Szabad Nép, 1945. május (3. évfolyam, 31-54. szám)
1945-05-01 / 31. szám
KEDD, 1945 MÁJUS 1 SZABAD NÉP A FASIZMUS VÉGE Írta: Révai József A német fasiszta fenevad végóráit éli. Kapitulál -e Himmler a három nagyhatalom előtt vagy nem — már nem túlságosan fontos. A nácik még utolsó pillanatukban is hűek maradtak önmagukhoz: megpróbáltak ellentétet szítani a szövetségesek között. A kísérlet éppúgy csődöt mondott, mint az eddigiek. Hitleréknek utolsó terve is, hogy visszavonulnak a bajor, osztrák, cseh hegyek védővonalába és ott fejtenek ki utolsó, elkeseredett ellenállást, már a múlté. Mussolinit az olasz népfölkelők kivégezték, Hitlert, talán Himmler tette el láb alól — az összeomlás itt van, a fasizmus kimúlása a napok, talán csak órák kérdése. A lidércnyomásnak vége. De a lidércnyomás tizenkét esztendeig tartott. Hitler hatalomra jutásával számítjuk a kezdetét. Az olasz fasizmus is undok és véres zsarnokság volt, de Mussolini barbarizmusa elhalványult Hitleré mögött. Világveszedelemmé akkor lett a fasizmus, amikor a porosz militarizmussal, a német imperializmussal olvadt össze. Mussolini cézári pózai inkább nevetségesek voltak, mint ijesztők. Nemcsak arról van szó, hogy az olasz imperializmus gyengébb volt, mint a német, hogy az átvágya nagyobb volt, mint a képessége Szó van arról is, hogy a fasizmus mérge az olasz népbe Mussolini két évtizedig tartó egyeduralma alatt sem tudott oly mélyen behatolni, mint a németbe. Igazi világos szóelemmé a fasizmus akkor lett, amikor hatalmába kerített, megfertőzött egy hetvenmilliós népet. Miért tudták a fasizmus kannibáli tanai éppen Németországot megrontani? Azért, mert a német népnek forradalmidemokratikus hagyományai úgyszólván nem voltak A parasztháborúk óta Németországban nagy, demokratikus népmozgalmak alig voltak. A német felszabadító háborúk élén is a porosz militarizmus állt, nem a nép. A német polgárság nem az abszolutizmus elleni harcban, hanem az abszolutizmus árnyékában nőtt nagyra. Luther óta a gyáva behódolás, a néptömegektől való félelem szellemében nevelődött a német nép. A német nemzeti egységet is a junker-militarizmus vívta ki. A német nép még az ország polgári átalakulásának vívmányait is felülről kapta, nem maga harcolta ki. Ezért hiányzott belőle a ,,civilkurázs ’, a polgári bátorság nagy demokratikus erénye. Hiányzott még a német munkásmozgalomból is, amelyet évtizedeken át az opportunista meghunyászkodás szellemében neveltek. Ehhez járult a világversenyben lemaradt német imperializmus mohósága. Az első világháborúban elszenvedett vereség nem józanította ki a német nehézipart, a porosz junkereket és a militarista kasztot, ellenkezőleg vakábá, mohóbbá, erőszakosabbá tette. És amikor a politikai színpadon megjelent a nácik kalandormozgalma, kapva-kapott utána. Hitlerék arra kellettek a német imperializmusnak, hogy „népmozglommá“ tehessék reváns éhségüket, hogy világhódító étvágyuk számára megszervezzék a tömegtámogatást. A porosz junker elnnek, a rajnai nehéziparnak, a német generálisoknak Hitler szállította a népet. És szállította, lehasználva mindazt, ami a német nemzeti jellembe évszázadokon át beoltotta a szolga’dhűséget. Miéghunyászkodás a ,,felsőbbség“ előtt befelé, nacionalista gőg kifelé — a német jellemnek ezen a húrjain játszott Hitler. A Land kn ecetbe oltott világhódító: ez volt a német rablóimperializmus katona-tipusa, ezt a tipust fejlesztette ki, növelte naggyá Hitler, a fajgyűlölet szításának, a nacionalista uszításnak válogatott esziközeivel. Az ősi német Landsknecht-szellem ...modernizálása“ volt a német fasizmus külpolitikájának vezérlő gondolata: az állandó felajánlkozás az angolszász hatalmaknak a Szovjetunió ellen. Az ősi porosz militarista szellem ,,modernizálása“ volt: kihasználni a polgári demokráciák félelmét a