Népszabadság - Pest Vidék melléklet, 2001. november

2001-11-03

38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2 0 0 1. N0VEMBER 3., SZOMBAT A „szürke szolgáló” Százöt éve nyitották meg az újpesti vasúti hidat - Második világháborús lerombolása után 1955-ben építették újjá BUDAPEST PÁLYAUDVARAI 1877 EVBEN épüli v0rx»Wa i Ujp«*» S-ashaktfr. 1896 EVBEN A fővárosi vasúti csomópontok az északi összekötő híd megépítése előtt és után. Jobbra: fent a híd, lent egy szerkezeti elem forrás: ioo éves a nyugati pályaudvar (1877-1977) Budapest életéhez immár másfél évszá­zada — lényegében a Lánchíd átadása, 1849. november 20. óta - hozzátartoz­nak a Dunán büszkén átívelő hidak. Akad köztük, amely a városkép szerves részévé vált, mint maga a Lánchíd, amely a második világháborúban el­szenvedett felrobbantása ellenére újjáé­pítve, eredeti szépségében pompázik. Akad, amelyik más arculattal született újjá, ilyen a modern külsejével is ele­gáns Erzsébet híd. A két part közötti összeköttetés napjainkban mindinkább növekvő fontosságát jelzi a legfiatalabb fővárosi híd, a Lágymányosi létrejötte. De akad a hidak között olyan is, ame­lyik a maga szürkeségében szinte fel sem tűnik, pedig immár — ha nem is változatlan formában - 105 éve segíti közvetlenül a főváros, közvetve az egész ország vasúti forgalmát. Az új­pesti vasúti hidat 1896. november 3-án adták át a forgalomnak. Kétségtelen, nem ez volt a millennium leglátványo­sabb alkotása, fontosságát azonban le­hetetlen megkérdőjelezni a világváros­sá nőtt Budapesten. Hogy a téma nem idejétmúlt, világo­san érzékelteti a - különösen a Lágy­mányosi híd létrejöttét követő - mind erőteljesebb igény egy északi közfor­galmi híd megépítésére is, miközben a vasúti híd sorsáról olykor hallható - és szerencsére eddig alaptalannak bizo­nyuló - hírek szerint az öreg híd nem sokáig bírja a terhelést. Ismerjük meg hát kissé részletesebben az újpesti vas­úti híd múltját. Köztudomású, hogy Budapest az 1867. évi kiegyezés után rohamos tem­póban fejlődött világvárossá, aminek mérföldköve volt Pest, Buda, Óbuda és a Margit-sziget egyesítése révén a mai főváros létrejötte. A nagyvárosi lét egyik meghatározó eleme volt már ak­kor is az infrastruktúra, így a közleke­dés fejlettsége is. Néhány adalék ehhez a XIX. század utolsó évtizedeiből: 1870-ben jelent meg a budai sikló, né­hány évvel később, 1874-ben a fogas­kerekű vasút, 1887-ben pedig vé­giggördült az első villamos a Nagykör­út egy szakaszán. A millennium külö­nösen felgyorsította a közlekedés fej­lesztését is, ennek egyik legfontosabb epizódja volt a földalatti átadása 1896 májusában. Talán ez is oka, hogy az új­pesti vasúti híd 1896. november 3-i át­adásának nem volt akkora visszhangja, mint annak, hogy megnyílt a kontinen­tális Európa első földalatti vasútja. A főváros északi vasúti összekötteté­sének már akkor múltja volt. Az 1872. évi IX. törvénycikk rendelkezett a Du­na két oldalán lévő vasúthálózatok ösz- szekapcsolásáról, pontosabban az ak­kori Ujbudai (ma Kelenföldi) pályaud­var és a Kőbányai pályaudvar közötti vonal összekötését célzó vasút megépí­téséről. Az összeköttetést értelemsze­rűen csak híddal lehetett megvalósítani. Az összesen majd ötszáz méter (egé­szen pontosan 471 méter) hosszú hídon két vágány vezetett át, de gyalogosan is lehetett közlekedni rajta. A kivitelezők és tervezők - talán a korra jellemző módon - francia cégek voltak. A tör­vénycikk elfogadása után viszonylag gyorsan, 1877. október 23-án át is ad­ták a forgalomnak a hidat. Amikor te­hát 1896-ban elkészült az újpesti vasúti híd, ez a régebbi híd már működött. Az újpesti híd a Budapest-Dorog- Esztergom vasútvonal összekötőjének szerepét volt hivatott betölteni. A Nép­szigetet is érintő híd hosszabbra sike­rült, mint említett szomszédja, össze­sen 671 méter hosszúságban ívelt át a Duna fölött. Emellett karcsúbb