Szabad Nép, 1945. május (3. évfolyam, 31-54. szám)

1945-05-01 / 31. szám

KEDD, 1945 MÁJUS 1 SZABAD NÉP A FASIZMUS VÉGE Írta: Révai József A német fasiszta fen­evad végóráit éli. Kapitulál -e Himmler a három nagy­hatalom előtt vagy nem — már nem túl­ságosan fontos. A nácik még utolsó pil­lanatukban is hűek maradtak önmaguk­hoz: megpróbáltak ellentétet szítani a szövetségesek között. A kísérlet éppúgy csődöt mondott, mint az eddigiek. Hitle­­réknek utolsó terve is, hogy visszavonul­nak a bajor, osztrák, cseh hegyek védő­vonalába és ott fejtenek ki utolsó, elkese­redett ellenállást, már a múlté. Mussolinit az olasz népfölkelők kivégezték, Hitlert, talán Himmler tette el láb alól — az összeomlás itt van, a fasizmus kimúlása a napok, talán csak órák kérdése. A lidércnyomásnak vége. De a lidérc­nyomás tizenkét esztendeig tartott. Hitler hatalomra jutásával számítjuk a kezdetét. Az olasz fasizmus is undok és véres zsarnokság volt, de Mussolini bar­barizmusa elhalványult Hitleré mögött. Világveszedelemmé a­kk­or lett a fasizmus, amikor a porosz militarizmussal, a né­met im­perializmussal olvadt össze. Musso­lini cézári pózai inkább nevetségesek vol­tak, mint ijesztők. Nemcsak arról van szó, hogy az olasz imperializmus gyen­gébb volt, mint a német, hogy az átvágya nagyobb volt, mint a képessége Szó van arról is, hogy a fasizmus mérge az olasz népbe Mussolini két évtizedig tartó egyed­uralma alatt sem tudott oly mélyen be­hatolni, mint a németbe. Igazi világos sz­óelemmé a fasizmus akkor lett, amikor hatalmába kerített, megfertőzött egy hetvenmilliós népet. Miért tudták a fasizmus kannibál­i tanai éppen Németországot megrontani? Azért, mert a német népnek forradalmi­demokratikus hagyományai úgyszólván nem voltak A parasztháborúk óta Német­országban nagy, demokratikus népmoz­galmak alig voltak. A német felszabadító háborúk élén is a porosz militarizmus állt, nem a nép. A német polgárság nem az abszolutizmus elleni harcban, hanem az abszolutizmus árnyékában nőtt nagyra. Luther óta a gyáva behódolás, a nép­tömegektől való félelem szellemében neve­lődött a német nép. A német nemzeti egységet is a junker-militarizmus vívta ki. A német nép még az ország polgári átala­kulásának vívmányait is felülről kapta, nem maga harcolta ki. Ezért hiányzott belőle a ,,civilkurázs ’, a polgári bátorság nagy demokratikus erénye. Hiányzott még a német munkásmozgalomból is, amelyet évtizedeken át az opportunista meghuny­ászkodás szellemében neveltek. Ehhez járult a világversenyben lema­radt német imperializmus mohósága. Az első világháborúban elszenvedett vereség nem józanította ki a német nehézipart, a porosz junkereket és a militarista kasztot, ellenkezőleg vaká­bá, mohóbbá, erőszako­sabbá tette. És amikor a politikai szín­padon megjelent a nácik kalandormoz­galma, kapva-kapott utána. Hitlerék arra kellettek a német imperializmusnak, hogy „népm­ozg­lommá“ tehessék reváns éhsé­güket, hogy világhódító étvágyuk számára megszervezzék a tö­megtámogat­ást. A po­­ro­sz junker elnnek, a rajnai nehéziparnak, a német generálisoknak Hitler szállította a népet. És szállította, lehasználva mindazt, ami a német nemzeti jellembe évszázadokon át beoltotta a szol­ga’dhű­séget. Mié­ghuny­ász­kod­ás a ,,felsőb­bség“ előtt befelé, naciona­lista gőg kifelé — a német jellemnek ezen a húrjain játszott Hitler. A Land­ kn ecetbe oltott világhódító: ez volt a német rabló­­imperializmus katona-tipusa, ezt a tipust fejlesztette ki, növelte naggyá Hitler, a fajgyűlölet szításának, a nacionalista uszí­tásnak válogatott esziközeivel. Az ősi német Landsknecht-szellem ...modernizálása“ volt a német fasizmus külpolitikájának vezérlő gondolata: az állandó felajánlkozás az angolszász hatal­maknak a Szovjetunió ellen. Az ősi porosz militarista szellem ,,modernizálása“ volt: kihasználni a polgári demokráciák félelmét