Népszabadság - PestVidék melléklet, 1999. július

1999-07-10

36 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. JÚLIUS 10., SZOMBAT Nyaralási szokások - anno Podmaniczky Frigyes, a „kockás báró”, a régi Pest egyik legnépszerűbb alakja a hagyomány szerint sohasem ment nyaralni a fővárosból, mert véleménye szerint sehol se lehet olyan jól eltölteni a nyarat, mint Budapesten. Nem osztották ezt a nézetét a növekvő város polgárosult lakói, a múlt század utolsó harmadától fogva minden „jobb családnak” illett néhány hetet valamely divatos fürdőhelyen tölteni, itthon vagy külföldön. Külföldre a gazdagok jártak és az arisztokraták, akik amúgy is kétlaki életet éltek, megosztva az évet vidéki kastélyaik és pesti palotáik között. A fővárosi polgárság, értelmiség elsősorban a balatoni fürdőhelyeket kultiválta, a legelső hazai üdülőhelyet, Füredet, majd az 1890-es évektől kezdve a Fok nevű jelentéktelen kisközség Siófokká fejlődött, itt nyíltak meg a déli part első szállodái, 1893-ban a Sió és a Hullám. Kezdetben vala Füred, ahol 1728-ban megépült az első fürdőház. Bél Mátyás ugyan még azt tapasztalja, hogy a vendégek számos helyen felütött sátrakban tanyáznak, de rohamosan szaporodnak a „nyárilakok”, a tizennyolcadik század végére felépült a szállodaként szolgáló híres Horváth-ház. A Hazai és Külföldi Tudósítások 1821-ben közli: „...megtudódott, hogy több vendégek a Balatonba felállítandó hideg fürdővel örömest élni kívánnának. Akinek ilyetén fürdőt saját költségén a Balatonban felállítani kedve volna, annak egy-egy esztendőre fizetendő négy forintokért megengedtetik.” A négy ló vontatta társaskocsi tizennégy óra alatt tette meg az utat Pest és Füred között. A Pesti Divatlap 1847-es hirdetése: „Pestről két gyorskocsi jár; az egyik Oberhäuser Jánosé a Nagy Pipától, indul hetenként háromszor, kedden, csütörtökön, s szombaton reggeli 5 órakor, s aznap este 7 órakor Füreden a nagy vendéglőben van, honnan másnap útját vissza Pestre veszi. A másik gyorskocsi Lobmayeré, indul naponként Pestről a Tigris vendégfogadóból 6 órakor, s délután 2 órakor már Kenesén van, honnan a 40 ló erejű igen csinos Kisfaludy gőzös oda érvén, egy óra alatt Füredre szállítja.” Hogy a forgalmat mennyire fellendítette a vasút, arról hű képet ad Katona Csaba Kedvezmény füredi kéjutazóknak című cikke. (Népszabadság, 1999. máj. 11.) Ezzel viszont zsúfolttá váltak a parti üdülőhelyek, a Fővárosi Lapok jelentette 1867- ben, hogy „a nyaralók száma meghaladja a kiadó szobákat, és így sokan kénytelenek fürdőkádakban, sőt a lépcsőházban elhelyezett gyaloghintóban aludni”. Az egykori „Zimmer frei” csillagászati árairól adatokat közöl Türr László A délibábok országa című könyvében. A Pesti Napló cikkírója epésen jegyzi meg: „Mi csak fújjuk a hazafias tárogatót, és hazafias forintokat akarunk kipréselni ott, ahol meg kellene elégednünk polgári garasokkal.” Divatosak voltak a felvidéki nyaralóhelyek is: Bártfa, Új-Tátrafüred, Szliács, és az erdélyi Herkulesfürdő, Élőpatak, Tusnádfürdő. A XIX. század folyamán kialakult a polgári városi villaépítkezés. Gábor Eszter könyvet szentelt a témának Budapesti villák címmel, A mi Budapestünk sorozatban. Ennek előszavában írja: „Aki csak tehette, igyekezett legalább az év egy részében a városból a természet közelébe kerülni. Divatba jött a nyaralás, megjelentek és kedveltté váltak a nyaraló- és fürdőhelyek. A polgárok az üzleti élet folyamatossága miatt hosszabb időre nem hagyhatták el a várost — ez