is volt, összesen egy vágány és egy járda szol­gálta a vasúti, illetve a gyalogos átke­lést. Megfelelően teljesítette célját, idővel csupán az okozott gondot, hogy a mind sűrűbbé váló forgalom, vala­mint a szerkezetét óhatatlanul kikezdő időjárási viszontagságok miatt meg kellett erősíteni. Déli szomszédján azonban ugyanezt a munkát már 1897- ben el kellett végezni, majd 1911-1913 folyamán másik hidat építettek helyet­te, és 1924-re le is bontották. Az újpes­ti híd rácsos szerkezetén viszont csak 1921-ben, majd pedig 1932-ben váltak szükségessé komolyabb megújító munkálatok. Ezután a híd immár újból stabilan fe­szült a két part és a Népsziget fölött, de a valamennyi budapesti Duna-hidat megsemmisítő második világháború vi­harait az újpesti híd sem vészelhette át. A Budapestet sújtó szövetséges légitá­madások következtében már 1944 au­gusztusában használhatatlanná vált, majd 1945. január 25. és 29. között a Budapestet feladó és maguk után csak romokat hagyó német csapatok a ma­radványait is felrobbantották. Bár a háború utáni újjáépítésben megkülönböztetett fontosságot kapott a két part közötti közlekedés működése, nyilvánvaló volt, hogy nem elsősorban az újpesti vasúti hidat részesítik előny­ben. Elsőként, 1949. november 20-án az újjáépült Lánchidat adták át a forga­lomnak, majd szép lassan a többire is sor került. Az újpesti vasúti híd, amely­nek pilléreit korábban gázvezetékek alátámasztására használták fel, csak tíz évvel felrobbantása után, 1955. május 21-én kapott ismét szerepet a főváros vasúti közlekedésében. Ekkor adták át a forgalomnak, ismét felépítve, a hidat, amely ma ünnepli 105. születésnapját. Katona Csaba Mit nem szeret magyarul? _____Terítéken ____ Bo r és kamu FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS „A buszra várni” - feleli a Los Angeles-i katolikus misszionárius néni. Magyarul. A fürge frankfurti német lány a forgalmi dugókat ki nem állhatja. Németet tanít az egyetemen. Egy hónapja magyarul tanul. A vékony izraeli asszonyt a férje hozta Budapestre, ezért tanul magyarul. A kocsmákat nem szereti. A kávéházakat viszont imádja. Az ifjú londoni hölgy an­golt tanít egy iskolában a Várban, és nem szereti, ha a pincér rögtön angolra vált, amikor ő megpróbálja magyarul előadni, mit kíván. Nincs alkalma próbára tenni magyartudását. A bolognai férfiúnak csak a magyar nyelvvel van baja. A buda­pesti forgalommal semmi gond. Az olaszországihoz képest...! Az eszmecsere egy tanulócsoportban folyt a Magyamyelv Iskola — ismertebb nevén Hungarian Language School ­Rippl-Rónai utcai épületében, ahol most éppen 170 „diák” küzd ezzel a nem éppen könnyű nyelvvel. Az idézőjelet az indo­kolja, hogy valamennyien felnőttek. Szerintük aki Budapestre jön, meg kell tanulnia magyarul, mert a magyarok nem tudnak sem angolul, sem németül; oro­szul talán igen, de nem akarnak beszélni. Ilyesféle lehetett annak az eddig már hétezer tanulónak a benyomása Magyar- országról, aki az iskola fennállásának egy évtizede során küszködött itt a magyar nyelvvel. Nem sikertelenül. Koháry Ilo­na, az intézmény alapító igazgatója ezzel bizonyítja, hogy „a magyar nyelv megta­nulható”, csakhogy „ehhez a különleges nyelvhez is meg kellett találni azokat a didaktikai fogásokat, amelyek ugyanúgy megtanulhatóvá teszik, mint minden más nyelvet”. A világnyelvek erre már régen ráleltek. Magyarországon - állítja Ko­háry Ilona - nem folynak e témában álla­milag támogatott kutatások, és az övék az egyetlen nyelviskola, amely a magyar nyelv oktatására szakosodott. A „kommunikációközpontú nyelvok­tatás” alkalmas arra, hogy olyan nemzet­közi csoportot, amilyenbe én is belecsöp­pentem, megtanítson nem csupán magára a nyelvre, hanem arra is, hogyan kell használni. Eljátsszák például, hogy vala­ki lakást keres vagy asztalt foglal egy ét­teremben, új munkahelyen jelentkezik, de még azt is, hogy