szocializmustól, játszani a kapitalista világ és a Szovjetunió közötti ellentétek húrjain, megosztani a német imperializmussal szembenálló államokat a germán ’malom érdekében. A sári-demokratikus világ és a szocialista Szovjetunió közötti érdekazonosság lebecsülésébe bukott bele Hitler. De ez a „hiba“ nem véletlenszerű számítási hiba volt, hanem a fasizmus lényegéből folyt. A fasizmus lényege a nép megvetése. A nép — szerinte — arra való, hogy hazugsággal korbáccsal és gyűjtőtáborokkal kormányozzák. A nácik a németekről alkotott elképzelésük kaptafájára húzták az angol, az amerikai népet és a nagy szovjet népet is Az angol, az amerikai polgári demokráciát a münchenisták, az izolácionisták, a Hitlerbarát reakciósok alapján ítélték meg és nem látták meg mögötte az angol, az amerikai nemzetet. Azt hitték, hogy a polgári demokráciákat az osztályellentét, a nagytőke felső tízezreinek rettegése a munkásságtól annyira aláásta és megrothasztotta, hogy nagy nemzeti fellángolásra, össznemzeti erőkifejtésre képtelenek. De döntő tévedésük a Szovjetunió megítélése volt. Ennek a háborúnak döntő fordulata az 1941-es téli moszkvai és az 1942-es sztálingrádi csata. A szovjet nép vetett véget a német „legyőzhetetlenségről szóló legendának, a Vörös Hadsereg törte el a fasiszta fenevad gerincét. A Szovjeunió hősi helytállása adott lehetőséget roppant fegyverkezési programjának végrehajtására Amerikának. Az anyagi túlerő győzött ebben a háborúban? Igen, az is. De 1941-ben ez az anyagi túlerő még nem volt a harctereken bevethető valóság. Az egyedül küzdő Szovjetuniónak 1941-ben, 1942-ben nem volt túlereje, ellenkezőleg! A Vörös Hadsereg mégis helytállt, mégis győzött! A világtörténelem látott már nagy és hősi nemzeti szabadságharcokat. De arra nem volt még példa, hogy egy szocialista ország vívjon nemzeti szabadságháborút. Ezt a „csodát” most érte meg az emberiség első ízben. A szocialista forradalom vívmányainak védelme meghatványozta a nemzeti függetlenségért vívott harc erejét. A szovjet haza védelme és a nemzetközi felszabadító hivatás tudata tette legyőzhetetlenné a Vörös Hadsereget, biztosította fegyvereinek diadalát. Egy szocialista ország állt az élére a demokrácia és a nemzeti függetlenség ügyéért vívott harcnak. Ebben a háborúban nemcsak a német imperializmus katonai és gazdasági gépezete maradt alul, hanem ideológiája is. A „tőrdöfés“ hazug legendájával ezúttal nem lehet megmagyarázni próbálni a német imperializmus vereségét, mint 1918 után. Ebben a háborúban az igazság győzött. A nemzeti függetlenség, népszabadság eszméje erősebbnek bizonyult a fasizmus gonosz és embertelen ideológiájánál. Ez a porosz és embertelen ideológia megfertőzte a mi hazánkat is. Ne vigasztaljuk magunkat azzal, hogy csak rossz külpolitikai koncepció vitte Magyarországot a német fasizmus karjaiba. Ne vigasztaljuk magunkat azzal, hogy nálunk csak Szálasiék voltak fasiszták, a többiek „csak” közönséges reakciósok. A negyedszázados Horthy-uralom lényegében, alapvonásaiban fasiszta uralom volt. Nem volt „totális ” fasizmus, voltak magyar eltérései az olasz vagy a német fasizmustól, engedményeket tett a nemzetközi viszonyoknak, nem számolt fel a feudális osztályuralom „hagyományos“ formáival, de fasizmus volt mégis. Az 1919-es ellenforradalommal a magyar feudális reakcióba oltott fasiszta rendszer győzött a magyar nép fölött. Siófok és Orgovány az volt, ami Buchenwald és Dachau Németországban. A bácskai gyilkosok, a Feketehalmi Czeydnerek nemcsak Himmlerhez, hanem Ostenburghoz és Prónayhoz is jártak iskolába. A faji gyűlölet, a nacionalista uszítás, a reváns szelleme nálunk is uralkodó szellem volt 25 esztendőn át. Ne tévesszen meg senkit a tízéves konszolidációs korszak! Az egypárt-diktatúrát éppen ez az időszak termelte ki: Gömbös, Imrédy, a