a szocializmustól, játszani a kapitalista világ és a Szovjetunió közötti ellentétek húrjain, megosztani a német imperial­iz­mussal szembenálló államokat a germán ’malom érdekében. A sári-demokratikus világ és a szo­cialista Szovjetunió közötti érdekazonosság lebecsülésébe bukott bele Hitler. De ez a „hiba“ nem véletlenszerű számítási hiba volt, hanem a fasizmus lényegéből folyt. A fasizmus lényege a nép megvetése. A nép — szerinte — arra való, hogy hazug­sággal korbáccsal és gyűjtőtáborokkal kor­mányozzák. A nácik a németekről alkotott elképzelésük kaptafájára húzták az angol, az amerikai népet és a nagy szovjet népet is Az angol, az amerikai polgári demokráciát a münchenisták, az izolácionisták, a Hitler­­barát reakciósok alapján ítélték meg és nem látták meg mögötte az angol, az ame­rikai nemzetet. Azt hitték, hogy a polgári demokráciákat az osztályellentét, a nagy­tőke felső tízezreinek rettegése a munkás­ságtól annyira aláásta és megrothasztotta, hogy nagy nemzeti fellángolásra, össz­­nemzeti erőkifejtésre képtelenek. De döntő tévedésük a Szovjetunió meg­ítélése volt. Ennek a háborúnak döntő fordulata az 1941-es téli moszkvai és az 1942-es sztálin­grádi csata. A szovjet nép vetett véget a német „legyőzhetetlenségről szóló legen­dának, a Vörös Hadsereg törte el a fasiszta fenevad gerincét. A Szovjeunió hősi helyt­állása adott lehetőséget roppant fegyver­kezési programjának végrehajtására Ame­rikának. Az anyagi túlerő győzött ebben a hábo­rúban? Igen, az is. De 1941-ben ez az anyagi túlerő még nem volt a harctereken bevethető valóság. Az e­gyedül küzdő Szov­jetuniónak 1941-ben, 1942-ben nem volt túlereje, ellenkezőleg! A Vörös Hadsereg mégis helytállt, mégis győzött! A világtörténelem látott már nagy és hősi nemzeti szabadságharcokat. De arra nem volt még példa, hogy egy szocialista ország vívjon nemzeti szabadságháborút. Ezt a „csodát” most érte meg az emberiség első ízben. A szocialista forradalom vív­mányainak védelme meghatványozta a nemzeti függetlenségért vívott harc erejét. A szovjet haza védelme és a nemzetközi felszabadító hivatás tudata tette legyőz­­hetetlenné a Vörös Hadsereget, biztosította fegyvereinek diadalát. Egy szocialista or­szág állt az élére a demokrácia és a nem­zeti függetlenség ügyéért vívott harcnak. Ebben a háborúban nemcsak a német imperializmus katonai és gazdasági gépe­zete maradt alul, hanem ideológiája is. A „tőrdöfés“ hazug legendájával ezúttal nem lehet megmagyarázni próbálni a német imperializmus vereségét, mint 1918 után. Ebben a háborúban az igazság győzött. A nemzeti függetlenség, népszabadság esz­­méje erősebbnek bizonyult a fasizmus gonosz és embertelen ideológiájánál. Ez a porosz és embertelen ideológia megfertőzte a mi hazánkat is. Ne vigasz­taljuk magunkat azzal, hogy csak rossz külpolitikai koncepció vitte Magyarorszá­got a német fasizmus karjaiba. Ne vigasz­taljuk magunkat azzal, hogy nálunk csak Szálasiék voltak fasiszták, a többiek „csak” közönséges reakciósok. A negyedszázados Horthy-uralom lényegében, alapvonásaiban fasiszta uralom volt. Nem­ volt „totális ” fasizmus, voltak magyar eltérései az olasz vagy a német fasizmustól, engedményeket tett a nemzetközi viszonyoknak, nem szá­molt fel a feudális osztályuralom „hagyo­mányos“ formáival, de fasizmus volt mégis. Az 1919-es ellenforradalommal a magyar feudális reakcióba oltott fasiszta rendszer győzött a magyar nép fölött. Sió­fok és Orgovány az volt, ami Buchenwald és Dachau Németországban. A bácskai gyilkosok, a Feketehalmi­ Czeydnerek nem­csak Himmlerhez, hanem Ostenburghoz és Prónayhoz is jártak iskolába. A faji gyűlö­let, a nacionalista uszítás, a reváns szelleme nálunk is uralkodó szellem volt 25 eszten­dőn át. Ne tévesszen meg senkit a tízéves konszolidációs korszak! Az egypárt-dikta­túrát éppen ez az időszak termelte ki: Gömbös, Imrédy, a