beviszi a rendőr. így került sor arra is, hogy felelniük kellett a kérdésre, ki mit nem szeret Budapesten. A kérdésre adott válaszokon érdemes töprengeni, bár nem biztos, hogy elsősor­ban a nyelvoktatóknak. K. Gy. J. Nagyon rafinált, többszörös álcázás ta­núi lehetünk, ha a Mammut 2-ben já­runk. A második emeleten van egy Borárium nevű étterem, mely első pil­lantásra teljesen érthetetlen képződ­mény. Mit keres itt egy ilyen étlappal és árszínvonallal bíró hely a tömeges fo­gyasztás gangos bérházában ? Aki mondjuk őzerőlevest akar enni vadpástétomos fánkbcskákkal, aki haj­landó egy főételért esetleg kétezer fo­rint körüli összeget is kifizetni, az nem fog mozgólépcsőtől mozgólépcsőig tá­molyogni, sportgatyák és műszaki cik­kek, sikerkönyvek és mozijegyek újdon­sült tulajdonosait kerülgetve. Vagy mégis? A Boráriumban jól lehet kezdeni. Van az étlapon kívüli napi, sőt, havi ajánlat is, a borlapon jól csengő borásznevek, a tiszta és jó benyomást keltő személy­zet rögtön gyújtja az asztalon a gyer­tyát. Aztán jönnek apróbb zavarok. Ajánlatként készséggel elfogadjuk Feind mester Irsai Olivér borát, de a másik bemelegítő pohárkánkkal már bajok vannak. Próbáljuk az etyeki sauvignon blanc-t, gyengécske, lapos az íze, az illata pedig kifejezetten kelle­metlen. Próbáljuk Günzerék félszáraz roséját, de a színén kívül nem tudunk semmit a javára írni. Ahhoz képest, hogy borszaküzletben vagyunk, elég kellemetlen a meglepetés. Ebédünk kö­zepe táján jutunk csak el Légii kékfran­kos roséjához, és akkor nyögünk fel elő­ször jólesően: végre egy igazi bor. Az ételekkel viszont éppen fordított az irány. A hideg előételekkel módfelett elége­dettek vagyunk. A libamáj szeletek szé­pen szervírozva is kiadós méretűek, a füstölt sonka mellett nagyon finomak a borral megbolondított sárgadinnye-go­lyócskák, ropog a magos pirítás, mor­mogunk magunkban, az élet szépségén töprenkedünk, kortyoljuk a bort, és azon gondolkodunk, hogy vannak-e még a világon olyan átkozottul szeren­csés fickók, mint mi vagyunk. A választ akkor találjuk meg, amikor jól meg­égetjük a nyelvünket az őzerőlevessel. Tűzforró, kicsit zsíros, de kellemes étel, a fánkocska is ízletes, csak abban meg a pástétom túlzottan hideg. Borúsabb gondolatok ébrednek bennünk, és saj­nos van időnk átgondolni mindent, mert a tejfölös, hagymás nudliról pincérünk megfeledkezik. Főételeink körül megint csak akad ki­sebb probléma. Különös például, hogy a pisztráng mellé nem adnak halkést - pedig van ilyen az étteremben. A piszt­ráng maga jó, fantáziátlan átlagszínvo­nalat képvisel, finom mellette a tepsis burgonya is. A borban pácolt, mézes jércemell összhatásában szétesőbb, de azért a fűszerezés itt is igényes, és a kö­retként hozott káposztás galuska is rit­kaság. Sajnos közben érkezett még néhány vendég a Boráriumba, és ennyi feladat­tal már nehezen birkózik meg a sze­mélyzet. Üldögélünk vagy negyedórát az ételek holtteste mellett, aztán üldö­gélünk húsz percig az étlappal kezünk­ben, míg végre megkérdezik, hogy ha egyszer már határozottan kinyilvánítot­tuk azt a szándékunkat, hogy desszertet is szeretnénk, akkor derüljön ki végre az is, melyik legyen a sok közül. Az édesség sajnos kettős katasztrófa. A csokoládéhabból a fehér színűnek olyan rossz mellékíze van, hogy nem is boldogulunk vele - igaz, ezt később nem is írják a számlához. A mákos guba még különösebb. Bölcs előrelátónak képzelvén magun­kat, szólunk, hogy jól be legyen áztatva a tejbe a kifliszelet, és kérünk extra má­kot és cukrot. Csakhogy az alapanyag, a kifli erősen sós, a több tej is kevésnek bizonyul, nem járja át a tésztát. Rágjuk, rágjuk, de minek? Ez ilyen? — kérdeztük egymástól iz­gatottan ebédünk elején. Két és fél óra elteltével kiderült, hogy ez tényleg ilyen. Konyha: lejtő Kiszolgálás: félút a Wittman fiúk I < i

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék