Népszabadság - Pest Vidék melléklet, 2001. november
2001-11-03
38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2001. NOVEMBER 3., SZOMBAT Budapest életéhez immár másfél évszázada — lényegében a Lánchíd átadása, 1849. november 20. óta - hozzátartoznak a Dunán büszkén átívelő hidak. Akad köztük, amely a városkép szerves részévé vált, mint maga a Lánchíd, amely a második világháborúban elszenvedett felrobbantása ellenére újjáépítve, eredeti szépségében pompázik. Akad, amelyik más arculattal született újjá, ilyen a modern külsejével is elegáns Erzsébet híd. A két part közötti összeköttetés napjainkban mindinkább növekvő fontosságát jelzi a legfiatalabb fővárosi híd, a Lágymányosi létrejötte. De akad a hidak között olyan is, amelyik a maga szürkeségében szinte fel sem tűnik, pedig immár - ha nem is változatlan formában - 105 éve segíti közvetlenül a főváros, közvetve az egész ország vasúti forgalmát. Az újpesti vasúti hidat 1896. november 3-án adták át a forgalomnak. Kétségtelen, nem ez volt a millennium leglátványosabb alkotása, fontosságát azonban lehetetlen megkérdőjelezni a világvárossá nőtt Budapesten. Hogy a téma nem idejétmúlt, világosan érzékelteti a - különösen a Lágymányosi híd létrejöttét követő - mind erőteljesebb igény egy északi közforgalmi híd megépítésére is, miközben a vasúti híd sorsáról olykor hallható - és szerencsére eddig alaptalannak bizonyuló - hírek szerint az öreg híd nem sokáig bírja a terhelést. Ismerjük meg hát kissé részletesebben az újpesti vasúti híd múltját. Köztudomású, hogy Budapest az 1867. évi kiegyezés után rohamos tempóban fejlődött világvárossá, aminek mérföldköve volt Pest, Buda, Óbuda és a Margit-sziget egyesítése révén a mai főváros létrejötte. A nagyvárosi lét egyik meghatározó eleme volt már akkor is az infrastruktúra, így a közlekedés fejlettsége is. Néhány adalék ehhez a XIX. század utolsó évtizedeiből: 1870-ben jelent meg a budai sikló, néhány évvel később, 1874-ben a fogaskerekű vasút, 1887-ben pedig végiggördült az első villamos a Nagykörút egy szakaszán. A millennium különösen felgyorsította a közlekedés fejlesztését is, ennek egyik legfontosabb epizódja volt a földalatti átadása 1896 májusában. Talán ez is oka, hogy az újpesti vasúti híd 1896. november 3-i átadásának nem volt akkora visszhangja, mint annak, hogy megnyílt a kontinentális Európa első földalatti vasútja. A főváros északi vasúti összeköttetésének már akkor múltja volt. Az 1872. évi IX. törvénycikk rendelkezett a Duna két oldalán lévő vasúthálózatok öszszekapcsolásáról, pontosabban az akkori Ujbudai (ma Kelenföldi) pályaudvar és a Kőbányai pályaudvar közötti vonal összekötését célzó vasút megépítéséről. Az összeköttetést értelemszerűen csak híddal lehetett megvalósítani. Az összesen majd ötszáz méter (egészen pontosan 471 méter) hosszú hídon két vágány vezetett át, de gyalogosan is lehetett közlekedni rajta. A kivitelezők és tervezők - talán a korra jellemző módon - francia cégek voltak. A törvénycikk elfogadása után viszonylag gyorsan, 1877. október 23-án át is adták a forgalomnak a hidat. Amikor tehát 1896-ban elkészült az újpesti vasúti híd, ez a régebbi híd már működött. Az újpesti híd a Budapest-Dorog- Esztergom vasútvonal összekötőjének szerepét volt hivatott betölteni. A Népszigetet is érintő híd hosszabbra sikerült, mint említett szomszédja, összesen 671 méter hosszúságban ívelt át a Duna fölött. Emellett karcsúbb is volt, összesen egy vágány és egy járda szolgálta a vasúti, illetve a gyalogos átkelést. Megfelelően teljesítette célját, idővel csupán az okozott gondot, hogy a mind sűrűbbé váló forgalom, valamint a szerkezetét óhatatlanul kikezdő időjárási viszontagságok miatt meg kellett erősíteni. Déli szomszédján azonban ugyanezt a munkát már 1897- ben el kellett végezni, majd 