JJU. í < I Cffi. £, Tífemyí öáfcer ....... lit A* Sw&íb. Sarolta egy.«. ÍIJ.,1. Fiaisár á©lg* ralgrhs sitter delfT.......... * « ISolg&aré Atc ........ » « %ftlghst Mt«r érts 1943.XI.XI. » * m&X&iiV JSSÁ all« gyensy mS. r. .i