Népszabadság - PestVidék melléklet, 1999. november
1999-11-01
34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. NOVEMBER 1., HÉTFŐ Budapest mai temetői, illetve az ott található nevezetes síremlékek túlnyomó többsége a XIX. század második feléből és a XX. századból származik, így magyar, s különösen európai viszonylatban még „fiatalnak” számítanak (egyedül a Kerepesi úti temetőt minősíthetjük „középkorúnak”). Azt is mondhatnánk, hogy a budapesti sírkertek jelentőségének kibontakozása egybeesett a város felemelkedésével. Az európai temetkezési kultúrában az önálló temetők a XVIII. század végétől váltak dominánssá az addig elsődleges fontosságú templomi kriptákhoz és templomkertekhez képest. Ez a változás Budán és Pesten is lezajlott, bár itt volt olyan templom is, amelyhez soha nem tartozott temetőkert (például a Krisztinavárosi plébániatemplom). A XVIII. században már önálló, templomoktól független temetőket is létesítettek, például 1746-ban az első pesti katonai temetőt. Itt felekezettől függetlenül folytak a temetések: a katonai temetők a modern, ökumenikus keresztény köztemetők fontos elődjeinek számítanak. Az egykori pompa 1775 júliusában látott napvilágot Mária Terézia híres, temetőkre vonatkozó rendelete, melynek nyomán, közegészségügyi és városrendezési okokból, a sírkerteket a települések határain kívülre kellett költöztetni. A temetőkre vonatkozó másik fontos törvény 1868-ban született meg: ez a keresztény temetők köztemetősítését rendelte el, tehát azt, hogy a bevett keresztény felekezeteknek közösen kell temetkezniük. Nem mindenütt, de számos magyarországi városban ennek nyomán szűnt meg előbb a protestánsok, majd a görögkeletiek temetkezési szegregációja. A XIX. század első harmadában elhunyt nagy politikusaink, tudósaink és művészeink többségét még nem Pest- Budán temették el, sok esetben akkor sem, ha az illető itt halt meg. Ezzel szemben a XIX. század derekától új tendencia vette kezdetét, amely máig érvényes: nagyjaink döntő többsége a fővárosban kapott sírhelyet. Az 1870-es évektől az 1950-es évekig a budapesti sírkertek legfontosabbika és legelőkelőbbike a Kerepesi úti temető volt. Az utóbbi évtizedekben ez a rang egyre inkább az 1894-ben megnyitott Farkasréti temetőt, Magyarország egyik legszebb fekvésű sírkertjét illette és illeti meg. Mellettük örök harmadiknak számít az 1886-ban létesített Rákoskeresztúri új köztemető. Az idén százötven éve megnyitott Kerepesi úti temető fénykora egybeesett a hazai temetkezési kultúra leglátványosabb korszakával. Ide érkeztek meg a Monarchia korának hatalmas temetési menetei: Deák Ferencé, Arany Jánosé, Munkácsy Mihályé, Jókai Móré. Itt zajlott le a valaha volt legnagyobb magyar gyászünnepség: Kossuth Lajos temetése. Budapesten a XIX. század második felében ugrásszerűen megnőtt a nagy, teátrális temetések száma, és fokozódott a reprezentáció iránti igény is. Ekkor teljesedett ki - elsősorban a Kerepesi úti temetőben - a legjelentősebb hazai sírkőfaragó vállalkozás, a Gerenday cég tevékenysége. A századforduló körül bontakozott ki a magyar síremlékművészet fénykora: addig soha nem látott színvonalat ért el a hazai funerális szobrászat és építészet, a temetői ipar- és kertművészet. A Kerepesi úti temető