magyarázza, hogy kedvelt nyaralóhelyek jöttek létre a városok közelében. Innen az üzletember akár naponta bejárhatott a városba, miközben családja élvezte a természet áldásait.” A múlt század harmincas éveiben a Városliget környékén egymás után épültek a nyaralók, majd a budai hegyvidéken, a Sváb-hegyen, a Zugligetben, a Szép Juhászné környékén. Mikor József nádor 1792 nyarán kikocsizott a Zugligetbe, még azt jegyezte róla naplójába, hogy nem valami szép, az út pedig nagyon poros. Schams Ferenc várostörténész viszont 1822-ben már a polgárság viruló nyaralóhelyeként írja le. A hegy híres és egyik legrégibb lakója, báró Eötvös József még lóháton járt fel villája építését ellenőrizni. A villa sűrű erdő szélén, a hegy legszebb részén épült, és ma is áll az Eötvös út 12. szám alatt. Áradozva írt a helyről fiának, Lorándnak: „... pihent egy magas tetőn, honnan határtalan kilátás nyílik... s míg semmi idegen zaj nem bánt, míg minden érintkezéstől menten vagyunk, végtelen teret látni magunk előtt, alant egy dicső látteret fogni fel egy tekintettel ez már a legfőbb gyönyör”. Jókai Mór az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán honoráriumából vásárolt egy sváb-hegyi házikót, melynek alakítása, nagyobbítása, ápolása betöltötte egész életét. Rideg kőbányából varázsolt pompás parkot a legendás Jókainyaraló köré. Védősávot ültetett hársból, juharból, vadgesztenyéből, hogy megvédje a széltől haszonkertjét, szőlőjét, melyet maga permetezett mérges kék gáliccal, fáiról pedig egyenként szedegette le a hernyókat. Telepített bükkfát, orosz hársat, szilfát, orgonát, gránátalmát, kökényt, kipróbálta korának leghíresebb szőlő- és gyümölcsfajtáit, ültetett fügét, diót, mandulát, málnát és rengeteg rózsát. Tapasztalatairól a kertészeti jegyzetekben számolt be. A telektulajdonosok 1846-ban beadvánnyal fordultak a városi tanácshoz, hogy tegye járhatóvá kocsik számára az utat. Minthogy azonban a tanács nem reagál, a lakosok a maguk erejéből fognak hozzá „vízfolyással ellátott és kövezett út építéséhez”. Az 1870-ben megalakult Közmunkatanács különösen szívén viselte „a budapesti levegő ősraktára”, a budai hegyvidék sorsát, és egyik legfontosabb feladatának tekintette a fejlesztését. Haladéktalanul hozzáfogott a sváb-hegyi utak nagyarányú kiépítéséhez, megvalósult a Zugliget-Sváb-hegyi út, a Zugliget-Béla király út, a Fácán-Sváb-hegyi út. Az infrastruktúra kialakulása magával hozta a virágzó nyaralótelep rohamos fejlődését, melyet betetőzött a fogaskerekű megindulása. Az épülő Duna-hidak Buda újabb részeit hozták közelebb, megközelíthetővé vált a Rózsadomb, a Gellérthegy. Gál Éva tanulmányban dolgozta fel a rózsadombi villanegyed kialakulását. (A rózsadombi villanegyed kezdetei, 1880- 90-es évek. Az egyesített főváros című kötetben) Feltűntek a nyári lakók a szőlőtelkeken a későbbi állandó lakhelyül szolgáló reprezentatív rózsadombi villák szerény elődeiként. A tanulmány magyarázatot ad arra is, miért irányult a nyaralók figyelme viszonylag későn erre a vidékre. A múlt század végén a Rézmál-dűlőre, a Szemlőhegy-dűlőre is felkapaszkodott a nyaralónegyed. A nyaralók tulajdonosai ez idő tájt jobbára az értelmiséghez és az alkalmazotti középosztályhoz tartoztak. Századunk elejének nyaralási szokásai leginkább Molnár Ferenc és Heltai Jenő karcolataiból, kabaréjeleneteiből ismerhetők meg. Molnár Ferenc 1913- ban tette közzé sziporkázóan szellemes írását, A budapesti nyaralók kis kézi lexikonét. Heltai pedig