Népszabadság - PestVidék melléklet, 2000. február
2000-02-19
40 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. FEBRUÁR 19., SZOMBAT A főváros elfeledett főkertésze Százötven éve született Ilsemann Keresztély, akit eredetileg Christiannak hívtak A hazai kertművészet egyik legnagyobb alakja 1850. február 20-án, a schleswig-holsteini Kielben látta meg a napvilágot Christian Ilsemann néven. 1873-ban került Magyarországra. Eleinte uradalmi kertész volt, majd 1879- ben az addig inkább haszonkertészettel foglalkozó Magyaróvári Gazdasági Akadémia főkertésze és oktatója lett. Ott elsősorban dísznövény-termesztéssel foglalkozott, és létrehozta az első hazai fajtahiteles díszfaiskolát. Kiválóan megtanult magyarul. A XIX. század legkiválóbb hazai kerttervezőit - Nebbien Henriket, Magyar Györgyöt, Fuchs Emilt, Hein Jánost, a két Pecz Ármint, Reitlinger Györgyöt - munkásságuk nagyrészt a fővároshoz kötötte. A Magyaróváron eltöltött csaknem húsz esztendő után Ilsemann Keresztély is Budapestre került, ahol 1892-től 1912-ig a város második főkertészeként — azaz „Budapest székesfőváros nyilvános parkjainak és sétányainak kertészeti főnökeként” - tevékenykedett. (Elődje a korszakos jelentőségű Fuchs Emil volt.) Nevéhez fűződik számos fővárosi park, sétány, fasor kialakítása, felújítása. Az első évek legjelentősebb munkája a Városliget újjáalakítása (1892), a Népliget mai méretében kialakítása (1893-1896) és a Várhegyelsősorban a Bástya sétány — átfogó fásítása volt. Emellett az ő vezetésével folyt 1892 és 1896 között Pesten az Almássy, a Kálvária, a Mátyás, a Mária Terézia (ma Horváth Mihály) és a Liget tér, Budán pedig a Döbrentei, a Pálffy (ma Bem) és a Széna tér parkosítása is. A Népliget megvalósítása Ilsemann pályájának egyik legjelentősebb állomása volt. Igazi angol stílusú kertet hozott létre, amely azonban nem magánparkként vagy egyszerű sétahelyként létesült. Ilsemann új pihenési és szórakozási lehetőséget teremtett Pest lakosai számára, emellett műve dendrológiai gyűjteményként is (a növényrendszertannak a fás növényekkel foglalkozó része) páratlan volt. 1896-ban a millenniumi kiállítás kertészeti munkálatai Ilsemann, valamint ifj. Pecz Ármin és L’Huillier István vezetésével folytak. A kiállítás után nagyon fontos volt a terület regenerációja, hiszen a pavilonok építésekor több száz városligeti fát kellett kivágni. Ilsemann új sétányokat létesített, nem egy máig megmaradt közülük. 1897-től 1899-ig két legfontosabb munkája a Tisza Kálmán (ma Köztársaság), valamint a Szabadság tér kialakítása volt. Utóbbira az Újépület lebontása után került sor, és fásítási tervéről térképet is kiadott Ilsemann. Ezekben az években végezte el Pesten a Népszínház környéke (a mai Blaha Lujza tér), a Rákóczi tér, a Szent Rókus Kórház előtti tér, valamint a Fővám, a Szent László, a Bakáts, a Hunyadi és az Izabella (ma Hevesi Sándor tér parkosítását. Budán a Lukács fürdő és a Margit híd közti park (a mai Germanus Gyula park), a Mechwart liget (az egykori Statisztikákért), valamint a mai Marczibányi téri park kialakítását irányította. 1900 és 1911 között parkosította Pesten a Városháza két udvarát, a Kígyó teret (a mai Ferenciek terét), a Bazilika környékét, a Rózsák terét, valamint a Teleki László, az Eskü (ma Március 15.), a Liszt Ferenc, a Klauzál, a Baross, a Boráros és a Rudolf (ma Jászai Mari) teret. Ebben az időszakban Budán a Vérmező, a Szent Gellért tér, a Szilágyi Dezső tér, a Corvin tér, a Jezsuita (ma Halász) lépcső, a Hunyadi János úti parkok és a Gellért-hegy Duna-parti oldalának kertészeti munkálatait vezette (utóbbi részeként 1902-ben létesítették a mesterséges vízesést). 