Népszabadság - PestVidék melléklet, 2000. január

2000-01-05

28 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JANUÁR 5., SZERDA Szabályozott kéjhölgyek A Budai Jogkönyvtől a türelmi zónákig Márciustól legfeljebb hatvannapi el­zárással vagy 150 ezer forint bírság­gal is büntethető az, akit türelmi zó­nán kívül tiltott kéjelgésen kapnak. Ekkor lép ugyanis életbe az új sza­bálysértési kódex. A maffiaellenes törvény az önkormányzatok köteles­ségévé tette, hogy szükség esetén kije­löljék ezeket a zónákat, mégpedig de­cemberig. Budapesten a fővárosi ön­­kormányzat az illetékes. A Fővárosi Közgyűlés legutóbb rendeletben rög­zítette, hogy - az érintett kerület(ek) egyetértésével - februárban meghoz­za a jogszabályt. Annyi biztos: a VIII. kerületben ki kell jelölni a zónát. A prostitúció egyidős a társadalommal, Pest-Budán is együtt növekedett a város­sal. A prostituáltakra vonatkozó rendel­kezések már a régmúltban is léteztek. A Budai Jogkönyv, a középkori Magyaror­szág egyik legfontosabb joggyűjteménye, melyet 1405-1421 között állítottak ösz­­sze, társadalmon kívülinek tekinti ugyan a „szabad leányok szegény, megszomo­rodott, kétségbeesett” seregét, de jogi vé­delmet biztosít számukra. Abból a felfo­gásból következően, hogy a szexuális szükségletek ilyen módon való kielégíté­sét hasznosnak, nélkülözhetetlennek is­meri el. A kérdés humánus kezelésének drasztikusan véget vetett a szifilisz feltű­nése, a nemi betegségek járványszerű ter­jedése, ami Európa-szerte megváltoztatta az engedékeny felfogást. Városunk tör­vénykezési gyakorlata nagy vonalakban megegyezik a múlt száza­dok általános európai gya­korlatával, melyben két elv változik: amelyik tilta­ná és büntetőjogi szank­ciók alá vonná, ezt utóbb prohibicionista felfogás­nak nevezte el a tudo­mány, szemben a regle­­mentációs felfogással, mely bizonyos toleranciá­val kezeli a problémát. Mária Terézia és II. Jó­zsef a prostitúció teljes megszüntetését, gyökeres kiirtását tűzte ki céljául. Mária Terézia büntető törvény­­könyve, a Theresiana túllicitálta az euró­pai gyakorlatot. Felállította erkölcsrendé­szetét, amely bezáratta a bécsi bordélyo­kat, személyzetüket hazánkba toloncol­­tatták vízi úton (Wasser Schule), a kizsup­­poltak aztán Pest-Buda közönségét szol­gálták. II. József nemcsak kizárólag ren­dészeti kérdésként kezelte a prostitúciót, elrendelte a prostituáltak összefogdosá­sát, büntető törvénykönyve pedig politi­kai gonosztevőnek minősített minden fér­fit vagy nőt, „aki testével ipart űz, és pa­ráználkodásból jövedelmet szerez”. A kerítőnőket, azaz „ördögmotellokat” a Budai Jogkönyv is zsákba varrva a Duná­ba dobni rendelte, de II. József törvénye szerint a kerítő „politikai bűncselek­ményben bűnös”. Uralkodásuk idején egymást érték a ki­rályi leiratok, helytartótanácsi felszólítá­sok, végre nem hajtható rendelkezések, melyek a prostitúció teljes felszámolását parancsolták meg. Dr. Sziklóssy László A régi Budapest erkölcse című alapmű­vében ékes példákat sorol fel a bemuta­tandó korszak meddő erőfeszítéseiről. Idézi Szlávy Pál királybiztos 1767-es je­lentését a pesti állapotokról, markáns ké­pet festve a korabeli prostitúcióról: né­hány krajcárért kitöltetlen bárca vásárol­ható a városbírótól, a kitiltott lányok egyik kapun ki, a másikon be. (Mármint városkapun.) Fájlalja, hogy valahányszor