a XX. század első felére Európa egyik legszebb sírkertjévé vált. Fájdalmas tény, hogy egykori pompájából ma keveset őriz: a síremlékek többségét a rendszerváltás előtti évtizedekben felszámolták vagy áttelepítették. Mára a megőrzésre szánt sírjelek állapota is nagyon leromlott, de a temető egyes részei, mindenekelőtt az árkádsírok környéke ma is elbűvöli az ide látogatókat. Kultikus színhelyek A Kerepesi úti temető fő különlegességét ma az adja, hogy területén az elmúlt százötven évben újabb és újabb fontos kultikus helyszíneket alakítottak ki, mindig az adott korszellemnek megfelelően, és ezek torzói együtt alkotják Budapest máig legjelentősebb síremlékegyüttesét. Annak, hogy a temetőt 1952-ben lezárták, pozitív következménye is volt: itt nem szaporodtak el a hazai városi temetőkre ma már annyira jellemző sematikus műkő és beton síremlékek. A Kerepesi úti, illetve a Farkasréti temető elődjei ma már nem léteznek. Közülük a régi, híres budai sírkertek XX. századi felszámolása jelentette a legnagyobb veszteséget: a Vízivárosi (1785), a Tabáni (1796), a Vízivárosi katonai (1797), valamint a Németvölgyi (1885) temetőé. A budai síremlékegyüttes egy része, más temetőkbe telepítve, megmenekült a pusztulástól. Pest egykori leghíresebb sírkertjét, a Váci úti temetőt (1790), valamint a Ferencvárosit és a Józsefvárosit már az 1870-es években megszüntették. Az 1924-ben felszámolt Kiscelli temető nevesebb sírjai a mai Óbudai temetőbe kerültek. A budapesti síremlékművészet talán legegyedülállóbb emlékei a neológ zsidó temetőkben, mindenekelőtt a Salgótarjáni útiban (1874) és a Kozma utcaiban (1891) találhatók. A Kerepesi úti temető mellett ezekben bontakozott ki a századforduló körül a legmarkánsabban a hazai temetői művészet aranykora. Elsősorban Lajta Béla munkásságát emelhetjük ki, mint minden idők talán legszínvonalasabb hazai funerális produktumát. 1950-ben, Nagy-Budapest létrehozásakor nyolcvanhét temető működött a fővárosban. Ezek közül még abban az évben lezártak huszonhármat a budai, illetve ötvenkettőt a pesti oldalon, elsősorban a peremkerületekben. Ezek közül a kis sírkertek közül néhány, ha elhanyagolt állapotban is, de máig fennmaradt. Budapest, más európai fővárosokhoz képest, viszonylag szegény templomi síremlékekben. A Rákóczi-gyászmenet A legfontosabbak: a Várban található Nádori sírbolt, a Kálvin téri református templom kriptájának hetven síremléke, valamint a pesti és a budai Nagyboldogasszony-templom sírkövei. Utóbbiban, azaz a Mátyás-templomban zajlott le 1898-ban III. Béla és felesége végleges gyászszertartása, amely az 1870-es Batthyány-temetés mellett a dualizmus kori Budapest legnagyobb szabású újratemetési ceremóniája volt. Mindkettőt felülmúlta ugyan 1906-ban a Rákóczigyászmenet, de a fejedelem és társai hamvait nem a fővárosban helyezték végső nyugalomra. Ma a Fővárosi Temetkezési Intézet kezelésében tizenöt működő és számos lezárt temető található Budapesten. Ezeknek, valamint az izraelita temetőknek teljes körű feltárása és bemutatása még várat magára: ez a város történetével foglalkozó kutatások egyik legnagyobb adóssága. Tóth Vilmos Budapesti sírkertek Százötven éve nyitották meg a Kerepesi temetőt, a nemzet nagyjainak nyughelyét Kossuth