Szabad Nép, 1946. január (4. évfolyam, 1-26. szám)

1946-01-01 / 1. szám

KEDD, 1946 JANUÁR 1 . ZAB£D NÉPS A DEMOKRÁCIA ÖNKRITIKÁJA ÍRTA: RÉVAI JÓZSE­F A­z új esztendő küszöbén érde­­mes felvetni a kérdést: mi­lyen a magyar közhangulat az egy­­esztendős demokráciával szemben? Megállapíthatjuk, hogy valami kitörő lelkesedés, valami nagy­ megelégedettség nem igen tapasz­talható. Ellenkezőleg: a legkülön­bözőbb társadalmi rétegekben elé­gedetlenség, kiábrándulás, kritika üti fel a fejét. Hiba volna a magyar társada­lomban jelentkező kiábrándulást és elégedetlenséget egyszerűen le­tagadni vagy elintézni azzal, hogy mindez úgy ahogy van, „reakció". A reakció kétségkívül szintén ré­szes ennek a közhangulatnak az előidézésében és terjesztésében, de a kritikus magatartás, a lelkese­dés elapadása a demokráciával szemben egymagában még ko­rántsem „reakció". A kérdés az, van-e ok és alap elégedetlenségre és bírálatra a demokráciával szemben? Kétségkívül van. A de­mokrácia érdekei követelik meg tehát, hogy a közhangulat válto­zását alaposan szemügyre vegyük és ne engedjük át a demokrácia hibáinak bírálatát a reakciónak. Állapítsuk meg mindjárt beve­zetőben, hogy az úgynevezett „ki­ábrándulás" a demokráciából nem egynemű és egységes hangulat. Vannak elég jelentős rétegek, amelyeknél azért nem lehet a de­mokráciából való „kiábrándulás­ról" beszélni, mert nem is voltak róla „ábrándjaik". A nagybirto­kosok, állami és társadalmi uszá­lyukkal egyetemben nem „ábrán­­dultak" ki, mert soha semmi jót a demokráciától nem vártak. Az a soktízezer reakciós hivatalnok, katonatiszt és tőkés, akit gazda­sági, társadalmi és ideológiai kö­telékek, anyagi és szellemi szálak fűztek a régi rendhez, kezdettől fogva ellensége volt a demokrá­ciának, de míg eleinte meglapult, félt, mimikrit alkalmazott, most felbátorodott, konjunktúrát szi­matol és nyíltan „bírálja" a de­mokráciát. Van aztán egy másik réteg, ide tartozik elsősorban az értelmiség zöme, amely azért ábrándult ki a demokráciából, mert várakozásai nem teljesültek. A demokrácia ennek a rétegnek segítséget és védelmet ígért az anyagi romlás, a deklasszálódás ellen és szavát nem tudta megtartani. Az infláció mindig azzal jár, hogy az értelmi­ségi „középosztály" jelentős részét proletarizálja. Ez a folyamat annyiban nem volt elkerülhetet­len, amennyiben maga az infláció sem volt — mértékében és tem­pójában — fatális szükségszerű­ség. De az értelmiségi középréteg nem kutatja az okokat, csak az eredményt látja, azonosítja az inflációt a demokráciával és tele van sértődöttséggel és elkesere­déssel aziránt a rend iránt, amely — szerinte — társadalmi süllye­désének okozója. Ehhez járul még valami. Az ér­telmiség jelentős része azt hitte, hogy a demokrácia segítségével a magyarság azonnal bűnbocsánatot nyer mindazért, amit ebben a há­borúban, Hitler oldalán küzdve, el­követett. Sőt, jelentős része arról ábrándozott,­­ hogy a demokrácia révén Magyarország megtarthatja mindazt, amit Hitler és Horthy szövetsége révén kapott. A demo­kráciából azért „ábrándult ki", mert hitéről kiderült, hogy balhit, reményeiről, hogy illúziók. Az ér­telmiség azt hitte, hogy a demo­krácia nemzeti egysége­ általános összeölelkezést jelent, zökkenő­­mentes kormányzást, a belső fe­szültségek eltűnését. Ehelyett lát­nia kellett, hogy a demokrácia és a