össze akarja fogdosni a lányokat, azok­nak valakik leadják a drótot, így szétszé­lednek. Mikor pedig a nagy tudású királyi táblai ítélőbíró Szlávy maga kezdett raz­ziát foganatosítani, nem volt elég férő­hely a városi harcelban. A megoldást a bárcák megszüntetésében, a falak meg­erősítésében és szigorú portások alkalma­zásában vélte megtalálni. Jelentését kö­vetően a Helytartótanács Mária Teréziára hivatkozva felelősségre vonta a pesti vá­rosi tanácsot, és megtiltja a protek­­cionális cédulák kiadását is. A büntetőak­ták sokasága bizonyítja a következő évek szigorá­nak drákói voltát. A XIX. század első felé­től fogva a prostitúció mo­dernizálásáról beszélhe­tünk. Az eredménytelen szigort a toleráns törvény­kezés követte. A Helytar­tótanács 1836-os rendelete fájlalta ugyan a kóbor nők elszaporodását, akik esti időben bejárták az utcákat - azaz stricheltek -, de már nem kiirtani parancsolta őket, hanem lajstromba vételükről és orvosi felügye­letükről rendelkezett. Elismert iparággá vált ezennel a prosti­túció, voltaképpen hivatalosan is beve­zették a bordélyrendszert, és iparenge­délyhez kötötték annak működtetését. A rendelkezés egyik célja az volt, hogy a kocsmákban, kávémérésekben, utcán zaj­ló prostitúció választódjék el az önálló kéjnetanyáktól. A hazai prostitúció történetében mér­földkő volt az 1867-es keletű Szabályok a kéjelgés-, bordélyházak- és kéjhölgyek­ről című rendelet. Ennek bevezetéséből idéz a Replika című társadalomtudomá­nyi folyóirat 1896. májusi száma: „A jelenlegi társadalmi viszonyoknál fogva a kéjhölgyek és bordélyházak eltű­rése, ámbár azok a közerkölcsiséggel homlokegyenest ellenkeznek, a kósza ké­­jelgésből különben a közegészségre há­rulható káros következések elkerülése végett szomorú kényszerűség lévén. Szükséges olyan rendszabályokat alkot­ni, melyek által egy részről a vétek szem­telen gyakorlásából eredhető közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak.­­ Megjegyezvén azt, hogy a kéjhölgyek és bordélytelepek tulajdonosai épen e szem­pontoknál fogva mint ilyenek, erkölcste­len üzletük tekintetéből jogokat nem kö­vetelhetnek, s csak oltalomra tarthatnak számot, annyiban, miszerint addig, míg nyilvános botrányra okot nem szolgáltat­nak, és a közegészség tekintetéből szük­séges elővigyázatot pontosan gyakorol­ják, tőlök minden bántalom, zaklatás és zsarolás eltávolíttassék.” A fővárosi hatóságok a következő évti­zedekben új meg új szabályrendelettel próbálták megoldani a mind közegész­ségügyi, mind közerkölcsi szempontból elodázhatatlan problémát. De mind az 1867-es rendelet, mind az utána követke­zők elméletileg mindig csak bordélyokat engedélyeztek, holott a nagyvárosi pros­titúció szerkezete Európa-szerte más irányban alakult. Dr. Cséri János felvilá­gosult orvos, a reglementációs modell el­kötelezett híve 1893-ban kritizálta az 1885. évi szabályrendeletet, melyet a Replika közölt újra idézett számában. Már a rendelet címét. Szabályrendelet a bordélyügyről elhibázottnak tartotta, mint ahogy alapeszméjét is: „mert nem­csak a bordélyokról van, vagy kell hogy szó legyen, hanem az egész prostitúció­ügy szabályozásáról. Ez azonban nem­csak a nyilvánosházakban lakó, hanem még a magányosan lakó kéjnőkre is vo­natkozik és ami a legfontosabb, magában foglalja a titkos prostitúciót is.” Budapest székesfőváros 