Népszabadság - PestVidék melléklet, 2000. január

2000-01-26

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JANUÁR 26., SZERDA Az újpesti lóvasúti indóház megmentői Bagolyvárnak vagy oroszlános háznak nevezik Újpesten a Városkapu metrómegálló közelében omladozó régi, piros kastélyt, amelyről csak igen kevesen tudják, hogy valaha lóvasúti indóház volt. Nevezetes indóház, az első pesti lóvasútpálya végállomása. Csodák csodája, hogy még áll, és tanúskodik a budapesti tömegközlekedés kezdeteiről. Sőt végre megszépül, három fiatalember ugyanis megvásárolta, és nagy lendülettel dolgozik a felújításán. Pest-Buda első lóvasútja egy évvel a kiegyezés előtt, 1866. augusztus elsején indult el a mai Kálvin tér és a szóban forgó újpesti indóház között. A sínpálya tíz és fél kilométer hosszú volt. Mindössze hat helyen álltak meg a kocsik: a Nemzeti Múzeumnál, a Zrínyi kávéháznál (az Astoria helyén), a Deák téri evangélikus templomnál, a Lipót-templomnál (a Szent István-bazilika helyén), a pesti indóháznál (a Nyugati pályaudvar helyén), és az úgynevezett kis sörcsarnoknál, valahol a mai Lehel tér környékén. A megnyitó napján délután négy órakor indult az első öt szerelvény a Kálvin térről, két zárt és három nyitott kétfogatú, rajtuk a város és a Pesti Közúti Vaspálya Társaság (az építtető) vezetőivel, újságírókkal, no meg egy cigánybandával, amely az ünnepi zenét szolgáltatta. Az út mindössze harminchét percig tartott — mint olvashatjuk a korabeli lapokból, Újpesten „mindenkit bokrétával tiszteltek meg, a kocsikat megkoszorúzták”. A végállomás épületére kevés szót vesztegetnek a tudósítók, de az a néhány legalább elismerő. „E tágas és díszes épület zászlókkal volt díszítve. Étterme, bálterme, szép festésű falai és karzatai igen kellemesen hatottak” - írja a Magyarország és a Nagyvilág című lap munkatársa. Aki ma, százharmincnégy évvel később lép az épületbe, még sok mindent láthat azokból a díszekből és festésekből, amelyek meglepték a korabeli közönséget. Elsősorban a Dunára (pontosabban a Váci útra) néző étterem díszeit érdemes említeni: a karzaton őrködő kariatidákat, atlaszokat, a rombuszkazettás, színes mennyezetet és egy márványoszlopos vakárkádot, melyet a felújítás során kibontanak. Hangulatos a szomszéd helyiség is, egy sötét falú szoba, a hajdani biliárdterem falából korinthoszi jellegű pilaszterek, féloszlopok emelkednek ki. Az emeleten pedig a bálterem őrzi még az eredeti formákat, például virágmintás, kazettás mennyezetével és a gerendákat tartó leányfejkonzolokkal. Talán furcsa, hogy egy indóházban biliárdtermet és báltermet is találunk. Ez arra utal, hogy az épület több volt, mint egyszerű lóvasúti végállomás, az újpesti társadalmi élet egyik központja is. Már a XVIII. századtól, pontosan 1749-től vendégfogadó működött itt - írja dr. Kemény Mária, a Hild—Ybl Alapítvány munkatársa —, s úgy tűnik, vendéglátó funkcióját később sem vesztette el a hely. Sőt vámpontként is szolgált, mivel éppen Pest és Újpest határán volt. A régi kocsmát Wagner János, a híres építész 1861-ben megvásárolta, nyilván spekulációs szándékkal. Sejthette, hogy erre fog jönni a lóvasút, s a ház ára akkor sokszorosára növekszik, így is történt. A kocsmát saját tervei alapján indóházzá alakíttatta (ez látható ma is), előbb bérbe adta, majd eladta a Pesti Közúti Vaspálya Társaságnak. Érdekes, hogy miért éppen Újpesten létesült az első pesti lóvasút végállomása. A válasz magától adódik, ha tudjuk, hogy a Pesti Közúti Vaspálya Társaság