megteremtette Bernátot, a pesti családapa prototípusát, aki hét végén vicinálissal, „a férjek vonatával” utazik Pest környékén nyaraló családja után. Vannak persze sokan, akik nyáron is Pesten maradnak. Heltai Jenő a szatíra műfajában keresi ennek mélyen fekvő okait 1908-ban. A rejtély kulcsa a huszadik válasz: „Mert nincs pénzem arra, hogy elmenjek.” Az álomlovag Krúdy Gyula, aki mellesleg a városi élet legpontosabb szociográfusa, 1920-ban kutatja a Pesten maradás okát Dunai fürdés című hírlapi cikkében: „Tízféle okát is tudják annak az emberek, hogy miért maradnak az idei nyáron Pesten azok, akik más esztendőkben július jöttével tengernügyi sapkát nyomtak a fejükbe Nagymaroson vagy egy Balaton menti villában. A nyár örömei falura, fürdőbe csalogatták a gyermekeket és családanyákat, a régi kifejezések tárából ismert holtszezon a boltosokat, hivatalnokokat, épkézláb embereket mindenesetre elküldte Pestről nyaralni. Ez évben még kacérkodnak a pestiek a régi időkből megszokott divattal, a nyári hazugságokkal, felemlegetik a vasúti menetrendből vagy személyes tapasztalatból ismert fürdőhelyeket, ahová majd elmennek, ha a »viszonyok változnak«, ahelyett, hogy azt mondanák, hogy »elutaznak, amikor pénzük lesz«.” Erki Edit A Disznófő vendéglő kedvelt helye volt a nyaralóknak Szüret Jókai sváb-hegyi villájában Zebegény rejtett érdekességei Sok jó polgára van Zebegénynek, akik e szép dunakanyari község épülésén fáradoznak. Most kivételesen nem róluk van szó, hanem az építészeti emlékekről, amelyeket híven, évtizedek óta őriznek. Zebegény híres a Kós Károly építette csodálatosan szép templomáról, Szőnyi István Kossuth-díjas festőművész múzeumáról. Az ide kirándulók ismerik a ritkaságnak számító hajósmúzeumot is, és tudják, hogy a Kálvária-hegyről csodás kilátás nyílik a festői Dunakanyarra. Vannak azonban „rejtett érdekességek”, szépségek, különlegességek is. A vasútállomás mögött a kővel kirakott kis téren hatalmas lombú fák árnyékában áll a millenniumi emlékmű. Egyszerű homokkő oszlop, szerény felirattal, a község múlt század végi lakói annak emlékére állították több mint száz éve. Generációk mennek el mellette, a község lakói azonban számon tartják, és az államalapítás évfordulóin koszorút helyeznek el az oszlopon. A másik műszaki szenzációnak is beillő büszkesége Zebegénynek a hétlyukú híd, amelyet a községházán festmény is ábrázol. Kevesen ismerik valós történetét, pedig érdemes lenne! 1846-ban kezdték meg a zebegényi Malompatak fölött a vasúti völgyhíd építését, mégpedig a Császári és Királyi Szabad Osztrák-Magyar Állami Vasúti Társaság kezdeményezésére. Ez időben épült a Pest-Bécs vasútvonal, s a Vác-Párkány közötti szakaszon szükségessé vált a leghosszabb völgy áthidalása. A híd kétnyílású, 74,7 méter hosszú, szaknyelven vasúti völgyhíd. Eredetileg egy vágányra épült 1846 és 50 között, de később - a forgalom növekedése miatt — a millennium előtt átépítették kétvágányúra. Szerkezete félköríves, téglaboltozatú. Két középső pillérét szilvamag alakúan a Malompatak medrében rögzítették. A mellette lévő két vastagabb pillér díszesebb, gazdagon tagozott párkánya van. A híd a kevés, százévesnél idősebb hazai kőhíd közül az áthidalt összhossz tekintetében a második a hortobágyi kilenclyukú híd után. Ám magasság, és terhelés tekintetében első és egyedülálló. 