1909-es sza­bályrendelete, mely Bárczy István pol­gármestersége idején, a kor liberális szellemének jegyében fogant, már ér­demben tükrözte azt a változást, mely a kiegyezés és a századforduló között be­következett a város történetében és a prostitúció szerkezetében. A világváros­sá fejlődött Budapesten óriási mértékben megnövekedett a titkos prostituáltak szá­ma, akik sem a bordélyházrendszerbe nem illeszkedtek, sem a hatóságilag el­lenőrzött magánkér nőtelepek életét nem vállalták. A rendelet elsőrendű célja az volt, hogy a titkos prostituáltakat minél nagyobb számban vonja az egészségügyi ellenőrzés rendszerébe. Az ingyenes or­vosi ellátás mellett bevezette a „magán­lakással bíró igazolványos nő” kategó­riáját, akik „a bárca helyett a keresetsze­rű” kéjelgésre jogosító igazolványt kap­hatnak. Ennek feltétele a feltűnés nélküli életmód és a rendszeres orvosi vizsgálat igénybevétele. Népszerű volt az új lehe­tőség, 1912-ben a nyilvántartott prostitu­áltak több mint felének ilyen igazolvá­nya volt. 1922-ben a Révai Nagy Lexikona így summázta a kérdéssel kapcsolatos aktuá­lisan uralkodó véleményt: „...a prostitú­ció szükséges rossz, amellyel szemben az államnak feladata az abból származ­ható közegészségügyi veszedelem elhá­rítása. Az ellenőrzés annak megfelelően ma már csak kis részben adminisztratív, a fősúly az orvosi ellenőrzésen nyug­szik.” A szócikk a továbbiakban megál­lapította, hogy városunkban a legmoder­nebb elvek alapján szabályozzák a pros­titúciót, az új szabályzat - azaz az 1909- es - „semmi tekintetben sem marad mö­götte a többi nagy város hasonló tartalmú rendszabályainak”. A második világháború utáni korszak­ban elsősorban a büntetőjog eszközeivel próbálták kezelni az üzletszerű kéjelgés témakörét - de ez már másik történet. Napjainkban - szeptember elsejétől fogva - a törvény ismét legalizálta ha­zánkban a prostitúciót, ám csak kijelölt helyeken, úgynevezett türelmi zónákban űzhető. Erki Edit Néhány krajcárért kitöltetlen bárca vásárolható a városbírótól, a kitiltott lányok egyik kapun ki, a másikon be. Egy kép szépapáink pajzán albumából forrás: egy város játékai Fortuna tündöklése és bukása Budapest hiteles várostörténeti dokumen­tumai az utcatáblák. Igaz ez a vendéglá­tóhelyekről, a környékbelieknek kedves kis kocsmákról, a sarki fűszeresről vagy az ott található patikáról elnevezett utcák esetében is. A valamely más település felé vezető irányt jelölő nevek mellett kezdetben az ott dolgozó mesterember - fazekas, ötvös - vagy az ott lakó népcsoport - francia, olasz -, később valamely emlékezetes ut­carészlet volt a névadás alapja. A Várne­gyed Fortuna utcájának elnevezését pél­dául egy fővárosi tulajdonban lévő ház, illetve az abban működő vendéglő és ká­véház ihlette. Ezt a házat a XVIII. század vége felé vásárolta meg Buda, és sokáig a bérbeadásából volt haszna. Gundel Imre és Harmat Judit A vendéglátás emlékére című könyve szerint a Fortuna felépíté­séig a Vörös Sün volt az egyetlen fogadó a környéken. Amikor a helytartótanács Pozsonyból Budára került, a közönség ki­nőtte a Sünt. Tulajdonosát azonban hiába szólították fel, nem volt hajlandó bővíte­ni a házat. Buda városa kénytelen volt maga megépíteni a Fortunát, amely há­rom középkori ház eggyé alakítása után, 1785-ben nyílt meg. Akkor még a Mészá­ros utcában, amely még előbb Pékek ut­cája, a XV. században Ötvös utca, Közép­ső utca, Francia utca és Szent Pál utca volt, később Janicsár aga utcája lett. A cé­gérén a szerencse istenasszonyát ábrázo­ló vendéglőről csak 1810-ben nevezték el az utcát Fortuna Gassénak. A Fortuna istállójában ötven ló fért el, tizenkét szobája mellett biliárdterem, söntés, kávéház szolgálta a vendégeket, akik a Vörös Sün megszűnése után a Vár­ban csak itt mulatozhattak. Egy időben színi előadásokat is tartottak a Fortuná­ban. 1838-ban Ferdinánd főherceg, ké­sőbb Hentzi tábornok lakott itt, és a foga­dóban vendégeskedett a londoni török követ és harminckét tagú kísérete is. A si­ker azonban egy évszázad erejéig sem tartott: a fogadó hanyatlását a Lánchíd megnyitása okozta: a társasági élet Pestre tevődött át, a Fortuna pedig hosszú halál­tusa után 1872-ben - négy évvel túlélve az éttermet - bezárta kávéházát is. Lukács Katalin A híres vendéglő udvara ma gárdi balázs felvétele ________Anno 1957______ Friss kenyér egy héten egyszer „A főváros 14 kerületében 1931 és 1940 között éves átlagban 5115 lakást, 1950-től 1955-ig, hat év alatt éves átlagban a fővá­ros 22 kerületében 4256 lakást építettek - írta május 2-án a Gaz­dasági Figyelő.­­ A lakosság száma 6 év alatt 280 000 fővel emelkedett. Ha ebből levonjuk a 76 000 természetes szaporo­dást, kiderül, hogy 204 000 fővel nőtt a főváros lakossága a be­vándorlás következtében. Ha számukra csak az átlagos laksűrű­ségi szintet akartuk volna biztosítani - kb. 335 fő 100 lakásra 60 000 lakást kellett volna építeni, összesen évenként 12 000 da­rabot. A vizsgált időszakban - mindenki által közismert-a hiva­talok üzemek tetemes mennyiségű lakást foglaltak le céljaikra. Mivel erről senki sem vezetett nyilvántartást, az ebből következő lakáscsökkenés száma ismeretlen. Becslés szerint mintegy 3000- 4000 lakást vontak el ily módon a lakosságtól 6 év alatt... Az el­lenforradalmi események következtében 1315 lakás ment telje­sen tönkre és 16 188 lakás rongálódott meg úgy, hogy azokat rö­vid időn belül részben már helyreállították vagy restaurálásuk most folyik Az összes megrongálódás a 479 970 budapesti la­kásnak 3,65 százalékát teszi ki. ...a disszidálók és kivándorlók ál­tal elhagyott szabad lakásokba elsősorban azokat költöztették be, akiknek lakása az események folyamán tönkrement. ” Rendkívüli lakóhelyről számolt be riportjában az Ország- Világ augusztus 18-i száma: „Az egész világ szilvakék. Meg bá­­gyadozó zöld. Ott, távol a testvérhegyek: a Cserhát, a kacér Mátra, a szelíd Vértes és a látóhatár fölé törekvő Dobogókő is. Némi jóindulattal ezüstszürke. Innét, a János-hegyről. Külön­ben itt is minden kék és zöld. Ezen még néhány virág pajkos pi­rosa sem változtat. Csak a torony, a kilátó szürke, meg ez a fér­fifej, a toronyőré, Bányai Jánosé. Ebben hasonlítanak egymás­ra. Meg hogy mindketten 1908-ban születtek­. Bányai János 19 éve ápolja, őrzi, gondozza ezt a tornyot. Fenn is lakik mellette azóta... - A legközelebbi Közért? - Ahová én járok? -kérdi vis­sza fölöslegesen. - Az másfél óra járás gyalog. - Az orvos? - Csak a telefonját tudom. Fölhívom és elmondom neki a bajo­mat, ő meg elküldi a gyógyszert... Kemény élet. Ivóvíz? Fél kilo­méterről. Friss kenyér? Egy héten egyszer. Posta? Föltelefonál­nak a Moszkva térről, hogy menjenek le érte. A magány gondja­it elűző kertészkedés ? A gyümölcs egy hónappal később érik be, mint a hegy lábánál. Közlekedési eszköz? Tizenkilenc éve vá­gyik egy motorkerékpárra, de a kis keresetből nem telik. Pedig ha valakit hivatalból megilletne... Biztonság? Eddig még semmi baj, de szükség esetén még csak egy parittyája sincs. ” Egészen más körülmények között éltek - mint a Magyaror­szág írta április 3-án - a fővárosi tanács Szőlő utca 60. szám alatti átmeneti nevelőintézetének lakói: „A romos, jórészben ki­égett épület sötét, zegzugos folyosókat, emeletes ágyakkal be­rendezett hodálynyi, rideg hálótermeket, tanteremnek kineve­zett, börtöncellánál alig nagyobb zugokat rejt. A kopott, piszkos mosdóhelyiség sarkában csak amúgy csupaszon, elkerítetlenül bűzlik a WC. A betegszoba ablaka alig nagyobb, mint a börtön­zárkák szellőzőnyílása, a szobában olyan hideg van, hogy a be­tegek a hálóteremben fekszenek. (...) Nincs klubszobájuk, ele­gendő játékszerük, sportolási lehetőségük, jól megválogatott, az ifjú lélek érdeklődését kielégítő könyvtáruk... Az igazgató is ke­sereg. Sok szó esik a gyermekek megmentéséről - mondja - de az erre szolgáló intézményeket sokszor áthelyezik... Eredetileg a Völgy utcában minden tekintetben megfelelő (...) épületben voltak amelyet azonban át kellett adniuk a Belügyminiszté­riumnak. Utána más helyre, egészen lehetetlen viszonyok közé kerültek. Ez a mostani épület alig egy fokkal jobb. Folyik a harc, hogy visszamehessenek a Völgy utcába. Csakhogy a gyerekek nevelőinek ebben a harcban nincsenek erős fegyvereik ” Némiképpen hasonló gondokkal ismerkedhettek meg a Nép­akarat olvasói (május 26.): „Ha erzsébetiekkel beszélget az em­ber -ezt őszintén meg kell írni elég sokuknál csalódás éri: nem hiányolják eléggé mindazt, amit Budapest nagyon sok ke­rületében már természetesnek vesznek. Színház, hangverseny? Inkább egy fröccs, esetleg mozi... A legnehezebb munka kétség­kívül a Vasas Művelődési Házra hárul. (...) Van ugyan még egy művelődési otthon Erzsébeten, a Hazai Fésűsfonó munkásklub­ja, de ezt a gyár mellé építették kissé távol a lakóházaktól. A ta­nács pedig év elején megszüntette művelődési otthonát, az Er­kelt. Ezt a - nagyon is vitatható - érvet hozták fel indokul: ráfi­zetnek ” Akadtak gondok a főváros közepén is. Ezen háborgott az Esti Hírlap július 19-én: „A Parlament előtt, a Rákóczi-szo­­bor környékén csőrepedés következtében percenként 50 liter víz folyik el. (...) A Földalatti Vasút telepe már nem gazdája a cső­nek. A Fővárosi Parkfenntartó a vízművesekre hárítja, a Vízmű­vek pedig az előbbi két vállalat ügyének nyilvánítja a javítást. Közben percenként ötven liter víz folyik el. ” A Népszabadság november 7-én síremlékavatásról tudósí­tott: „ Tizenöt, a tavalyi ellenforradalom elleni harcban hősi ha­lált halt szovjet katona síremlékét avatták tegnap a Kerepesi úti temetőben. P. M. Minyko őrnagy, Sz. E. Szviridov őrnagy, R. E. Szulejmanjanszk főhadnagy, T. F. Kotyelevec kapitány, I. P. Avramenko főhadnagy, A. A. Malkin főhadnagy, N. D. Sztol­­jarov főhadnagy, V. N. Guszev főhadnagy, A. K. Alavergyan harcos, A. G. Ribin főhadnagy, I. N. Matvejcsuk főhadnagy, I. P. Kanunov főhadnagy, M. G. Gaj­ulin hadnagy, V. Ja. Malov fő­hadnagy és O. G. Mihajlov főhadnagy síremlékeit a Kohó- és Gépipari Minisztérium dolgozói állíttatták ” D.Gy.

Next