Ferenc temetési menete a Kerepesi úti temető fala mellett 1914-ben MÜLLNER JÁNOS FELVÉTELE, A BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUM ANYAGÁBÓL Pomázi boldog vacsorája Ezen a késő őszi estén Pomázi Ottó, negyvennégy éves, egyedül élő, meg nem értett csillagász elzárta a televíziót a film kellős közepén, midőn a főhős éppen kicsavarta a borotvát őrjöngő szerelmese kezéből, ugyanis Pomázira rátört a szegett szárnyú magány, vállára röppent a fekete bánat. Az önsajnálat keserűségével hadakozva nézett maga elé a dohányzóasztalra, ahol a tányérban a félbe harapott virslit látta a szétkenődött mustárban henteregni. Második hete nem volt étvágya. „ Ez így nem mehet tovább, gondolta Pomázi, mert megszakad a szívem. Kilépett az erkélyre, egy darabig ácsorgott a hideg őszi szélben. Végighordta tekintetét a bánatos Akácfa utcán, aztán gondolt egyet, belebújt a műbőr kiskabátjába, és gallérját felhajtva kitört a lakás börtönéből. Elmerült a mellékutcák bendőjében. Ebben a merülésben azonban a céltudatosság volt. Pomázi tudta, mit akar. Nem telt bele tíz perc, talált magának egy elfogadható külsejű lányt, teltkarcsú, festett hajú szőkét, akit már messziről kinézett magának. A lány azt mondta Pomázinak, hogy tizenkilenc éves, a neve Mara, és az egész kerületben neki van a legjobb műsora, ráadásul éppen akció van, minden fél áron megy éjfélig. Na, gyere, mondta neki Pomázi, nem lakom messze. Mara úgy viselkedett a lakásban, mintha mindig ott lakott volna. Beleivott a maradék kávéba, bekukucskált a hűtőszekrénybe, csóválta fejét a sok, bűzlő mosatlan láttán, aztán kért egy téliszalámis szendvicset. Amikor megette, közölte, hogy ő készen áll, de jó lenne igyekezni, mert ketyeg az óra. Pomázi akkor arra kérte, hogy üljön le a székre, fogja be a száját, ne beszéljen, viselkedjen úgy, mintha ott se lenne. Mara, pici angyalom, semmi más dolgod nincs, csak hogy engem nézzél, legyél levegő, mondta neki Pomázi. Mara nevetett, hogy ezzel a figurával még nem találkozott, de legalább hadd vetkőzzön le, mert neki olyan alakja van, hogy attól még a friss vakolat is leomlik. Hát, nem! Ez így nem fog menni, csóválta a fejét Pomázi, és nagyon udvariasan megkérte ezt a Marát, hogy engedje magát bezárni a szekrénybe, és leskelődjön ki a kulcslyukon, máskülönben egy fillért sem fog látni. Mara duzzogva megemlítette, hogy ő már mindenhez hozzá van szokva, volt egy dilis ügyfele, akit vasutas-egyenruhába öltözve kellett megkorbácsolni, és közben a pasas kukorékolt, így aztán megrántotta a vállát, és bevonult a szekrénybe. Pomázi rázárta az ajtót, és kivette a kulcsot. Próbálj lesni! Látsz valamit, pici bogár? Időben szólok, hogy nincs kedvezmény, dupla árat fog fizetni, kiabálta ki a szekrényből Mara, aztán megnyugtatta Pomázit, hogy jól lát, éppen a mosogatót, mellette a tűzhelyet és az étkezőasztal felét. Akkor erősen figyeljen, mondta Pomázi, most ugyanis vacsorázni fogok! Először szalonnadarabokat pirított, közben felvágta a vöröshagymát, és rádobta a zsírra. Amikor kellőképpen sercegett, feltört három tojást, és teáscsészében felverte, sóval hintette. Vidáman fütyörészett, hangosan figyelmeztette magát, hogy a kenyeret nehogy elfelejtse, utána sajnálkozott, hogy nincs otthon