1911-1913 folyamán másik hidat építettek helyette, és 1924-re le is bontották. Az újpesti híd rácsos szerkezetén viszont csak 1921-ben, majd pedig 1932-ben váltak szükségessé komolyabb megújító munkálatok. Ezután a híd immár újból stabilan feszült a két part és a Népsziget fölött, de a valamennyi budapesti Duna-hidat megsemmisítő második világháború viharait az újpesti híd sem vészelhette át. A Budapestet sújtó szövetséges légitámadások következtében már 1944 augusztusában használhatatlanná vált, majd 1945. január 25. és 29. között a Budapestet feladó és maguk után csak romokat hagyó német csapatok a maradványait is felrobbantották. Bár a háború utáni újjáépítésben megkülönböztetett fontosságot kapott a két part közötti közlekedés működése, nyilvánvaló volt, hogy nem elsősorban az újpesti vasúti hidat részesítik előnyben. Elsőként, 1949. november 20-án az újjáépült Lánchidat adták át a forgalomnak, majd szép lassan a többire is sor került. Az újpesti vasúti híd, amelynek pilléreit korábban gázvezetékek alátámasztására használták fel, csak tíz évvel felrobbantása után, 1955. május 21-én kapott ismét szerepet a főváros vasúti közlekedésében. Ekkor adták át a forgalomnak, ismét felépítve, a hidat, amely ma ünnepli 105. születésnapját. Katona Csaba A „szürke szolgáló” Százöt éve nyitották meg az újpesti vasúti hidat Második világháborús lerombolása után 1955-ben építették újjá BUDAPEST PÁLYAUDVARAI 1877 EVBEN épült várx»Wai Ujp«*» Sashaktfr. 1896 EVBEN A fővárosi vasúti csomópontok az északi összekötő híd megépítése előtt és után. Jobbra: fent a híd, lent egy szerkezeti elem forrás: s6o éves a nyugati pályaudvar(1877-1977) Mit nem szeret magyarul? „A buszra várni” - feleli a Los Angeles-i katolikus misszionárius néni. Magyarul. A fürge frankfurti német lány a forgalmi dugókat ki nem állhatja. Németet tanít az egyetemen. Egy hónapja magyarul tanul. A vékony izraeli asszonyt a férje hozta Budapestre, ezért tanul magyarul. A kocsmákat nem szereti. A kávéházakat viszont imádja. Az ifjú londoni hölgy angolt tanít egy iskolában a Várban, és nem szereti, ha a pincér rögtön angolra vált, amikor ő megpróbálja magyarul előadni, mit kíván. Nincs alkalma próbára tenni magyartudását. A bolognai férfiúnak csak a magyar nyelvvel van baja. A budapesti forgalommal semmi gond. Az olaszországihoz képest...! Az eszmecsere egy tanulócsoportban folyt a Magyarnyelv Iskola — ismertebb nevén Hungarian Language School -Rippl-Rónai utcai épületében, ahol most éppen 170 „diák” küzd ezzel a nem éppen könnyű nyelvvel. Az idézőjelet az indokolja, hogy valamennyien felnőttek. Szerintük aki Budapestre jön, meg kell tanulnia magyarul, mert a magyarok nem tudnak sem angolul, sem németül, oroszul talán igen, de nem akarnak beszélni. Ilyesféle lehetett annak az eddig már hétezer tanulónak a benyomása Magyarországról, aki az iskola fennállásának egy évtizede során küszködött itt a magyar nyelvvel. Nem sikertelenül. Koháry Ilona, az intézmény alapító igazgatója ezzel bizonyítja, hogy „a magyar nyelv megtanulható”, csakhogy „ehhez a különleges nyelvhez is meg kellett találni azokat a didaktikai fogásokat, amelyek ugyanúgy megtanulhatóvá teszik, mint minden más nyelvet”. A világnyelvek erre már régen ráleltek. Magyarországon - állítja Koháry Ilona - nem folynak e témában államilag támogatott kutatások, és az övék az egyetlen nyelviskola, amely a magyar nyelv oktatására szakosodott. A „kommunikációközpontú nyelvoktatás” alkalmas arra, hogy olyan nemzetközi csoportot, amilyenbe én is belecsöppentem, megtanítson nem csupán magára a nyelvre, hanem arra is, hogyan kell használni. Eljátsszák például, hogy valaki lakást keres vagy asztalt foglal egy étteremben, új munkahelyen jelentkezik, de még azt is, hogy beviszi a rendőr. Így került sor arra is, hogy