Népszabadság - PestVidék melléklet, 1999. november

1999-11-01

34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. NOVEMBER 1., HÉTFŐ Budapest mai temetői, illetve az ott ta­lálható nevezetes síremlékek túlnyomó többsége a XIX. század második feléből és a XX. századból származik, így ma­gyar, s különösen európai viszonylatban még „fiatalnak” számítanak (egyedül a Kerepesi úti temetőt minősíthetjük „kö­zépkorúnak”). Azt is mondhatnánk, hogy a budapesti sírkertek jelentőségé­nek kibontakozása egybeesett a város felemelkedésével. Az európai temetkezési kultúrában az önálló temetők a XVIII. század végétől váltak dominánssá az addig elsődleges fontosságú templomi kriptákhoz és templomkertekhez képest. Ez a változás Budán és Pesten is lezajlott, bár itt volt olyan templom is, amelyhez soha nem tartozott temetőkert (például a Kriszti­navárosi plébániatemplom). A XVIII. században már önálló, templomoktól független temetőket is létesítettek, pél­dául 1746-ban az első pesti katonai te­metőt. Itt felekezettől függetlenül foly­tak a temetések: a katonai temetők a modern, ökumenikus keresztény közte­metők fontos elődjeinek számítanak. Az egykori pompa 1775 júliusában látott napvilágot Má­ria Terézia híres, temetőkre vonatkozó rendelete, melynek nyomán, közegész­ségügyi és városrendezési okokból, a sírkerteket a települések határain kívül­re kellett költöztetni. A temetőkre vo­natkozó másik fontos törvény 1868-ban született meg: ez a keresztény temetők köztemetősítését rendelte el, tehát azt, hogy a bevett keresztény felekezetek­nek közösen kell temetkezniük. Nem mindenütt, de számos magyarországi városban ennek nyomán szűnt meg előbb a protestánsok, majd a görögkele­tiek temetkezési szegregációja. A XIX. század első harmadában el­hunyt nagy politikusaink, tudósaink és művészeink többségét még nem Pest- Budán temették el, sok esetben akkor sem, ha az illető itt halt meg. Ezzel szemben a XIX. század derekától új ten­dencia vette kezdetét, amely máig érvé­nyes: nagyjaink döntő többsége a fővá­rosban kapott sírhelyet. Az 1870-es évektől az 1950-es évekig a budapesti sírkertek legfontosabbika és legelőke­­lőbbike a Kerepesi úti temető volt. Az utóbbi évtizedekben ez a rang egyre in­kább az 1894-ben megnyitott Farkasréti temetőt, Magyarország egyik legszebb fekvésű sírkertjét illette és illeti meg. Mellettük örök harmadiknak számít az 1886-ban létesített Rákoskeresztúri új köztemető. Az idén százötven éve megnyitott Kerepesi úti temető fénykora egybe­esett a hazai temetkezési kultúra leglát­ványosabb korszakával. Ide érkeztek meg a Monarchia korának hatalmas te­metési menetei: Deák Ferencé, Arany Jánosé, Munkácsy Mihályé, Jókai Mó­ré. Itt zajlott le a valaha volt legnagyobb magyar gyászünnepség: Kossuth Lajos temetése. Budapesten a XIX. század második felében ugrásszerűen megnőtt a nagy, teátrális temetések száma, és fokozódott a reprezentáció iránti igény is. Ekkor teljesedett ki - elsősorban a Kerepesi úti temetőben - a legjelentősebb hazai sír­kőfaragó vállalkozás, a Gerenday cég tevékenysége. A századforduló körül bontakozott ki a magyar síremlékművé­szet fénykora: addig soha nem látott színvonalat ért el a hazai funerális szob­rászat és építészet, a temetői ipar- és kertművészet. A Kerepesi úti temető a