elnöke Károlyi Sándor újpesti földbirtokos volt. Az indóház több mint száz évig, az 1890- es évekig megmaradt végállomásnak. Igaz, 1896-tól már villamosok vettek itt fordulót, akkor épült a mellette található remíz. (Egyébként a Nyugati pályaudvar-újpest szakasz a villamosvonalak között is az egyik legkorábbi.) Az épület előbb a budai és a pesti vaspályatársaságokat egyesítő Budapesti Közúti Vaspálya Társaságé lett (ennek a rövidítése a villamoskocsik oldalán olvasható BKVT), majd 1922-ben a „beszkárté” (BSZKRT), végül a háború után a BKV-é. Az újpesti metró megnyitásakor, vagyis az utolsó itteni villamosvonal megszűnésekor végképp rendeltetését vesztette, és a főváros tulajdonába került. Évekig üresen állt, mire 1996-ban eladták egy fehérvári cégnek, amelyik nem kezdett vele semmit. Ettől a cégtől vette meg tavaly áprilisban három fiatalember, Gecse Tamás, Kenéz Attila és Voloscsuk András. Vonzotta őket a lepusztult épület régisége, szépsége, titokzatossága. Nem is hagyták tovább pusztulni. Szinte késlekedés nélkül belevágtak a felújításba. A boltíves, régi pincét, amely leginkább egy altemplomhoz hasonlít, kipucolták, termeit előadóhelyként, borpinceként és bárként szeretnék hasznosítani. A földszintet és az emeletet, miután díszes és kevésbé díszes helyiségeit eredeti szépségében helyreállítják, irodának vagy bankfióknak szándékoznak kiadni. Arra gondoltak, talán lesz olyan cég, amelyik szívesen növelné presztízsét ilyen szép épülettel. Az indóház környezetét is rendezik, például restaurálják, visszaállítják a padláson talált eredeti kandelábereket. A falak régi, barnásvörös színét is megtartják, s különös gonddal tisztítják meg a homlokzati maszkokat, amelyek a legenda szerint az első, 1837-ben épült Nemzeti Színházat díszítették. Szerencsére a renoválásban nemcsak üzletet látnak, hanem azt is élvezik, hogy valami szépet teremthetnek újra. Csordás Lajos Atlasz plasztikai műtét előtt A villanyos-végállomás korabeli képeslapon ...és mai állapotában teknős Miklós felvételei Névadó, a Márványmenyasszony Azt talán sokan tudják, legalábbis hallottak már róla, hogy a hajdani - máig működő - Márványmenyasszony vendéglőről nevezték el a krisztinavárosi Márvány utcát, de az étterem névadásának körülményeiről csak legendákat ismerünk. Az egyik történet szerint a tulajdonosnak - egy tabáni lakos szerint süketnéma — lánya lehetett a rejtélyes név ihletője, mások szerint inkább egy operaelőadás nyomán született az elnevezés. Amikor a Zampa vagy a márványmenyasszony című operát játszották Pesten, előadás után a budai vendéglőben jöttek össze a színészek és a rajongók. A darabnak akkora sikere volt, hogy a Márványmenyasszony cégtábláját állítólag a főszereplő énekesnőről festették. A történet hihető, hiszen a vendéglő régi cégére kitárt karú, ékes fejdíszt viselő, fátyolos, fehér ruhájú és arcú fiatal nőt ábrázol. Van azonban még egy harmadik szál is, amely szerint az étterem művész asztaltársaságának egyik tagja, egy szobrász, nem tudott fizetni, ezért tartozása fejében legújabb művét, egy fiatal lány hófehér márványszobrát adta a kocsmárosnak. A források szerint valóban volt szobra a Márványmenyasszonynak, de azt csak 1896-ban készíttette az akkori tulajdonos, Wágner Vilmos. Akkoriban egyébként a Budai Színkör tagjai, valamint írók - köztük Móricz és Kosztolányi - ették a vendéglő híres libapecsenyéjét, és itták a kadarkát. Előttük Széchenyi is járt a Márványmenyasszonyban, esküvője után a krisztinavárosi templomból ide vonult a násznéppel. Az étteremben még 1943-ban is őriztek olyan bort és kőkorsót, amely erről az esküvőről maradt. Az 1830-ban, egy földszintes házban megnyílt vendéglőt a híres bortermelő család tagjai, a Sulzbergerek alapították, és az étterem éppen a bor miatt vált híressé. „Sorsomat azonban nem panaszlom, / míg áll Budán a Márványmenyasszony” - írta róla később Heltai Jenő. A Pesti Futár 1911-ben ugyancsak dicsérte a budai vendéglő hangulatát, a szép kocsmárosnét és az ő paprikás csirkéjét, de nem sokkal azután már azt írta: „A bort már keresztelik benne, a minőséget két szál kiaszott pálmával pótolják és horribilis számlával fizetteti meg a gazda azt a csalódásunkat, hogy oda vitt a rugdalózó kedvünk. A Márványmenyasszonyból hosszúkörmű leanya lett, aki kikaparja a szemünket.” L. K. í/y.f'h :i V í - *•»« Hyy ' Üdoöílrt a „Jlárainy menyasssonyho»“ caimaett oendéylSMl. Grass aus dem Gasthause »u» „Jtarmos taut" Wf . > ' * Karaty, <•««.. Vendéglői üdvözlet FORRÁS: KERSKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM ____Anno 1963_____ Átlag 80 fon a zaj Szomorú eseményre való emlékezésről számolt be olvasóinak április 15-én az Új Élet, a magyar izraeliták lapja: „ Vasárnap délelőtt féltizenegykor emlékezők kis csoportja gyülekezett a Gyorskocsi utcai volt pestvidéki törvényszék épülete előtt, hogy megkoszorúzza azt az emléktáblát, amelyet azoknak a mártíroknak a tiszteletére emeltek, akik ebben az épületben szenvedték át a Gestapo-fogság minden borzalmát. Az első tavaszi napsütés sugarai rávilágítanak az emléktáblára, amelyen a következő szöveg áll: »Ebben az épületben szenvedtek azok, akiket az 1944. március 19.-december 31. közötti szomorú időkben a német Gestapo tartóztatott le, majd legtöbbjét kiszállította a német haláltáborokba. — Az életben maradt kis csapat nevében emlékezésül emelte a Gestapo fogházviseltek köre. — Budapest, 1946«.” A távoli jövőt idézte a Népszava június 6-i száma Zalotay Elemér építész szavaival: „Elképzelésem lényege, amelyhez ma már készen állok a talajviszonyainkat és egyéb feltételeinket számba vevő technikai feltételek kidolgozásával: a »városház«, vagy ahogy gyakran említik, »szalag-ház«... Budapesti viszonylatban készen kidolgozott a tervem Csillaghegyen egy ezer méter hosszú, negyvenemeletes »ház-város« létrehozására. A roppant házkolosszusban tízemeletenként található utcák a mai mellékutcák szerepét töltik be, azzal a különbséggel, hogy az »utca« fényessége, jellege a főutcáknak felel meg. A lakások mind-mind gyönyörű erdőre néznek, tekintve, hogy a kilométer hosszú, negyvenemeletes épület szélessége mindössze tizenöt méter. ” Egy Csillaghegyhez közeli területről szóló írás főcíme az Esti Hírlap június 28-i számából: Mennydörgő, robbanó motorok, szárazon és vízen. A hozzá tartozó alcímek: Nyolcvan fon felett - Mire jó a csendrendelet - Védelmet az üdülőhelyeken. És a cikkből egy részlet: „A Rómaink az üdülőtelepen! - évente több száz motorcsónak-tároló épül. A sportlétesítmények igazgatója azt mondja: az idén már csak a helyhiány von korlátot az újabb motortárolók építése elé. A múlt vasárnap már a papucsok, a versenycsónakok is megjelentek a vízen. A zaj a 80 font is meghaladja. Vagyis, aki — százezernél többen — azért jött ki a partra, hogy a nagyváros zaját kipihenje, csendes helyre leljen: csöbörből vödörbe esett. Pest leghangosabb pontja a hivatalos mérések szerint a Soroksári út eleje és a Rákóczi út—körúti kereszteződés. Itt átlag 80 fon a zaj; ha tehát nem történik intézkedés — képletesen — az a helyzet állhat elő, hogy szükségtelen kimennie az üdülőnek a Római-partra, pokrócot teríthet az Emke-sarokra, s lefeküdhet napozni, pihenni, olvasni, semmivel sem jár roszszabbul, mintha rossz közlekedéssel kiutazna a Római-partra. ” A nyár egy másik eseményéről a Magyar Nemzet számolt be (június 16.). „Az idén rendelték meg először az úgynevezett előzetes alkalmassági vizsgálatokat az iskolaév kezdete előtt. Hogyan lehet megállapítani egyetlen vizsgálattal, hogy a gyerek »érett-e« már az első általánosra? Erről beszélgettünk a VIIl. kerület egyik legnagyobb iskolájának orvosával. — Tapasztalatok alapján — mondja. Nem intelligencia-vizsgálat ez, hanem egészségügyi: ebben természetesen bizonyos intelligencia vizsgálat is bennfoglaltatik. Ezt azonban csak az orvos végzi, egy egészségügyi védőnő segítségével. Nem teszünk felfogós kérdéseket a gyerekeknek. Egészen más módon állapítjuk meg, hogy szellemileg érettek-e az iskolára. Én például úgy szoktam, hogy megkérem a gyereket, vetkőzzön le egyedül. Ebből már látható, van-e benne bizonyos önállóság. Megkérdem tőle, hol lakik, hogy hívják a szüleit, szokott-e csokit kapni, és ha apuka két csokit vesz neki, és anyuka is egyet, az mennyi? Háromig körülbelül illik számolni iskolás kor előtt a gyereknek. Van gyerek, aki ugyan teljesen fejlett, de bizonyos veleszületett zárkózottság következtében nem beszél idegen emberrel. Az ilyen gyereket váratni szoktuk. Mialatt végighallgat más gyerekeknek feltett kérdéseket, önkéntelenül oldódik félénksége. Nyolcvanhárom jelentkező közül összesen kettőt utasítottunk még egyévi óvodai előkészületre. ” Egy ritka kérdés és a rá adott felelet Az Ország-Világ válaszol című rovatban a lap szeptember 25-i számából: „»Társbérletben lakom. Beköltözésemkor a szomszédom szobáján keresztül vittem saját szobámba a bútort. Az ajtót azóta közös megegyezéssel szomszédom befalaztatta. Most cserélni szeretném a lakást, de csak úgy tudok költözni, ha az ajtót kibontják.« — írja »Probléma« jeligével egyik budapesti olvasónk. A 15/1957. sz. rendelet 74. §-a szerint: »Társbérlet kiutalása esetén a lakásügyi hatóság nemcsak a kiutalt lakószoba, hanem a lakásokhoz tartozó összes helyiségek használatáról is köteles rendelkezni. A használat kérdésében a társbérlők a határozattól eltérően is megállapodhatnak. « Ön levelében megállapította, hogy az ajtó elfalazása mindkettőjük előnyére történt. Annak kibontása tehát csak közös megállapodás alapján történhet, az Ön költségére. ” A téli sportok örömeiről és gondjairól írt a XII. kerületi Tanács Híradója decemberben: „A János-hegyi nyeregben vannak az ugrósáncok, ahol a látványos ugrásokban mindenkor nagy közönség gyönyörködik. Különös érdeklődésre tarthat számot a nagy ugrósánc, ahol a versenyeket is tartják, mert ez újabban műanyaggal, igelittel van bevonva s így már nemcsak a kedvező hóviszonyok esetén, hanem minden időben, tehát nyáron is használható. Az ezen a sáncon eddig elért legnagyobb ugrás 42,5 méter. A kisebb sáncok, így a Rideg-sánc, valamint az Úttörő-sánc inkább gyakorló célt szolgálnak... A Szabadsághegy gondozott, sima útjai különösen alkalmasak a síelésre, míg a ródlizók a meredekebb s e célra kijelölt helyen hódolhatnak kedvenc sportjuknak. Elég gyakori azonban, hogy a ródlizók nem a számukra kijelölt helyen, hanem a síelők terepén ródliznak, amiből aztán sűrűn keletkeznek viták s még jó, ha csak viták s nem valami sérülés. ” D. Gy.