kolbász, pedig milyen jó lenne bele, de mit csináljon, nem vezet ő valami világraszóló háztartást. Közben ügyelt arra, hogy minden mozdulatát jól lehessen látni a szekrényből. Egyszer le is ellenőrizte. Látsz engem, Mara? Persze, hogy látom. Halljam, most mit csinálok? Hülye pofával bámulja a szekrényt, a kezében fakanalat tart. Jól van, mondta Pomázi, csak így tovább! Imádom a szalonnás rántottát, hallatszott a szekrényből, csurog a nyálam a szagától. Ha nem maradsz csendben, egy huncut vasat se fizetek, hadonászott Pomázi a fakanállal. Megértetted? Te jó ég, remélem, nem akar átverni, kiabálta Mara a szekrényből, mindig előre szoktam kérni a zsizsiket, de most valahogy kiment a fejemből. Ejnye, Mara, hát miféle üzletasszony vagy te, csóválta a fejét Pomázi. Nem vagyok én üzletasszony, miket képzel rólam, duzzogott Mara. Pomázi ügyelt arra, hogy a rántottája ne legyen kemény. Lassú tűz felett, folyamatosan kavargatta, és időben lekapta a lábast, amikor a tojás még kocsonyásan reszketett a serpenyőben. Szépen megterített magának, kenyeret vágott, felbontott egy üveg barna sört, és a két tenyerét összedörzsölve leült enni. Módszeresen és élvezettel falatozott. Az idejét nem tudta, mikor esett ilyen jól neki az étel. Valósággal tömte magába a rántottát, közben jókora kenyérdarabokat törve, szorgalmasan tunkolt, kortyolgatott a sörből, és időnként a szekrény felé pillantott. Igazán rendes ez a lány, ismerte el Pomázi, szépen csendben van, mintha itt se lenne. Megérdemli a pénzét. Amikor befejezte a vacsorát, kiengedte Marát a szekrényből. A lány szó nélkül kötényt kötött, elmosogatott, aztán felmarkolta a konyhaasztalra kikészített pénzt. Azt mondta, igazán kellemes volt az este. Pomázi kikísérte Marát, és az ajtóban állva beismerte, nem emlékszik, mikor evett utoljára ilyen jó étvággyal. A lánynak sugárzott az arca. Tudja, hol talál meg. Csak füttyentsen, bármikor eljövök újra. Igazán nagyon jó volt magánál. Fehér Béla ________Anno 1938_________ Póthitel légoltalomra Október 5-én a Pesti Hírlap ezt írta: „A polgármester elrendelte, hogy a főváros hivatalaiban délután, és ha kell, éjszaka is ügyeletes szolgálatot kell tartani. A rendkívüli viszonyok miatt állandóan előállhatnak olyan esetek, amelyek a hatóságok részéről azonnali intézkedést vagy felvilágosításadást tesznek szükségessé... Az ügyeletes szolgálat kezdő időpontját és végét, valamint azt, hogy az egyes hivatalokban kik és hányan tartsanak ügyeletes szolgálatot, a hivatalfőnökök saját személyes felelősségük mellett fogják megállapítani. A polgármester egyben felhívta a hivatalok vezetőit, hogy az ügyeletes szolgálatot teljesítő megbízottaknál a lehetőséghez képest hagyják meg, hogy szükség esetén hol találhatók, s így az esetleg felmerülő és halasztást nem tűrő sürgős ügyek elintézésében ne következzen be fennakadás.” Az Esti Kurír a pénzügyi bizottság következő ülésének előzeteséről adott hírt: „A napirenden szereplő utolsó előterjesztésben Szendy Károly polgármester 3 millió pengős póthitelt engedélyezését kéri a főváros légoltalmának kiépítésével kapcsolatosan felmerült költségekre. Az előterjesztés indokolásában a polgármester kifejti, hogy a közgyűlési határozattal engedélyezett kétmillió pengőn kívül a