XX. század első felére Európa egyik legszebb sírkertjévé vált. Fájdalmas tény, hogy egykori pompájából ma ke­veset őriz: a síremlékek többségét a rendszerváltás előtti évtizedekben fel­számolták vagy áttelepítették. Mára a megőrzésre szánt sírjelek állapota is na­gyon leromlott, de a temető egyes ré­szei, mindenekelőtt az árkádsírok kör­nyéke ma is elbűvöli az ide látogatókat. Kultikus színhelyek A Kerepesi úti temető fő különleges­ségét ma az adja, hogy területén az el­múlt százötven évben újabb és újabb fontos kultikus helyszíneket alakítottak ki, mindig az adott korszellemnek meg­felelően, és ezek torzói együtt alkotják Budapest máig legjelentősebb síremlék­­együttesét. Annak, hogy a temetőt 1952-ben lezárták, pozitív következmé­nye is volt: itt nem szaporodtak el a ha­zai városi temetőkre ma már annyira jellemző sematikus műkő és beton sír­emlékek. A Kerepesi úti, illetve a Farkasréti te­mető elődjei ma már nem léteznek. Kö­zülük a régi, híres budai sírkertek XX. századi felszámolása jelentette a legna­gyobb veszteséget: a Vízivárosi (1785), a Tabáni (1796), a Vízivárosi katonai (1797), valamint a Németvölgyi (1885) temetőé. A budai síremlékegyüttes egy része, más temetőkbe telepítve, megme­nekült a pusztulástól. Pest egykori leg­híresebb sírkertjét, a Váci úti temetőt (1790), valamint a Ferencvárosit és a Józsefvárosit már az 1870-es években megszüntették. Az 1924-ben felszámolt Kiscelli temető nevesebb sírjai a mai Óbudai temetőbe kerültek. A budapesti síremlékművészet talán legegyedülállóbb emlékei a neológ zsidó temetőkben, mindenekelőtt a Salgótarjá­­ni útiban (1874) és a Kozma utcaiban (1891) találhatók. A Kerepesi úti temető mellett ezekben bontakozott ki a század­­forduló körül a legmarkánsabban a hazai temetői művészet aranykora. Elsősorban Lajta Béla munkásságát emelhetjük ki, mint minden idők talán legszínvonala­sabb hazai funerális produktumát. 1950-ben, Nagy-Budapest létrehozá­sakor nyolcvanhét temető működött a fővárosban. Ezek közül még abban az évben lezártak huszonhármat a budai, illetve ötvenkettőt a pesti oldalon, első­sorban a peremkerületekben. Ezek kö­zül a kis sírkertek közül néhány, ha el­hanyagolt állapotban is, de máig fenn­maradt. Budapest, más európai fővárosokhoz képest, viszonylag szegény templomi síremlékekben. A Rákóczi-gyászmenet A legfontosabbak: a Várban található Nádori sírbolt, a Kálvin téri református templom kriptájának hetven síremléke, valamint a pesti és a budai Nagyboldog­­asszony-templom sírkövei. Utóbbiban, azaz a Mátyás-templomban zajlott le 1898-ban III. Béla és felesége végleges gyászszertartása, amely az 1870-es Bat­­thyány-temetés mellett a dualizmus ko­ri Budapest legnagyobb szabású újrate­­metési ceremóniája volt. Mindkettőt fe­lülmúlta ugyan 1906-ban a Rákóczi­­gyászmenet, de a fejedelem és társai hamvait nem a fővárosban helyezték végső nyugalomra. Ma a Fővárosi Temetkezési Intézet kezelésében tizenöt működő és számos lezárt temető található Budapesten. Ezeknek, valamint az izraelita temetők­nek teljes körű feltárása és bemutatása még várat magára: ez a város történeté­vel foglalkozó kutatások egyik legna­gyobb adóssága. Tóth Vilmos Budapesti sírkertek Százötven éve nyitották meg a Kerepesi temetőt, a nemzet nagyjainak nyughelyét Kossuth