1902- ben fejezte be a Népliget kialakítását is, 1910-re pedig faiskolát hozott létre a ligethez közeli Bihari úton. 1908-ban a Margit-sziget, amelyet a főváros József Ágost főhercegtől vett meg, és nyilvános közkertté nyilvánított, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának kezelésébe került. Dendrológiai park jellegét már a főhercegek idején elnyerte, és Ilsemann ezt jelentősen továbbfejlesztette. Kibővítette az egykor Magyar György által létesített Rózsakertet is. 1910-től 1912-ig tartott a pesti állatkert kialakítása. (A főváros 1907-ben vette meg az 1865 óta itt lévő, a századfordulón csődbe jutott magánállatkertet.) A terület terveit Végh Gyula készítette, a növényzet telepítése pedig Ilsemann dolga volt. Ez azért számított komoly kihívásnak, mert meg kellett felelnie az állatkert speciális igényeinek is. A kert egykori kiegészítő elemei a pavilonokhoz hasonló népiesszecessziós stílusban valósultak meg. Mindemellett folyamatosan végezte a Duna két partján a fasorok megújítását - a pesti oldalon az akácfák, a budain a vadgesztenyék domináltak -, valamint a Duna-hidak hídfőinek parkosítását. Ő volt az 1902. és az 1910. évi budapesti nemzetközi kertészeti kiállítás megszervezője és egyik domináns kiállítója is. A virágszőnyegek specialistájának tartották, ezekkel nemzetközi hírnevet szerzett. Budapest mellett másutt is tevékenykedett, például ő alakította ki Dunaörsön a Darányi- és Hatvanban a Hatvany-Deutsch-parkot. 1898-tól töltötte be az Országos Magyar Kertészeti Egyesület főtitkári tisztét. A Kertészeti Lapok főszerkesztője és rendszeres szerzője volt, egy ideig szerkesztette a Der Fruchtgarten és A Kert című lapokat is. A millenniumi ünnepekre készült reprezentatív, tízkötetes kiadvány, a Matlekovits-féle Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota... hatodik kötete számára Ilsemann írta meg a Díszkertészet című részt. Munkásságával osztatlan elismerést aratott. Budapest ekkor rendkívül intenzíven fejlődött, és a sokasodó ipari létesítmények, a lakosságszám gyarapodása miatt egyre nőtt a közparkok jelentősége. Ilsemann úgy tudott megfelelni az elvárásoknak, hogy a fejlesztés egyre gyorsuló üteme mellett is mindvégig az esztétikai szempontok maradtak számára a legfontosabbak. Budapest mai zöldterületeinek jelentős része az ő főkertészsége alatt épült ki, és - bár összességében ma már kevés munkája látható eredeti állapotában - a város mai arculatának kialakulását döntően befolyásolta. Utódjára, Ráde Károlyra sokkal kedvezőbb feltételeket hagyott, mint Fuchs egykor őra. Ilsemann Keresztély, a Ferenc Józsefrend lovagja 1912. június 4-én halt meg. A főváros által felajánlott díszsírhelyen temették el a Kerepesi úti temető 10. parcellájában. Közvetlenül nagy elődje, Fuchs Emil mellett nyugszik. Sírkövén Arany János - egykor Tompa Mihály sírjára írt - sorai olvashatók. Sajnálatos, hogy a főváros és a közvélemény mára szinte teljesen elfeledte őt: nincs utcája, neve pedig a bővített Budapest Lexikonban sem szerepel. Tóth Vilmos Ilsemann Keresztély Népligeti vendéglő - a főkertész új pihenőhelyet alakított ki forrás: fővárosi szabó ervin könyvtár, Budapest gyűjtemény Irigylendők