nyilasok ott folytatták, ahol Bethlen abbahagyta. Volt parlamen­tünk ? Igen, mint fügefalevél. Voltak ellen­zéki pártjaink? Igen, megbéklyózva, száj­kosárral, mint biztosító szelepek a rend­szer számára. Ne tévesszen meg senkit a feudális reakció és a nyilasok közti feszültség sem! Versengés volt ez, nem ellenségeskedés. A nyilasok német ügynökök voltak, a reak­cióba oltott fasizmus képviselői pedig ma­guk akartak uralkodni: ez volt az egész. A nép megvetésében, faji gőgben, soviniszta uszításban egyik sem volt különb a másik­nál. A csendőruralom és az SS-diktatúra, a szolgabirói önkény és a gauleiteri zsarnok­ság között még árnyalati különbséget is nehéz felfedezni. Igaza volt Kállayna­k, az 1919-es ellen­­forradalom megelőzte az olasz, a német fasizmust, még ha nem is fasizmusnak hívta magát, hanem „keresztény-nemzeti könyvet, színházat, művészetet"! Külö­nösen a munkás fiatalság részéről egyre sűrűbben hangzik el ez a kívánság. A há­borúnak és a legkínzóbb nyomorúságnak végére értünk. Az éhség csökken és az ab­laktalan lakások is lakhatóbbak már. A nép elfoglalja az országot. Otthont teremt magának, berendezkedik. A csupasz éle­tünket megmentettük, itt az ideje, hogy szebbé tegyük az éltet. Művészek megfeszített erővel dolgoznak, a nép kultúréhsége nagy. És mégis: a színházak negyedházzal játszanak, a szavalatok üres széksorok felett süvítenek és a képkiállítások csendjét sem nagyon zavarják a látogatók léptei. Mi az oka ennek? A rossz propaganda, a tömegek „lelki bénultsága“, a délutáni munkaidő akadályozza a színházlátogatást — ehhez hasonló érveket szoktak fel­sorolni a benfentesek Keressük mélyebben az okokat. Búcsú a versektől Csak az tudja, hogy mit jelentettek a versek a munkásság számára, aki részt­­vett a 20—30-as évek sz­a­való­­kór­u­s­aiban, aki a szakszervezeti termek ajtajában leste, hogy mikor csap le szavalókra és halgatóságra a riadó autóból leugráló rendőr­ horda. Vagy aki ott volt 1942-ben Hont Ferenc vers-estéin, ahol a zsúfolt teremben do­bogó szívvel, nem egyszer könnyes sze­mekkel hallgatták Csokonai, Petőfi és József Attila cenzúrán átcsúszott sorait a szabadságról, szépségről, emberi életről. Volt még egy fellángolása a versnek, most januárban. „Még dörögtek az ágyúk" — ahogy a rossz beszámolók szoktak kez­dődni. A Magyar Színház átlőtt zsinór­padlása alatt hó kavar­go­tt, az akkumulá­torral táplált lámpák sárgán égtek. A szavasok szájából jeges pára és forró sza­vak törtek elő, egy színész pincétől sáp­o­­tan, rosszul, félig olvasva mondta: „világ­szabadság“ —, de az emberek egy pilla­natra jobban megértették ebből, mi tör­ténik körülöttünk, mint az ágyúdörgésből. Most vasárnap a Zeneakadémián más volt a kép. „József Attila igazi arca" — hirdette a műsor, de ez az igazi arc a pla­káton maradt. Üres széksorok, banális műsor, hosszú várakozás, amit csak Bazili­­des éneke és egy hazug hír a háború vé­géről villanyozott fel. Az érdektelenségnek azonban nem a mű­­sor és az előadás az oka. Ma más a ver­sek csengése és hatása, mint évekkel, vagy akár hónapokkal ezelőtt. Ady, József Attila és a többiek szinte ma válnak „klasszikussá“ — a szónak abban az ér­telmében, hogy harcunk napi aktualitását fokozatosan túlhaladjuk. Hazánk már nem az urak országa, mint Adynál és nem szo­rítja ki a fasizmus a levegőt belőlünk —­­mint Józsefnél. A lényeg — ha a művészi kurzusnak“. A német fasizmussal való szö­vetségünk nem 1941-ben kezdődött, hanem 1910-ben. A német fasizmus 12 évig garázdálko­dott, a magyar 26 évig. Hatása a magyar nép lelkére is pusztító volt. Mégsem ron­totta úgy meg a mi népünket, m­int a ná­cizmus a német népet. A magyar fasizmus gyökerei is évszázadok talajába nyúlnak, de a magyar történelemben Dózsa óta is voltak nagy népmozgalmak, melyek népünk lelkét formálták. A magyar nép zömét a fasizmus tűz­ővé és megalkuvóvá