Ferenc temetési menete a Kerepesi úti temető fala mellett 1914-ben MÜLLNER JÁNOS FELVÉTELE, A BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUM ANYAGÁBÓL Pomázi boldog vacsorája Ezen a késő őszi estén Pomázi Ottó, negyvennégy éves, egyedül élő, meg nem értett csillagász elzárta a televíziót a film kellős közepén, midőn a főhős éppen kicsavarta a borotvát őrjöngő szerelmese kezéből, ugyanis Pomázira rátört a szegett szárnyú magány, vállára röppent a fekete bánat. Az önsajnálat keserű­ségével hadakozva nézett maga elé a dohányzóasztal­ra, ahol a tányérban a félbe harapott virslit látta a szétkenődött mustárban henteregni. Második hete nem volt étvágya. „ Ez így nem mehet tovább, gondolta Pomázi, mert megszakad a szívem. Kilépett az erkélyre, egy dara­big ácsorgott a hideg őszi szélben. Végighordta tekin­tetét a bánatos Akácfa utcán, aztán gondolt egyet, be­lebújt a műbőr kiskabátjába, és gallérját felhajtva ki­tört a lakás börtönéből. Elmerült a mellékutcák ben­­dőjében. Ebben a merülésben azonban a céltudatos­ság volt. Pomázi tudta, mit akar. Nem telt bele tíz perc, talált magának egy elfogad­ható külsejű lányt, teltkarcsú, festett hajú szőkét, akit már messziről kinézett magának. A lány azt mondta Pomázinak, hogy tizenkilenc éves, a neve Mara, és az egész kerületben neki van a legjobb műsora, ráadásul éppen akció van, minden fél áron megy éjfélig. Na, gyere, mondta neki Pomázi, nem lakom messze. Mara úgy viselkedett a lakásban, mintha mindig ott lakott volna. Beleivott a maradék kávéba, bekukucs­kált a hűtőszekrénybe, csóválta fejét a sok, bűzlő mo­­satlan láttán, aztán kért egy téliszalámis szendvicset. Amikor megette, közölte, hogy ő készen áll, de jó len­ne igyekezni, mert ketyeg az óra. Pomázi akkor arra kérte, hogy üljön le a székre, fogja be a száját, ne be­széljen, viselkedjen úgy, mintha ott se lenne. Mara, pici angyalom, semmi más dolgod nincs, csak hogy engem nézzél, legyél levegő, mondta neki Pomázi. Mara nevetett, hogy ezzel a figurával még nem talál­kozott, de legalább hadd vetkőzzön le, mert neki olyan alakja van, hogy attól még a friss vakolat is le­omlik. Hát, nem! Ez így nem fog menni, csóválta a fejét Pomázi, és nagyon udvariasan megkérte ezt a Marát, hogy engedje magát bezárni a szekrénybe, és leske­­lődjön ki a kulcslyukon, máskülönben egy fillért sem fog látni. Mara duzzogva megemlítette, hogy ő már mindenhez hozzá van szokva, volt egy dilis ügyfele, akit vasutas-egyenruhába öltözve kellett megkorbá­csolni, és közben a pasas kukorékolt, így aztán meg­rántotta a vállát, és bevonult a szekrénybe. Pomázi rázárta az ajtót, és kivette a kulcsot. Próbálj lesni! Látsz valamit, pici bogár? Időben szólok, hogy nincs kedvezmény, dupla árat fog fizetni, kiabálta ki a szek­rényből Mara, aztán megnyugtatta Pomázit, hogy jól lát, éppen a mosogatót, mellette a tűzhelyet és az ét­kezőasztal felét. Akkor erősen figyeljen, mondta Pomázi, most ugyanis vacsorázni fogok! Először szalonnadarabokat pirított, közben felvág­ta a vöröshagymát, és rádobta a zsírra. Amikor kellő­képpen sercegett, feltört három tojást, és teáscsészé­ben felverte, sóval hintette. Vidáman fütyörészett, hangosan figyelmeztette magát, hogy a kenyeret ne­hogy elfelejtse, utána sajnálkozott, hogy nincs otthon kolbász, pedig