1992-ben szélesítették, betonszárnú falakkal erősítették a rajta járó tehervonatterhelés és sebesség miatt. Zebegény polgármestere, Krebsz Ferenc és a falu építésze, Salamin Ferenc lelkiismeretességének köszönhető, hogy a híd ezredfordulós képe híven megmaradt. A vasúttörténetben Csóka Árpád szakíró jegyezte fel, hogy a Vác-Párkány vasútvonalat 1850. december 16-án adták át a forgalomnak. Kovács Margit Sanyarú életük lehet a vendéglősök gyerekeinek. Aki egyszer beleszületett a kasztba, lemondhat minden világi tevékenységről. Semmi rohangálás, semmi csúzlizás, vízi csúszdázás, focival berúgott ablakok, öklöt rázó nénik. A vendéglősgyerekeknek minden bizonnyal egész életükben a céget kell szolgálniuk. Életük, vérük és egész gyermekkoruk a Vállalkozásé. Ők a cirkuszigazgató unokájának rokonai, tehetséges kis mini zenebohócok, komolykodó kis szerzetesek, gyerekkirályok, akiknek még lötyög fejükön a korona. Szegény, szegény vendéglős gyerekek. Verdesnek az aranykalitkában, és még elképzelni sem tudják, milyen lehet odakint a szabadban. A ritka adottságú Szépvölgyi úti Casa Mediterraneaból valószínűleg elmentek a szülők. Tehetséges utódaik lelkére kötötték az alapszabályokat, a kis fortélyokat, begyakoroltatták a koreográfiát és a közhelymondatokat, majd összecsomagoltak, és elmentek. Maguk mögött hagyták életük főművét, a teraszos, buja kertet, a vadszőlővel futtatott házat, a gusztusosan terített asztalokat a fák alatt, az olaszoskodó falfestést, az egész gusztusos vendéglőt - boldoguljanak a csemeték. A Casa Mediterraneaban a személyzet átlagéletkora harminc év alatt van. Teszik a dolgukat, kötelességtudóan meghozzák a cég megkövetelte áldozatot, de bosszút állnak elveszett gyermekkorukért is. Lenyűgöző kert, andalító árnyak, harsogó nyári szépségű és apró vendéglői csínytevések, bolondoznak a gyerekek. A két hideg levest még rendre kihozzák. Kiváló hideg joghurtlevest és sűrű, hűvös gazpachót tesznek elénk mosolyogva, sőt mint afféle jó tanulók, még felnőttesen hajbókolnak is hozzá. Az előételeknél azonban már fellázadnak: azt ígérik az étlapon, hogy taboleh-t kapunk, helyette rengeteg zöldsalátára szórnak egy kevéske tört búzát, aminek még az ízét sem lehet így érezni. Mi bosszankodunk a mosolygó kis banditákon, ők meg bizonyára hahotáznak a konyhában. Hoznak csontszáraz, reggel felvágott, napon szikkasztott kenyeret, aztán, ahogy tanulták, hoznak frisset is. Kedves szülők! Nagy baj nincs, csemetéik génjeibe beleégett a vendéglős virtus. Kitűnő, lágy, pompásan fűszerezett, roston sült rákot készítenek a tinédzser szakácsok, kellemes rizspiláffal, de a sült paprikás, tetasajttal töltött pulykamellet borzalmasan elsózzák. Hordják a gyerekpincérek az ásványvizet, közben mindenféle kunsztokkal szórakoztatnak bennünket. Milyen fa alatt ülünk? - Makkfa alatt - vágja rá huncutul a süldő legény, miközben az ötödik papírszalvétát kobozza el tőlünk. Bokázva ígéri, hogy azonnal hozza a cukkinilepénykéket, de mindezt elfelejti megbeszélni a szakáccsal, a fizetőpincérrel azonban annál inkább. Kifizetjük némán - fagyira jó lesz, öcskös. Ebédünk vége amúgy is a fagyi körül forog - gyümölcsökkel feldúsított fagylaltot és kifogástalan zabaglionét eszünk. A lépcsős kert legfelső teraszán fojtott személyzeti buli-szieszta kezdődik, jelezve, hogy jobb, ha indulunk. Fizetünk tehát, nem keveset (ó, azok az elbitangolt cukkinilepénykék!), majd teljes magányban, kivert kutyaként eloldalgunk a kertek alatt. Még elköszönni sem volt kitől. Most pótoljuk: viszlát, gyerekek! Konyha: vagánykodik Kiszolgálás: huncutkodik a Wittman Hak ________TERÍTÉKEN________ A kertek alatt