Népszabadság - PestVidék melléklet, 2000. július
2000-07-27
34 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JÚLIUS 27., CSÜTÖRTÖK A székesfővárosi czipészek székháza A Wesselényi utca 17. első emeleti díszterme felett míves berakású mozaikon olvashatjuk az építtető nevét és az építési dátumot: Székesfővárosi Czipész Ipartestület, 1905. A ház kezdettől fogva a pesti német vargacéh tulajdonát képezte: a XIX. század második felétől szolgált „ az ezen czéh legényei részére szálló és egyéb czélokra használandó helyül”. A csaknem kétezres tagságot számláló utódnak, az 1886-ban alapított cipészipartestületnek azonban a század elején sem a helyiségek bővítésére, sem a tetőszerkezet felújítására nem volt pénzügyi fedezete, így az 1904-ben tartott közgyűlés hosszas mérlegelés után az épület lebontását s amortizációs kölcsönökből való újjáépítését határozta el. A tervezést és az építkezés vezetését a neves fővárosi műépítészre, Kopeczek Györgyre bízták, aki a korabeli beszámoló szerint „ritka szakértelemmel, tapintattal és buzgó lelkiismeretességgel teljesítette a telek kicsinysége miatt nem könnyű feladatát s igazán genialitását árulta el azzal, hogy a szépet, jót és czélszerűt öszszeegyeztetni tudta a hasznot hajtó kihasználással”. A testület később érdemei elismeréséül tiszteletbeli tagjává választotta őt. A szakipari munkákat olyan fővárosi mesterekre bízták, akik „körültekintő gondossággal minden, az építkezésnél előforduló kérdésben egyedül az ipartestület érdekét iparkodtak érvényre juttatni”. A négy emelet kiépítésének folytatását egy szomszédos Kazinczy utcai ház, a 13. számú megvételével képzelték el, de a mostoha anyagi viszonyok miatt erről rövidesen le kellett mondaniuk. A földszinten üzleteket, az első és a második emeleten a testület irodáit, míg a felső szinteken bérlakásokat alakítottak ki. Az érdekesen aszimmetrikus külső homlokzat az eklektikus építészet jegyeit hordja magán, míg a bejárati kapu és a vasmunkák nagy része a szecessziós törekvéseket tükrözi. Figyelmet érdemel a ház szintjeinek változatossága: a neogótikus boltíveket és gipsz oszloputánzatokat majolikamozaikok tarkítják. Néhány évvel ezelőtt felújították az épületet, ennek ellenére a tetőtér és a földszinti homlokzat is nagyon rossz állapotban van. Az ipartestület egészen a negyvenes évek végéig volt tulajdonos. A következő évtizedekben bérlők foglalták el az emeleti irodákat, pl. 1971-től a Ruházati Szövetkezetek Budapesti Szövetsége, majd ennek jogutódai. A Könnyűipari Vállalkozások Szövetsége csak három éve költözött át egy jóval kisebb Üllői úti bérleménybe. Hatalmas emeleti irodáik ma üresen tátonganak. Bár az épület irodaházzá alakítására a nyolcvanas évek második felében több tervet is készítettek, az elképzelések közül végül egy sem valósult meg, így a hajdan szebb napokat is megért székház ma mindössze három-négy lakóval és egyetlen üzlethelyiséggel „büszkélkedhet”. A hatvanas években több emeleti irodát és a nagy tanácstermet is élettel megtöltő filmstúdió utódját, a földszinti Fotoelektronikát az elköltöztetés veszélye fenyegeti. A hajdani székházat ma valamiféle rejtélyes bizalmatlanság szelleme lengi be: a még meglévő bérlők kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, hogy bármit is eláruljanak házuk történetéről és sorsáról. Hivatalos okmányokhoz szinte lehetetlen hozzájutni, mert a levéltár anyagai nem hozzáférhetők, a Széchényi Könyvtárban pedig nincsenek róla dokumentumok. Pedig milyen jó lenne megismerni egy ilyen szép belvárosi épület történetét! Prusinszki István Gazdagon tagolt homlokzat Wesselényi utca 17. Az ipartestületi palota egyik szecessziós dísze fotók: bánhalmi János _______.Város-Kép________ Olaj vagy fény? Lecko jedno Ha belépsz egy Rákóczi úti második emeleti lakásba, és ott a falakon három sorban, tenyérnyi üres helyet sem hagyva, a legkülönfélébb témájú olajfestményeket találsz, nos akkor szinte biztos lehetsz vendéglátód foglalkozásában. Tippeljenek, várok addig egy kicsit. Szóval ki lakik egy ilyen lakásban? Hát persze, egy fotográfus. Ebben az ominózus otthonban pedig Berendi Ferenc fotóriporter, fotóművész özvegye él, immáron hetedik éve magányosan. Gondolom, furdalja önöket a kíváncsiság, miért nem fényképek vannak a sajtófotóban