milyen jó lenne bele, de mit csináljon, nem vezet ő valami világraszóló háztartást. Közben ügyelt arra, hogy minden mozdulatát jól lehessen lát­ni a szekrényből. Egyszer le is ellenőrizte. Látsz en­gem, Mara? Persze, hogy látom. Halljam, most mit csinálok? Hülye pofával bámulja a szekrényt, a kezé­ben fakanalat tart. Jól van, mondta Pomázi, csak így tovább! Imádom a szalonnás rántottát, hallatszott a szekrényből, csurog a nyálam a szagától. Ha nem ma­radsz csendben, egy huncut vasat se fizetek, hadoná­szott Pomázi a fakanállal. Megértetted? Te jó ég, re­mélem, nem akar átverni, kiabálta Mara a szekrény­ből, mindig előre szoktam kérni a zsizsiket, de most valahogy kiment a fejemből. Ejnye, Mara, hát miféle üzletasszony vagy te, csóválta a fejét Pomázi. Nem vagyok én üzletasszony, miket képzel rólam, duzzo­gott Mara. Pomázi ügyelt arra, hogy a rántottája ne legyen ke­mény. Lassú tűz felett, folyamatosan kavargatta, és időben lekapta a lábast, amikor a tojás még kocso­nyásan reszketett a serpenyőben. Szépen megterített magának, kenyeret vágott, felbontott egy üveg bar­na sört, és a két tenyerét összedörzsölve leült enni. Módszeresen és élvezettel falatozott. Az idejét nem tudta, mikor esett ilyen jól neki az étel. Valósággal tömte magába a rántottát, közben jókora kenyérdara­bokat törve, szorgalmasan tunkolt, kortyolgatott a sörből, és időnként a szekrény felé pillantott. Igazán rendes ez a lány, ismerte el Pomázi, szépen csendben van, mintha itt se lenne. Megérdemli a pénzét. Amikor befejezte a vacsorát, kiengedte Marát a szekrényből. A lány szó nélkül kötényt kötött, elmoso­gatott, aztán felmarkolta a konyhaasztalra kikészített pénzt. Azt mondta, igazán kellemes volt az este. Pomázi kikísérte Marát, és az ajtóban állva beismer­te, nem emlékszik, mikor evett utoljára ilyen jó ét­vággyal. A lánynak sugárzott az arca. Tudja, hol talál meg. Csak füttyentsen, bármikor eljövök újra. Igazán nagyon jó volt magánál. Fehér Béla ________Anno 1938_________ Póthitel légoltalomra Október 5-én a Pesti Hírlap ezt írta: „A polgármester elrendelte, hogy a főváros hivatalaiban délután, és ha kell, éjszaka is ügyeletes szolgálatot kell tartani. A rendkívüli viszonyok miatt állandóan előállhatnak olyan esetek, amelyek a ha­tóságok részéről azonnali intézkedést vagy felvilágosításadást tesznek szüksé­gessé... Az ügyeletes szolgálat kezdő időpontját és végét, valamint azt, hogy az egyes hivatalokban kik és hányan tart­sanak ügyeletes szolgálatot, a hivatalfő­nökök saját személyes felelősségük mel­lett fogják megállapítani. A polgármester egyben felhívta a hivatalok vezetőit, hogy az ügyeletes szolgálatot teljesítő megbízottaknál a lehetőséghez képest hagyják meg, hogy szükség esetén hol találhatók, s így az esetleg felmerülő és halasztást nem tűrő sürgős ügyek elinté­zésében ne következzen be fennakadás.” Az Esti Kurír a pénzügyi bizottság kö­vetkező ülésének előzeteséről adott hírt: „A napirenden szereplő utolsó előter­jesztésben Szendy Károly polgármester 3 millió pengős póthitelt engedélyezését kéri a főváros légoltalmának kiépítésév­el kapcsolatosan felmerült költségekre. Az előterjesztés indokolásában a polgár­­mester kifejti, hogy a közgyűlési határo­zattal engedélyezett kétmillió pengőn kí­vül a folyó évben még további három millió pengőre van szükség a légoltalom megfelelő kiépítésénél. Ezt a három mil­lió pengős póthitelt átmenetileg a pénz­készletekből kéri engedélyezni a polgár­­mester, aki később költségvetési fedeze­tet fog erre a célra kijelölni.” Aznap az Esti Kuríron kívül más la­pokban is megjelent egy közérdekű fel­hívás: „A Légoltalmi Liga Budapest Fő­csoportjának I. körlete, amely az I., II., III., XL, XII. kerületeket fogalja magá­ba, október jó első hetében naponta este 6-8 órák között öt napon át Nemestothy- Szabó Béla tábornok vezetése alatt... házőrségparancsnoki képzőtanfolyamo­kat tart... Ezen tanfolyamokon elsősor­ban a kijelölt házőrségparancsnokokat hívják be, de amennyire a helyiség befo­gadóképessége engedi, a nagyközönség is részt vehet azokon. A tanfolyamok lá­togatása díjtalan.” A Pesti Hírlap ehhez hozzátett néhány csepeli piaci árat: „Élő baromfi­ lyúk 1 drb 240-380, súlyra 140-150 fill. kg. Csirke, rántani való 1 drb 120-220, súlyra 160-180 fill. kg. Csirke, sütni va­ló 1 drb 130-180, súlyra 140-170 fill. kg. Hízott ruca 125-140, hízott lúd 130-140, hízott pulyka 120-125 fill. kg. Sovány lud 1 drb 180-220 fillér.” Ugyanaznap az Esti Kurír a ligeti Fé­nyes Cirkusz iszapbirkózóinak produk­ciójáról számolt be: „Jelen pillanatban éppen Morton Plume mongol iszapbir­kózó küzd Roland Julius észt nemzetiségű szabadstílusú iszapbajnok­kal... Morton, a volt mongol lóhajcsár vad lépésekkel megindul ellenfele felé. De csak akar, mert az iszap ingadozóvá teszi lépteit. Az észt feléje nyújtja bal­­karját (igen szívélyes), hogy Morton megkapaszkodhassék benne. Abban a pillanatban azonban, hogy a másik visz­­szanyerte egyensúlyát, nyaka közé sújt alsókarjával s mindketten úgy puffan­nak, illetve loccsannak az iszapba, mint két zsák. A karzaton nagyot sikolt egy nő - idáig fröccsent az iszap. Aztán a ring közepén következik az »iszappakolás«. Végre egy sport a reumás emberek szá­mára!” És egy politikai töltetű riportrészlet a Budapesti Hírlap szintén október 5-i szá­mából — írója a Várban fegyvertelenül sétáló, idegen egyenruhás katonacsapat­tal és az őket figyelő közönséggel való találkozását örökítette meg: „Eddig már láttunk olyan jelenséget, hogy az embe­rek belül idegenek lehetnek, annak elle­nére, hogy kívül magyarok. Most olyan embereket látunk, akik kívül idegenek, belül magyarok. »Átszökött magyarok« - mondogatjuk egymásnak s egyszerre nagyon boldogok vagyunk valamennyi­en, szerelmespárok, nevelőnők és gyere­kek... Megpróbálok beszélni [a katonák­kal]. Nehezen nyílnak meg. Talán attól tartanak, hogy túlságosan szépen és ér­zelmesen hangzanak az élményeik, ha szavakba foglalják őket. Nem a bizal­matlanság, hanem a szemérem némítja el őket. Őrmesterük, szelíd és gondolko­dó arcú fiú, hajlandó csak néhány szót beszélni a sok fültanú előtt. De láthatóan őt is zavarja a »nyilvános szereplés«. Másért, egészen másért jött Budapestre. - Át kellett jönni - mondja -, mert ha Budapestre nem jövünk, akkor Prágába visznek bennünket. Azt pedig nem akar­tuk... Budapestet dicséri, de bevallja: azért jöttek csak Budapestre, hogy ott­hon lehessenek majd Komáromban. Fő­városunknak sok előkelő vendége van máskor. De ilyen előkelők már régen voltak, mint ezek a tépettruhás katonák.” D.Gy.

Next