Népszabadság - PestVidék melléklet, 2000. március

2000-03-13

14 NÉPSZABADSÁG ÉVFORDULÓ 2000. MÁRCIUS 14., KEDD A márciusi ifjak felnőttkora Valamennyiükből a helyzet csinált forradalmárt, és a történelmi pillanat forrasztotta össze a nevüket A történet kezdetét mindenki ismeri. Ott áll az összes történelemkönyvben: már­cius 15-e reggelén találkozott Petőfi, Vasvári, Jókai és Bulyovszky, hogy a ti­zenkét pont alapján eldöntse, mi a teen­dő. Munkájuk végeztével felkerekedtek, s átsiettek a Pilvax kávéházba, hogy csatlakozzanak az ott várakozó radikális fiatalokhoz. A társaság innen együtt in­dult a fakultásokra, majd pedig - az egyetemi ifjúság segedelmével - kivívni a sajtószabadságot. A tömeg egyre nőtt, így esett, hogy a radikális fiatalok, akik forradalmat csináltak azon az esős már­ciusi napon, s akiket rövid időn belül már márciusi ifj­akként emlegettek, tör­ténelemformáló csoportosulássá váltak. A fiatal írók és újságírók, a jogi, bölcsé­szeti vagy éppen orvosi tanulmányokat folytató ifjú férfiak egyazon helyen vol­tak egy különleges történelmi pillanat­ban. Ott voltak, és nem külföldön, vidé­ken, betegen - mint jó néhányan a velük egyívásúak közül. Nevük egyszer és mindenkorra összeköttetett, bárhonnan jöttek is, bármi lett is a későbbi sorsuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy a már­ciusi ifjakat csak a véletlen sodorta vol­na egybe - mondja Körmöczi Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum újkori főosz­tályának vezetője, a Nemzedékek a ma­gyar polgárosodásért sorozatban vélhe­tően még az idén megjelenő, a márciusi ifjak életútját és a közgyűjteményekben fellelhető relikviáit összegző kötet szer­kesztője. A könyvben helyet kapó hu­szonöt férfi sorsa nagyon is hasonló: legtöbbjük a húszas éveiben járt 1848- ban, s iskoláit valamely vidéki városban kijárva került Pestre egyetemi tanulmá­nyokat folytatni, újságot írni. Nemesi származásúakat szinte alig találunk kö­zöttük, arisztokrata pedig csak egy akadt a csoportban, Nyáry Albert, aki - más elvbarátaihoz hasonlatosan - 48 hajna­lán látványos gesztussal cserélte i-re a neve végén díszelgő y-t. Nem véletlen tehát, hogy a többség polgári karriert épített. Apáik is így tettek már, amikor például megyei hivatalokat vállaltak, hi­szen a megyei közgyűlési politizálás, akárcsak az országgyűlési képviselőség, a nemesség felségterülete volt. A később márciusi ifjakká váló fiatal értelmiségiek szükségszerűen kerestek maguknak más fórumot a politizáláshoz. Az irodalomhoz fordultak, írók lettek és újságírók, ezen a terepen pedig lépten­­nyomon beleütköztek a cenzúra fojtoga­­tásába. Nem volt véletlen, hogy a tizen­két pont közül a cenzúra eltörlésének kí­vánalma került az első helyre, mint ahogy az sem, hogy Pálffy (pontosab­ban: Pálfi) Albert négy nappal a forrada­lom után már meg is indította a Mar­­czius Tizenötödike című lapot. A folyta­tás is mintaszerű: a megszülető sajtótör­vény nagy összegű kaucióhoz kötötte a lapalapítást, ezért a radikális fiatalok az utcán égették el a Szemere Bertalan által fogalmazott törvényt. 1849 júliusában aztán - az újabb törvény betűjének meg­felelően - Pálffy börtönbe került a kor­mányt támadó radikális írásai miatt. A temérdek szállal összefűzött cso­port, amelyet a polgári átalakulás óhajtá­sán kívül a személyes kapcsolatok is egyben tartottak - akadtak közöttük, akik éhezés közben például közös inast alkalmaztak —, sosem volt talán olyan egységes, mint 1848. március 15-én. Azon a napon egyet akartak, egyféle­képpen cselekedtek a Pilvax-beliek, a Vasvári köré tömörült egyetemisták és az Ellenzéki Kör balszárnyáról érkező „valódi” politikusok is, mint Irinyi vagy Irányi. A helyzet csinált belőlük forra­dalmárt, s a történelmi pillanat forrasz­totta össze a nevüket is. Néhány hónap elteltével aztán foszlani kezdett a már­cius kovácsolta egység, további életük - bár hasonlóságok kétségkívül kimutat­hatók a pályájukban - már egymástól függetlenül folyt. Degré Alajos, Kléh István, Lauka Gusztáv és Oroszhegyi Józsa minisztériumi hivatalt vállalt, a színművész Egressy Gábor Szeged kor­mánybiztosa lett, Garay János Kossuth hírlapját szerkesztette, miközben Birányi Ákos a baloldali Köztársasági Lapokat, Irányi Dánielt és Irinyi Józse­fet képviselővé választották, Korányi Frigyes katonaorvosként dolgozott. Szinte mindnyájan harcoltak, Nyári Al­bert például Kossuth hadsegéde lett. A márciusi ifjakat Petőfi és Vasvári példájára hajlamos az ember fiatal hősi halottaknak látni. Szinte furcsa belegon­dolni, hogy ők is megöregedtek, majd - mint például Jókai - egy sikeres karrier­rel a hátuk