nyilasok ott folytatták, ahol Bethlen abbahagyta. Volt parlamentünk ? Igen, mint fügefalevél. Voltak ellenzéki pártjaink? Igen, megbéklyózva, szájkosárral, mint biztosító szelepek a rendszer számára. Ne tévesszen meg senkit a feudális reakció és a nyilasok közti feszültség sem! Versengés volt ez, nem ellenségeskedés. A nyilasok német ügynökök voltak, a reakcióba oltott fasizmus képviselői pedig maguk akartak uralkodni: ez volt az egész. A nép megvetésében, faji gőgben, soviniszta uszításban egyik sem volt különb a másiknál. A csendőruralom és az SS-diktatúra, a szolgabirói önkény és a gauleiteri zsarnokság között még árnyalati különbséget is nehéz felfedezni. Igaza volt Kállaynak, az 1919-es ellenforradalom megelőzte az olasz, a német fasizmust, még ha nem is fasizmusnak hívta magát, hanem „keresztény-nemzeti könyvet, színházat, művészetet"! Különösen a munkás fiatalság részéről egyre sűrűbben hangzik el ez a kívánság. A háborúnak és a legkínzóbb nyomorúságnak végére értünk. Az éhség csökken és az ablaktalan lakások is lakhatóbbak már. A nép elfoglalja az országot. Otthont teremt magának, berendezkedik. A csupasz életünket megmentettük, itt az ideje, hogy szebbé tegyük az éltet. Művészek megfeszített erővel dolgoznak, a nép kultúréhsége nagy. És mégis: a színházak negyedházzal játszanak, a szavalatok üres széksorok felett süvítenek és a képkiállítások csendjét sem nagyon zavarják a látogatók léptei. Mi az oka ennek? A rossz propaganda, a tömegek „lelki bénultsága“, a délutáni munkaidő akadályozza a színházlátogatást — ehhez hasonló érveket szoktak felsorolni a benfentesek Keressük mélyebben az okokat. Búcsú a versektől Csak az tudja, hogy mit jelentettek a versek a munkásság számára, aki résztvett a 20—30-as évek szavalókórusaiban, aki a szakszervezeti termek ajtajában leste, hogy mikor csap le szavalókra és halgatóságra a riadó autóból leugráló rendőr horda. Vagy aki ott volt 1942-ben Hont Ferenc vers-estéin, ahol a zsúfolt teremben dobogó szívvel, nem egyszer könnyes szemekkel hallgatták Csokonai, Petőfi és József Attila cenzúrán átcsúszott sorait a szabadságról, szépségről, emberi életről. Volt még egy fellángolása a versnek, most januárban. „Még dörögtek az ágyúk" — ahogy a rossz beszámolók szoktak kezdődni. A Magyar Színház átlőtt zsinórpadlása alatt hó kavargott, az akkumulátorral táplált lámpák sárgán égtek. A szavasok szájából jeges pára és forró szavak törtek elő, egy színész pincétől sápotan, rosszul, félig olvasva mondta: „világszabadság“ —, de az emberek egy pillanatra jobban megértették ebből, mi történik körülöttünk, mint az ágyúdörgésből. Most vasárnap a Zeneakadémián más volt a kép. „József Attila igazi arca" — hirdette a műsor, de ez az igazi arc a plakáton maradt. Üres széksorok, banális műsor, hosszú várakozás, amit csak Bazilides éneke és egy hazug hír a háború végéről villanyozott fel. Az érdektelenségnek azonban nem a műsor és az előadás az oka. Ma más a versek csengése és hatása, mint évekkel, vagy akár hónapokkal ezelőtt. Ady, József Attila és a többiek szinte ma válnak „klasszikussá“ — a szónak abban az értelmében, hogy harcunk napi aktualitását fokozatosan túlhaladjuk. Hazánk már nem az urak országa, mint Adynál és nem szorítja ki a fasizmus a levegőt belőlünk —mint Józsefnél. A lényeg — ha a művészi kurzusnak“. A német fasizmussal való szövetségünk nem 1941-ben kezdődött, hanem 1910-ben. A német fasizmus 12 évig garázdálkodott, a magyar 26 évig. Hatása a magyar nép lelkére is pusztító volt. Mégsem rontotta úgy meg a mi népünket, mint a nácizmus a német népet. A magyar fasizmus gyökerei is évszázadok talajába nyúlnak, de a magyar történelemben Dózsa óta is voltak nagy népmozgalmak, melyek népünk lelkét formálták. A magyar nép zömét a fasizmus tűzővé és megalkuvóvá