Amerikából Nem tagadom, irigylem őket. Nem azért, mert jól élnek, mert gondtalanok, mert fütyülnek a világra, hanem mert olyan szabadok, amilyen én soha nem lehettem. Valahol azt hallották, hogy Budapest, valamiért megtetszett a város neve, talán csak egy website-on villant fel egy állásajánlatban, mire fogták magukat, és ideköltöztek. Nem egy életre, dehogy, csak addig, ameddig jól érzik itt magukat. Meddig marad? — kérdem a New York-i Mark Waldmant. Ameddig itt van munka, és élvezem az életet. Reid Schultz meg azt feleli: Amíg kedvem van. A klub teraszáról, ahol letelepedtünk, látható, milyen szép ez a város. A budai hegyek, a méltóságteljes Duna, a végtelenbe nyújtózó Pest. Innen nem látszanak a közlekedési dugók, a kopott mellékutcák, a levert házfalak, a piszkos aluljárók, a gödrök, a kátyúk. Miért költözött ide New Yorkból? - próbálom megérteni Markot. Barátságosan vigyorog. Ha magyar létére ott élhetne a világon, ahol akar, ahol új ismerősöket szerezhet, ahol mindenki barátságos, ahol jó az élet, és még adót sem kell fizetnie, akkor nem oda költözne, ahová éppen jólesik? Mark Waldman előbb Szentpétervárral próbálkozott, felesége nyitott egy vendéglőt, de az orosz gazdaság összeomlott, és ők továbbálltak. Egy ügynökség előbb Prágában ajánlott munkát, de végül Budapesten kötöttek ki. Itt egy fiatal amerikai könnyen kap munkát. Tíz-tizenöt állásajánlatot is talált az interneten. Végül az új mobilszolgáltatónál helyezkedett el pár hónapra, amíg be nem tanulnak a magyarok. Azután meglátja, New Yorkban bármikor talál újra munkát, de lehet, hogy jó ideig itt maradnak, hamarosan gyarapszik a család. Abban az egyben nem biztos, hogy mit szól majd a jövevényhez Lata, a doberman, amely New York óta velük tart, több pecsét van az útlevelében, mint bármelyikükében. Nem lesz-e féltékeny az újszülöttre? Reid Schultz Dél-Amerikában kezdett, legutóbb Németországban dolgozott az acélszerkezeteket gyártó iparban, de Magyarországon jobban érzi magát, ez - ő mondta — szabadabb ország. Mark Waldman is meg akar győzni arról, hogy Magyarország nyitottabb, mint Amerika. New Yorkban csak azokkal kerül kapcsolatba az ember, akiknek ugyanaz a társadalmi státusuk. Itt mindenféle emberrel összejön, tanárokkal, mérnökökkel vagy mondjuk fényképészekkel. De hát a nyelv — aggályoskodom, amelyet, mint tudjuk, rajtunk kívül nem ért senki, nem akadály? Ugyan, a cégnél mindenki beszél angolul, amúgy pedig testbeszéddel mindent el lehet mondani. Pantomim! — nevet, és mutatja, hogy csinálja. Mondom, fenn a budai hegyek között, egy exkluzív klub teraszán ültünk. Onnan fentről minden szépnek látszott. Kalmár György Páratlan panoráma a klubteraszról KOVÁCS BENCE FELVÉTELE _____Terítéken_____ Lesántult idő Valami nincs rendben a naptárral. Kibuszozik az ember a híres Balázs vendéglőhöz, Hűvösvölgybe, és öles betűkkel arra bíztatják, töltse ott a szilveszterestét. A két hónappal ezelőttit. Odabent még nagyobb az időzavar: a hetvenes évek köszöngetnek felénk. A zenegépből régi slágerek szólnak angolul, magyar anyanyelvű énekesekkel, akik próbálnak minél nagyobb ajakcsavargatással énekelni, hogy a kiejtés autentikus legyen. Tisztaság, hétköznap déli vendéghiány, üresség, halk unalom, szédítően hosszú büféasztal. Mióta a Tanne, zászlóshajó begyűjtötte a Balázst, megindult svédasztalosdi. Megtartottak egy nosztalgiatermet, ahol csak étlapról lehet rendelni, de a kockás terítővel