több mint harminc éven át aktívan munkálkodó fotóriporter lakásában. A szakmát kicsit is ismerők kapásból tudnak ugyan olyan hírneves magyar fotósokat említeni, akik presztízsből vagy másért csupa festett képet raknak a falaikra, fényképet még véletlenül sem. Na jó, de ezeket leginkább Kondor, Barcsay, Koszta, Egry József festette. Érthető tán. De Berendi lakásában csak egy szerzőtől lógnak festmények: Berenditől. Nem amatőr színvonalon, nem. Ami persze nem is csoda, hiszen eredetileg festőnek tanult, s élete végéig aktívan művelte e művészeti ágat is. Képei kivétel nélkül egy klasszikusan iskolázott szemről tanúskodnak, jól komponáltak, esztétikailag értékelhetőek, technikailag pedig hibátlanok. Ezért aztán ha valaki a fotó és a képzőművészet kapcsolatáról, érintkezési pontjairól akar végre valami lényegeset megtudni, annak kikerülhetetlen Berendi életútjának behatóbb vizsgálata is. Fotói, melyeket egy képzőművész exponált, olajfestményei, melyet egy valósághoz megrögzötten ragaszkodó fotóriporter festett, s azok a képei, melyeknek festmény- és fotóváltozatai egyaránt elkészültek, egyként szolgálhatnak adalékul e kutatáshoz. A Salgótarjánban, a Forgáchtelepen 1917. január 28-án született kisdedet a bába után elsőként egy Bristyán István nevű bányász vette kézbe, aki mellesleg Berendi édesapja volt, s nem mellékesen részt vett a Tanácsköztársaság harcaiban, s aki szocdem meggyőződése miatt 1924-ben családostól a Csehszlovák Köztársaságba költözött. Ezért aztán Ferike az elemi és középiskoláit Losonctamásiban és Losoncon járta, felsőfokú képzőművészeti iskoláit viszont már Pozsonyban, a békesség kedvéért Bratislavában végezte. Ám hogy a helyzet kellőn bonyolódhassék, festődiplomáját 1938-ban Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán honosították, annak ellenére, hogy csak 1945 tavaszán tért vissza véglegesen Magyarországra. Bonyolult idők jártak akkoriban. Akadémiát járt festőnk 1945 után a Menekültügyi Hivatalnál dolgozott. Ő csak tudta, mit kell tenni egy ilyen közhivatalnoknak. Négy évig koptatta a széket, gyártotta az aktákat, s miért, miért nem, egyszer csak otthagyta a hivatalt. Ezt követően 30 éven keresztül dolgozott a Szabad Földnél mint fotóriporter. Innen ment nyugdíjba. Ha máskor nem is, de addig is minden szabad idejében festett. Élete végén, a nyugdíjazás után pedig már szinte csak a piktorkodásnak élt. Sajtófotósként harminc év magyar történelmének eseményeit rögzítette. Akit nagyon érdekel, lapozza fel bármelyik (?) közkönyvtárban az ominózus lap számait, több ezer felvételével találkozhat. Hagyatékának fotózott és festett felén pedig igazságosan megosztozott a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Nógrádi Történeti Múzeum. Gyöngyöspatán temették. Kincses Károly Berendi Ferenc: A múzem lépcsőjén (1958) FORRÁS: MAGYAR FOTOGRÁFIAI MÚZEUM Megmentett mozaik A Kálvin téri tűzfalon mosolygó Fabulon- mozaik megmentéséért még februárban indult kampány az Octogon című építészeti folyóirat szerkesztőjének, Bojár Iván Andrásnak a kezdeményezésére. A szóban forgó mozaikról ugyanis kiderült, hogy több mint egyszerű reklám: a híres avantgárd művész, Erdély Miklós munkája, s mint ilyen, műalkotásnak tekinthető. Továbbá az óriásplakát mint reklámműfaj egyik őstípusának számít, de még ennél is fontosabb, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Budapestjének egyik meghatározó látványa volt. A képen látható hölgy a kor népszerű manökenje, Pataki Ági. A Kálvin téri foghíjtelekre néző reklámot valamikor a kilencvenes években takarták le egy mobiltelefon-hirdetéssel, s csak tavaly év végén bukkant elő, amikor az üres telekre kilencemeletes irodaházat készült építeni egy osztrák beruházó, s a telefonreklámot a tűzfalról leszedték. Az irodaház gyorsan épült, februárban már elérték a mozaik magasságát, s felmerült a veszély, hogy ha a képet nem szedik le, örökre takarásba kerül. A megmentési mozgalom eredményeként a ház építtetője, a Kálvin Center Kft. felajánlotta, hogy vállalja az állványozást, ha valaki leszedi a mozaikot. Érdekes, hogy a Fabulont jelenleg birtokló Palmolive cég semmit sem volt hajlandó finanszírozni, lemondott a most már műalkotásként kezelt reklámjáról. Ugyanakkor az Országos Műemlékvédelmi Hivatal