mögött, netán jelentős va­gyont felhalmozva hunyták le a szemü­ket. Nem volt persze mindenki ilyen sze­rencsés: Bozzai Pál mindössze huszonhá­rom éves volt, amikor 1852-ben, az oszt­rák hadseregbe való kényszerű besoroz­­tatása alatt szerzett betegségébe belehalt. Garay János alig egy évvel élte őt túl. A pesti egyetem nyelvi tanszékének egyko­ri vezetőjét Világos után haditörvényszék elé állították a versei miatt, katedráját el­vesztette, s örülhetett, hogy az Egyetemi Könyvtárban könyvtártiszti állást nyert. Szegénységben élt, s mivel megvakult, feleségének diktálta a költeményeit. A haditörvényszéket, a bujdosást vagy a kényszersorozást szinte senki sem kerülhette el közülük, bár Egressy Béni például menlevelet kapott a komá­romi kapituláció után, így visszatérhe­tett a színházhoz. Oroszhegyi Józsára hét év várfogságot mértek ki, Irinyi Jó­zsefet halálra ítélték, majd kegyelmet kapott. Pálffy Albertet csak 1853-ban fogták el, akkor börtönözték be két évre. Egressy Gábor Törökországba szökött, távollétében halálra ítélték, 1850 szep­temberében mégis hazatért. (Hogy volt oka az optimizmusra, mutatja, hogy négy évvel később már újra a Nemzeti színpadán láthatta őt a közönség.) Politikával azonban nagyon kevesen foglalkoztak közülük a forradalom után. A legtöbben megmaradtak az irodalom­nál: Bérczy Károly 1857-ben megindítot­ta az első magyar nyelvű sportlapot és Puskint fordított, Lauka Gusztáv, az első élclap megalapítója pedig 1860-tól a Helytartótanács szolgálatába állt; három évvel később már a sajtóosztály vezetője volt. Bulyovszky Gyula a Nefelejtsnél, majd a nevezetes Hölgyfutárnál dolgo­zott, Irinyi József lefordította Harriet Beecher-Stowe regényét, a Tamás bátya kunyhóját. Birányi Ákos, aki eredetileg papnak készült, majd radikális köztársa­ságpárti lett, 1854-től a katolikus egyház folyóiratát, a Religiót szerkesztette. Litkey Károly tanár lett, Lisznyai Damó Kálmán, akárcsak Pálffy Albert vagy a regényeket, füzetes novellákat kiadó Vas Gereben csak az irodalomnak élt. Hamary Dániel orvosként jegyzett tárcákat, színdarabo­kat. A sors iróniája, hogy mégis azok vál­tak a leghíresebb irodalmárrá közülük, akik a politizálással sem szakítottak. A költő Vajda János a hatvanas évek dere­kán a kiegyezés ellen agitált, Jókai Mór pedig Tisza Kálmánhoz csatlakozván 1875 után egy nap arra ébredhetett, hogy kormánypárti képviselő lett belőle. Jókain kívül alig néhány egykori már­ciusi ifjú jutott be a parlamentbe. Vidats János, aki várfogság, vidéki száműzetés, majd egy újabb letartóztatás után vált az apja által alapított mezőgazdasági gép­gyár vezetőjévé és a Ferenc József Taka­rékpénztár elnökévé, haláláig 48-as pár­ti képviselő volt. 1873-ban, negyvenhét évesen lett öngyilkos. Degré Alajos a hetvenes években ugyanennek a pártnak a színeiben tevékenykedett, majd visz­­szatért az újságíráshoz; Irányi Dánielt pedig úgy választották meg képviselő­jükké 1868-ban a pécsiek, hogy még ha­za sem tért az emigrációból. Egy évre rá már a 48-as Párt elnöke, tizenöt évvel később pedig a Függetlenségi Párt veze­tője volt. Látványos karriert mondhatott magáénak a matuzsálemi kort megérő Kléh István is, aki az ötvenes években ügyvédi irodát nyitott Pesten, majd ban­kár lett. Korányi Frigyes viszont kis hí­ján önmaga szobraként fejezte be pályá­ját: főorvos, egyetemi magántanár, ké­sőbb rektor lett, eredményei elismerése­képpen végül - 1891-ben - a főrendiház örökös tagjai közé választották. Korányi esete nem példa nélküli, hi­szen Bérczy Károly, akinek családja még 48 előtt lemondott német nemessé­géről, a kiegyezés évében magyar neme­si címet kapott. Nyári Albert pályája azonban talán még ennél is érdekesebb. Kossuth egykori hadsegéde, aki később Piemont oldalán harcolt az osztrákok el­len, Olaszországban töltött emigráns évei alatt kitűnő történésszé vált, így si­kerülhetett felkutatnia az utolsó Árpád­házi trónkövetelőt, akit aztán - Kossuth haragját kihívva maga ellen - melegen ajánlottak az emigráns hazafiak figyel­mébe mint a magyar trón egyik lehetsé­ges várományosát. N. Kósa Judit Bulyovszky, Irinyi és Vajda fiatalon Irányi, Vas és Korányi érett férfikorban Az idős Jókai Mór sztárpolitikusokkal vívott tarokkcsatája a Szabadelvű Párt klubjában FELVESSZÜK A RITMUSÁT ALAPKEZELŐ Budapest Baja Barcs Békéscsaba s Debrecen Dunaújváros Eger Gödöllő Gyöngyös Győr Hódmezővásárhely Kaposvár Kecskemét Miskolc Nagykanizsa Nyíregyháza Orosháza Pécs Salgótarján Szeged Szekszárd Székesfehérvár Szolnok Szombathely Törökbálint Vác Veszprém Zalaegerszeg CIB@0640 M2 212 A 9MCA CCIM8SCMII tlMMMMSSOroffir TáSJ*.

Next