folyó évben még további három millió pengőre van szükség a légoltalom megfelelő kiépítésénél. Ezt a három millió pengős póthitelt átmenetileg a pénzkészletekből kéri engedélyezni a polgármester, aki később költségvetési fedezetet fog erre a célra kijelölni.” Aznap az Esti Kuríron kívül más lapokban is megjelent egy közérdekű felhívás: „A Légoltalmi Liga Budapest Főcsoportjának I. körlete, amely az I., II., III., XL, XII. kerületeket fogalja magába, október jó első hetében naponta este 6-8 órák között öt napon át Nemestothy- Szabó Béla tábornok vezetése alatt... házőrségparancsnoki képzőtanfolyamokat tart... Ezen tanfolyamokon elsősorban a kijelölt házőrségparancsnokokat hívják be, de amennyire a helyiség befogadóképessége engedi, a nagyközönség is részt vehet azokon. A tanfolyamok látogatása díjtalan.” A Pesti Hírlap ehhez hozzátett néhány csepeli piaci árat: „Élő baromfi lyúk 1 drb 240-380, súlyra 140-150 fill. kg. Csirke, rántani való 1 drb 120-220, súlyra 160-180 fill. kg. Csirke, sütni való 1 drb 130-180, súlyra 140-170 fill. kg. Hízott ruca 125-140, hízott lúd 130-140, hízott pulyka 120-125 fill. kg. Sovány lud 1 drb 180-220 fillér.” Ugyanaznap az Esti Kurír a ligeti Fényes Cirkusz iszapbirkózóinak produkciójáról számolt be: „Jelen pillanatban éppen Morton Plume mongol iszapbirkózó küzd Roland Julius észt nemzetiségű szabadstílusú iszapbajnokkal... Morton, a volt mongol lóhajcsár vad lépésekkel megindul ellenfele felé. De csak akar, mert az iszap ingadozóvá teszi lépteit. Az észt feléje nyújtja balkarját (igen szívélyes), hogy Morton megkapaszkodhassék benne. Abban a pillanatban azonban, hogy a másik viszszanyerte egyensúlyát, nyaka közé sújt alsókarjával s mindketten úgy puffannak, illetve loccsannak az iszapba, mint két zsák. A karzaton nagyot sikolt egy nő - idáig fröccsent az iszap. Aztán a ring közepén következik az »iszappakolás«. Végre egy sport a reumás emberek számára!” És egy politikai töltetű riportrészlet a Budapesti Hírlap szintén október 5-i számából — írója a Várban fegyvertelenül sétáló, idegen egyenruhás katonacsapattal és az őket figyelő közönséggel való találkozását örökítette meg: „Eddig már láttunk olyan jelenséget, hogy az emberek belül idegenek lehetnek, annak ellenére, hogy kívül magyarok. Most olyan embereket látunk, akik kívül idegenek, belül magyarok. »Átszökött magyarok« - mondogatjuk egymásnak s egyszerre nagyon boldogok vagyunk valamennyien, szerelmespárok, nevelőnők és gyerekek... Megpróbálok beszélni [a katonákkal]. Nehezen nyílnak meg. Talán attól tartanak, hogy túlságosan szépen és érzelmesen hangzanak az élményeik, ha szavakba foglalják őket. Nem a bizalmatlanság, hanem a szemérem némítja el őket. Őrmesterük, szelíd és gondolkodó arcú fiú, hajlandó csak néhány szót beszélni a sok fültanú előtt. De láthatóan őt is zavarja a »nyilvános szereplés«. Másért, egészen másért jött Budapestre. - Át kellett jönni - mondja -, mert ha Budapestre nem jövünk, akkor Prágába visznek bennünket. Azt pedig nem akartuk... Budapestet dicséri, de bevallja: azért jöttek csak Budapestre, hogy otthon lehessenek majd Komáromban. Fővárosunknak sok előkelő vendége van máskor. De ilyen előkelők már régen voltak, mint ezek a tépettruhás katonák.” D.Gy.