megmozdult, a frissen kinevezett elnök, Cselovszki Zoltán megígérte, hogy a hivatal restaurátorai segítenek. Egy ideig azonban nem történt semmi, a ház tovább épült, el is takarta a fekete fóliával védett mozaikot. Az Üllői út 2-4. számú ház, melynek tűzfalán az alkotás díszlett, és az új épület között mindössze egy hetven centiméteres biztonsági rés maradt. Úgy tűnt, az Erdély-alkotás ebben a szűk résben tölti majd az elkövetkező évtizedeket. Ám az irodaház beruházója állta szavát: állványt engedett a hetven centis tűzfalközbe, s így a restaurátorok hozzáférhettek a mozaikhoz. A műemlékvédelem is kirendelte szakértőjét, akinek irányításával kőművesek hatvanszor hetven centiméteres táblákban leválasztották a képet. A munka költségeit, mintegy 1 millió forintot a Kálvin Center Kft. fizette. Érdekes, hogy korábban egy restaurátor ugyanerre a munkára közel tízmilliós ajánlatot tett. A mozaik most ládákba pakolva az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ óbudai részlegében, a hajdani Krúdy-házban várja, hogy méltó helyet találjanak neki a városban. Cs. L. ___________Útonfutó___________ Útközben a Dunától a Dunáig Ha az autós arra kárhoztatott, hogy a Körúton álljon egy dugóban, folyton az óráját nézi és méltatlankodik, illetve vérmérsékletétől függően káromkodik. Ha ráérősebb, akkor esetleg elmereng, hogy mi folyna itt, ha annak idején a városatyák valóra váltják nagyszabású terveiket. Nos, akkor a Duna folyna itt. Mert valaha még úgy volt, hogy a Nagykörút mint csatorna kötné össze a Dunát a Dunával. Ez volna aztán érdekes! A kétsávos motorcsónakot bedugulna, a bójafüzérrel leválasztott tömegközlekedési úton vízibuszok araszolnának, csónakosok harcolnának a kikötőhelyekért, és jetskis rendőrök bírságolnák a renitenseket. Persze felúszna néhány teherhajó, és bár a tankereket az M0-ás kikerülőágba terelnék, azért néhány méretesebb uszály még bemerészkedne, hogy a második sorba lehorgonyozva árut rakodjon. Kész rémálom. Persze csak szokatlansága miatt, hiszen szárazon és kerekeken közlekedve sem más a helyzet. A Nagykörútra merészkedve engem mindig megszáll a „ dantei gondolat”, és felhagyok minden reménnyel. Mivel a Margit és Petőfi híd közötti távolság leküzdése a rakparton sem éppen leányálom, az embert néha elfogja a kényszerképzet, hogy a Rétság-Salgótarján-Hatvan-Nagykáta- Cegléd útvonal gyorsabb. Pedig nem. Legalábbis nem mindig. A múltkor például fél óra alatt képes voltam megtenni az utat két színésznő között, pedig Jászai Mari és Blaha Lujza nem is esik olyan messze egymástól. Legalábbis a színészlexikonban. Hétfő délben viszont valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hídtól hídig, déli irányba mindössze 14 perc alatt sikerült teljesítenem a mindössze öt kilométeres körutat. Persze ha ellenkező irányba tartok, akkor más a helyzet. A gonosz autós kárörvendve figyelhette, hogyan áll a kocsisor a Nyugati tér és a hídfő között. Az alaptétel, mely szerint mindig arra van dugó, amerre ön közlekedett, valami rendszerhiba folytán nem érvényesült. Akadálytalanul haladhattam, és csupán a Nyugatinál kellett egy lila kis terepjárót kivédenem. Sofőrjének - lehet, hogy olcsó poén, de igaz, ifjú, szőkített hölgyecske - jobbra nagy ívben kellett kanyarodnia, mert a Váci útra vezető sávban jött rá, hogy valójában a Deák tér felé akar menni. Ötletszerű manőver a külvilág teljes figyelembevétele és index nélkül. Ez után már csak a Király utcai villamos-járdaszigetnél kellett figyelnem arra, hogy ne üssek el néhány halált megvető gyalogost. Szerencsés választás volt a belső sáv, hiszen a külsőben mindig megtorpant a forgalom. Nem a szabálytalanul leálló Mercedesek, taxik miatt, hanem a parkolóhelyről kiálló és a felszabaduló helyre spontán és azonnal reagáló sofőrök miatt. Különösen jó érzés volt kikerülni azt a nénit, akiről már a rükverclámpa felvillanásakor kiderült, hogy nem erőssége a hátrafelé parkolás. Egyébként meglepő módon minden különösebb hajcihő és fészkelődés nélkül eljutottam a Petőfi hídig. Pedig nem kevesebb, mint 25 villanyrendőrön kellett átvágnom magam a Dunától a Dunáig. Azért ugyebár nem szabad általánosítani. Vannak véletlenek. Nem kizárt, hogy a Petőfi hídig Nagykátán keresztül általában gyorsabb eljutni. F. Hegyi István