felelniük kellett a kérdésre, ki mit nem szeret Budapesten. A kérdésre adott válaszokon érdemes töprengeni, bár nem biztos, hogy elsősorban a nyelvoktatóknak. K. Gy. J. FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS _____Terítéken____ Bor és kamu Nagyon rafinált, többszörös álcázás tanúi lehetünk, ha a Mammut 2-ben járunk. A második emeleten van egy Borárium nevű étterem, mely első pillantásra teljesen érthetetlen képződmény. Mit keres itt egy ilyen étlappal és árszínvonallal bíró hely a tömeges fogyasztás gangos bérházában ? Aki mondjuk ezerőlevest akar enni vadpástétomos fánklcskákkal, aki hajlandó egy főételért esetleg kétezer forint körüli összeget is kifizetni, az nem fog mozgólépcsőtől mozgólépcsőig támolyogni, sportgatyák és műszaki cikkek, sikerkönyvek és mozijegyek újdonsült tulajdonosait kerülgetve. Vagy mégis? A Boráriumban jól lehet kezdeni. Van az étlapon kívüli napi, sőt, havi ajánlat is, a borlapon jól csengő borásznevek, a tiszta és jó benyomást keltő személyzet rögtön gyújtja az asztalon a gyertyát. Aztán jönnek apróbb zavarok. Ajánlatként készséggel elfogadjuk Feind mester Irsai Olivér borát, de a másik bemelegítő pohárkánkkal már bajok vannak. Próbáljuk az etyeki sauvignon blanc-t, gyengécske, lapos az íze, az illata pedig kifejezetten kellemetlen. Próbáljuk Günzerék félszáraz roséját, de a színén kívül nem tudunk semmit a javára írni. Ahhoz képest, hogy borszaküzletben vagyunk, elég kellemetlen a meglepetés. Ebédünk közepe táján jutunk csak el Légii kékfrankos roséjához, és akkor nyögünk fel először jólesően: végre egy igazi bor. Az ételekkel viszont éppen fordított az irány. A hideg előételekkel módfelett elégedettek vagyunk. A libamáj szeletek szépen szervírozva is kiadós méretűek, a füstölt sonka mellett nagyon finomak a borral megbolondított sárgadinnye-golyócskák, ropog a magas pirítás, mormogunk magunkban, az élet szépségén töprenkedünk, kortyoljuk a bort, és azon gondolkodunk, hogy vannak-e még a világon olyan átkozottul szerencsés fickók, mint mi vagyunk. A választ akkor találjuk meg, amikor jól megégetjük a nyelvünket az őzezőlevessel. Tűzforró, kicsit zsíros, de kellemes étel, a fánkocska is ízletes, csak abban meg a pástétom túlzottan hideg. Borúsabb gondolatok ébrednek bennünk, és sajnos van időnk átgondolni mindent, mert a tejfölös, hagymás nudliról pincérünk megfeledkezik. Főételeink körül megint csak akad kisebb probléma. Különös például, hogy a pisztráng mellé nem adnak halkést - pedig van ilyen az étteremben. A pisztráng maga jó, fantáziátlan átlagszínvonalat képvisel, finom mellette a tepsis burgonya is. A borban pácolt, mézes jércemell összhatásában szétesőbb, de azért a fűszerezés itt is igényes, és a köretként hozott káposztás galuska is ritkaság. Sajnos közben érkezett még néhány vendég a Boráriumba, és ennyi feladattal már nehezen birkózik meg a személyzet. Üldögélünk vagy negyedórát az ételek holtteste mellett, aztán üldögélünk húsz percig az étlappal kezünkben, míg végre megkérdezik, hogy ha egyszer már határozottan kinyilvánítottuk azt a szándékunkat, hogy desszertet is szeretnénk, akkor derüljön ki végre az is, melyik legyen a sok közül. Az édesség sajnos kettős katasztrófa. A csokoládék abból a fehér színűnek olyan rossz mellékíze van, hogy nem is boldogulunk vele - igaz, ezt később nem is írják a számlához. A mákos guba még különösebb. Bölcs előrelátónak képzelvén magunkat, szólunk, hogy jól be legyen áztatva a tejbe a kifliszelet, és kérünk extra mákot és cukrot. Csakhogy az alapanyag, a kifli erősen sós, a több tej is kevésnek bizonyul, nem járja át a tésztát. Rágjuk, rágjuk, de minek? Ez ilyen? — kérdeztük egymástól izgatottan ebédünk elején. Két és fél óra elteltével kiderült, hogy ez tényleg ilyen. Konyha: lejtő Kiszolgálás: félút a Wittman fiúk i