tette, ellátortalanította, de népünk újjánevelésénél mégsem kell úgyszólván mindent elölről kezdenünk. Nem tudtunk valóságosan Kossuth népévé lenni ebben a háborúban, de széles tömegek tudták, hogy azzá kellene lennünk. Jóvátehetetlen bűnök népek életében nincsenek. Szégyenre van okunk, de arra nincs, hogy fejünket lehorgasszuk. A magyar fasizmust kívülről jövő csapások döntötték meg, de elvégeznivalónk maradt nekünk is elég. A mi dolgunk a magyar fasizmust gyökerestől kiirtani, erkölcsileg is megsemmisíteni. Munkában és harcban Hitler zsoldos népéből újra Kossuth népévé lesz a magyar, teljesítményit tekintjük annek — megmaradt, de már nem „gépfegyver zümzüm a betű“. A színháznál ugyanez a baj. Kaptunk — esetleg — jó előadást és játékot, szinte „békebeli“ kosztümöt és d-sztetet, klasszikusokat a javából, „örök emberit”, sőt dörmögést a német, ellen, de mindebből mi az, ami arányban áll a mával? Tudjuk, a remekművek nem születnek a pillanattal, de hol van a kísérlet legalább íróink részéről, hogy feleljenek a sorskérdésekre, amiktől tettel, harcban, politikában oly soká elfordultunk? Itt az ideje, hogy a tavaly tavaszi némaság megszűnjön. Vár a színpad és közönség, újságok, s ha nincs nyomda, a felolvasótermek közönsége. Vár majd a rádió, a munkásság, parasztság, amely akarja hallani a mát, ha a lényegről lesz szó. A festőknél hasonló a helyzet. Kiállítást rendeznek az üdözött festők, akik idáig nem kaptak falat és nem nézi őket az üldözött nép, amely idáig nem kapott művészetet. Hogy ezek a festők sem fejezik ki a mát ? Természetes. Az utolsó tíz év termése került elő pincékből, romok alól a Képzőművészek Szabadszervezetének Andrássy-úti kiállítására. A képek gyönyörűek és kiábrándítóak. Gyönyörűek, mert a színek kifinomodása, szinte zenei harmóniája tökéletes, szinte egyedülálló magyar teljesítmény. Viszont ezt a valósággal való kapcsolat lazítása, a téma lényegtelenné válása, a világ képeinek „magasabb szférákba“ emelése árán éri el. Ezek a képek festőiek, a szó rossz, öncélú, posztimpresszionista értelmében. E művészcsoportnak a helyzete elég tragikus. Az ellenforradalmi polgárság zömének nem kellettek, mert szemben állottak vele. Csak a polgári műértők kis csoportja fogadta el ezt a művészetet. Azok élvezték, akiknek volt szemük, vagy inkább fülük ezekhez a szinte zenei finomságokhoz. A tömegek kétkedve állottak és állnak szemben ezzel a művészettel, melynek túlfinomultsága idegen, s témájában, felfogásában nem érzik a valót. Ezeket a művészeket a reakció mesterségük börtönébe zárta Ez a helyzet az absztrakt művészekkel, akik nem a „tiszta szín“, hanem a „tiszta geometria“ birodalmába menekütek. Versek és képek Kamerás Imre szita- és sodrony üzemében |$HÍGÍ! háztartási sziták, selyem sziták, különböző rosták, malomszita szövetek, vaskeretű áthányó rosták, különböző sodronyszövetek és fonatok. Eladás nagyban és kicsinyben FiumeLút 12/b. A megoldás csak egy lehet. Felhagyni ezzel a művészi emigrációval és hazatérni a mai valóságos magyar életbe. A paraszt már itthon van, a munkás is kezd berendezkedni — a művésznek is itt kell megtalálnia a helyét. Felolvasások és előadások, újság, színpad, itt-ott nyomda és a kultúraéhes tömegek várják az írót és költőt. Kiállítási lehetőségek a munkásnegyedekben, vetítettképes előadások, közösségi megrendelések, pályázatok és ösztöndíjak kell, hogy segítsék a művészeket. Nemcsak az állam, hanem gyárak és szakszervezetek is bizonyára vállalják majd egyes művészek függetlenítését. A művészeknek találkoznak kell új közönségükkel, mely egyre türelmetlenebbül keresi őket. Ennek első és legfontosabb előfeltétele, hogy a nehézségek ellenére is szűnjön meg a hallgatás és mellébeszélés. József Attila szavai szerint: az igazat mondd, ne csak a valódit. Horváth Márton 5