tette, el­­l­átortalanította, de népünk újjánevelésé­­nél mégsem kell úgyszólván mindent elöl­ről kezdenünk. Nem tudtunk valóságosan Kossuth népévé lenni ebben a háborúban, de széles tömegek tudták, hogy azzá kel­lene lennünk. Jóvátehetetlen bűnök népek életében nincsenek. Szégyenre van okunk, de arra nincs, hogy fejünket lehor­gasszuk. A ma­gyar fasizmust kívülről jövő csapások dön­tötték meg, de elvégeznivalónk maradt nekünk is elég. A mi dolgunk a magyar fasizmust gyökerestől kiirtani, erkölcsileg is megsemmisíteni. Munkában és harcban Hitler zsoldos­ népéből újra Kossuth népévé lesz a magyar, teljesítményit tekintjük annek — meg­maradt, de már nem „gépfegyver züm­­züm a betű“. A színháznál ugyanez a baj. Kaptunk — esetleg — jó előadást és játékot, szinte „békebeli“ kosztümöt és d-sztetet, klasszikusokat a javából, „örök emberit”, sőt dörmögést a német, ellen, de mindebből mi az, ami arányban áll a mával? Tudjuk, a remek­művek nem születnek a pillanattal, de hol van a kísérlet legalább íróink részéről, hogy feleljenek a sorskérdésekre, amiktől tettel, harcban, politikában oly soká el­fordultunk? Itt az ideje, hogy a tavaly tavaszi némaság megszűnjön. Vár a szín­pad és közönség, újságok, s ha nincs nyomda, a felolvasótermek közönsége. Vár majd a rádió, a munkásság, parasztság, amely akarja hallani a mát, ha a lényeg­ről lesz szó. A festőknél hasonló a helyzet. Kiállítást rendeznek az üdözött festők, akik idáig nem kaptak fa­lat és nem nézi őket az üldözött nép, amely idáig nem kapott művészetet. Hogy ezek a festők sem fejezik ki a mát ? Termé­szetes. Az utolsó tíz év termése került elő pincékből, romok alól a Képzőművészek Szabadszervezetének Andrássy-úti kiállí­tására. A képek gyönyörűek­­ és kiáb­rándítóak. Gyönyörűek, mert a színek ki­finomodása, szinte zenei harmóniája töké­letes, szinte egyedülálló magyar teljesít­­mény. Viszont ezt a valósággal való kap­csolat lazítása, a téma lényegtelenné válása, a világ képeinek „magasabb szfé­rákba“ emelése árán éri el. Ezek a ké­pek festőiek, a szó rossz, öncélú, poszt­impresszionista értelmében. E művészcsoportnak a helyzete elég tra­gikus. Az ellenforradalmi polgárság zö­mének nem kellettek, mert szemben állot­tak vele. Csak a polgári műértők kis cso­portja fogadta el ezt a művészetet. Azok élvezték, akiknek volt szemük, vagy in­kább fülük ezekhez a szinte zenei finom­ságokhoz. A tömegek kétkedve állottak és állnak szemben ezzel a művészettel, mely­nek túlfinomultsága idegen, s témájában, felfogásában nem érzik a valót. Ezeket a művészeket a reakció mesterségük börtö­nébe zárta Ez a helyzet az absztrakt mű­vészekkel, akik nem a „tiszta szín“, hanem a „tiszta geometria“ birodalmába menekütek. Versek és képek Kamerás Imre szita- és sodrony üzemében |$HÍGÍ! háztartási sziták, selyem sziták, különböző rosták, malomszita szövetek, vaskeretű áthányó rosták, különböző sodronyszövetek és fonatok. Eladás nagyban és kicsinyben FiumeLút 12/b. A megoldás csak egy lehet. Felhagyni ezzel a művészi emigrációval és hazatérni a mai valóságos magyar életbe. A paraszt már itthon van, a munkás is kezd berendezkedni — a mű­vésznek is itt kell megtalálnia a helyét. Felolvasások és előadások, újság, szín­pad, itt-ott nyomda és a kultúraéhes tö­megek várják az írót és költőt. Kiállítási lehetőségek a munkásnegye­dekben, vetítettképes előadások, közösségi megrendelések, pályázatok és ösztöndíjak kell, hogy segítsék a művészeket. Nem­csak az állam, hanem gyárak és szakszer­vezetek is bizonyára vállalják majd egyes művészek függetlenítését. A művészeknek találkoznak kell új kö­zönségükkel, mely egyre türelmetlenebbül keresi őket. Ennek első és legfontosabb előfeltétele, hogy a nehézségek ellenére is­­ szűnjön meg a hallgatás és mellébe­szélés. József Attila­ szavai szerint: az igazat mondd, ne csak a valódit. Horváth Márton 5

Next