borított asztaloknál és melegebb időben a kerthelyiségben abszolút nyerő az önkiszolgálás. Az árak néhány évvel ezelőtti évjáratúak, ezerötszáz forintért ébresztik föl bennünk a versenyszellemet. Fölvesszük a starthelyzetet az előételek mellett, aztán lássuk, ki bírja tovább. Fej fej mellett haladunk. Egy pástétom ide, egy kis heringsaláta oda, libatepertő lilahagymával bónuszpontokért, a másik oldalon viszont az orvul megrendelt Evian ásványvíz, tisztességtelen előny, de a versenybírák nem fogadták el az óvást. A leveseknél még nem dőlt el semmi, egy libaleves maceszgombóccal, igényes, bölcs választás az egyik oldalon, a másikon viszont a némileg nehézkesebb tempót egy jó bableves egyensúlyozza ki, és ezzel el is fogy az első kenyér. Láthatólag fáradnak a versenyzők, mert nincs még egy forduló a leveseknél, bár izgató a francia hagymaleves, és még sokkal izgatóbb a vadraguleves. Wittman I. viszont „ úgy megkívántam ” felkiáltással váratlanul robbant, megpróbálja leszakítani üldözőjét, és öngyilkosnak látszó hosszú hajrát nyit a disznótorossal. Wittman II. tehetetlenül nézi az eltünedező, káprázatos hosszúságú véres hurkát, a szép, paprikától pirosló kolbászokat, a kísérő burgonyát és lilakáposztát. Egy pillanatra minden veszni látszik, a pincérruhába öltözött edző azonban mintha lelket tudna önteni belé „ merem ajánlani” félmondatával és az izgatóan meglebbentett fedővel, amely a Puccini-módra elkészített pulykát takarja. Hajrá! Nem a győzelem, hanem a kész étel a fontos. Szinte hallani, ahogy felzúg a közönség, látva a mindent akarást, az olaszos raguval és a tésztával együtt eltünedező pulykadarabokat. A hátrány mintha csökkenne, de továbbra is behozhatatlannak látszik, amikor megszólal a gong, és szünet. A szünetben kopaszra nyírt ifjú jön kedvesével, barátságosan hellózik, és a pincért nem találva gladiátorainktól kérdi, hogy szevasztok, mi van itt, fogadás? A fiúk pihegve válaszolják, hogy svédasztal, majd pincérükre bízzák magukat, aki néhány szóval ismerteti a vendéglő múltját, jelenét, jövőjét, a kirándulóidő és a vendégszám közötti nem túl bonyolult kapcsolatrendszert, amelynek lényege, hogy esős időben a legbizalmasabb megbeszéléseket is itt lehet folytatni, nyáron, hétvégén viszont nem lehet beférni. Újabb gong, folytatás változatlan elszántsággal, jóval kisebb lendülettel. Ekkor követi el Wittman I. az első szarvashibát. Töltött káposzta a hagyományos vonal képviseletében, de sajnálatosan elsózva. Az ízlések és pofonok mondás itt nem segít, a káposztából bizony marad a tányéron, de a különbség még mindig behozhatatlan lenne, ha a deszszertek nem vetnének újabb gáncsot. Wittman II. a mákos gubát választja, amely ugyan a melegen tartásban kiszáradt, de egyáltalán nem reménytelen, mert a mézzel locsolgatás lehetősége adott. Wittman I. a somlói galuskán egyensúlyát veszti, botladozik, nem találja magát. A savanyú öntet a hibás, amelyet a barátságos pincér a hidegkonyhás betegségével magyaráz: a melegkonyhások ezt nem tudják olyan jól, túlcitromozzák a vaníliát. A válasz egyáltalán nem kielégítő, hiszen a karamell és a csokoládé is furcsán savanykás, de már nincs mit tenni, Wittman II. száguld a mákos gubák élén, a másik versenyző éppen csak a döntetlent tudja kiharcolni a maga hoszszú kávéjával. Kézfogás, szuszogás, pocakok tapogatása. Szép küzdelem volt. Visszavágó a jövő héten. Konyha: dúska Kiszolgálás: atyuska a Wittman fiúk