nemzeti egység harcokkal és válságokkal jár. A vágyálmaiban elképzelt, ünnepi, tiszta demokrá­cia helyett megkapta a valóságos, hétköznapi demokráciát, pártok kompromisszumaival és vetélkedé­sével, a nagy változások során mindig felszínre kerülő salakkal, törtetőkkel, sokszor piszokkal és szennyel. Ettől a hétköznapi lát­ványtól visszariad és megsiratja elvesztett illúzióit. De a demokrácia nem felelős azoknak az illúziók­nak az összeomlásáért, amelyeket róla tápláltak. Van azután a demokráciából való „kiábrándulásnak" egy har­madik fajtája, amely inkább egészséges elégedetlenség, mint ki­ábrándulás. A munkásság és a parasztság elégedetlen a demokrá­ciával, mert nem lát benne elég erélyt a háborús bűnösökkel, a nép ellenségeivel, a nemzet meg­­rontóival szemben. A dolgozó tö­megek kemény és harcos demo­kráciát akartak, ezért a demokrá­ciáért dolgoztak és áldoztak és amikor látták, hogy a demokrácia egyre gyengébb, egyre erélytele­­nebb, hogy a nép ellenségei egyre büntetlenebből foglalják vissza elvesztett pozícióikat, azt mond­ták: vájjon érdemes-e áldozni és verejtékezni ezért a demokráciáért, amely nemcsak búvóhelyet, ha­nem hovatovább ugródeszkát je­lent a régi rend emberei számára? A munkásság és parasztság elége­detlenségének fő oka, hogy nem lát­ja a szociális igazságosság elvének érvényesülését. Éhezve és nélkü­lözve is csak az hajlandó dolgozni, aki látja, hogy mások se búsla­kodnak. A demokrácia politikai ellenségei, a népnyomor gazdasági haszonélvezői ellen a tömegek eddig sok ígéretet kaptak, de ke­vés cselekedetet. A demokrácia szavai és tettei között tátongó szakadék keseríti el a tömegeket és olt beléjük gyanakvást és hi­tetlenséget a demokrácia ígéretei­vel és jövőjével szemben. Ez a hangulat a dolgozó tömegekben sokszor elkeseredett radikalizmust, itt-ott politikai fáradságot és kö­zönyt vált ki. V­­annak, akik ezt a háromféle­­ „kiábrándulást" a demokrá­ciából közös nevezőre hozzák és valamilyen általános, az egész tár­sadalomra kiterjedő demokrácia­­ellenes hullámról beszélnek. Erről szó sincs. A demokráciából van kiábrándulás jobbról és van bal­ról, de a kettő nem ugyanaz. A dolgozó tömegek elégedetlensége a demokrácia gyöngeségeivel és fogyatékosságaival szemben nem fékező, hanem előrehajló ereje le­het a demokrácia fejlődésének. A történelmi tapasztalat arra tanít, hogy nagy, demokratikus átalakulások után, rövidebb vagy hosszabb idő múlva, a nyugalomra és állandóságra való vágy le­sz úrrá a társadalmon. Egyesek sze­rint ez következett be most ná­lunk is. Ez a széles, nyugalmat követelő közhangulat a háttere — szerintük — a reakciós hullám terjedésének. A nagy, felforgató vihar után a társadalom békére vágyakozik. Az állapotok megszilárdulására, a konszolidációra való vágy való­ban általános. Nincs társadalmi osztály, amely ne akarná életkö­rülményeinek valamilyen végleges rendeződését, amely biztonság és rend helyett permanens változáso­kat akarna. De ne felejtsük: a vágy a konszolidációra mást je­lent felül és mást jelent alul. A nyugalom és béke utáni sóvárgás nálunk bekövetkezett, még mielőtt a demokratikus átalakulás tisztító vihara elvégezte volna a maga dolgát. Bizonyos rétegek azt akar­ják, hogy ne is végezze el és vágyuk nyugalom után épp ezt­ a törek­vésüket fejezi ki. De a néptömegek számára a rend, a nyugalom, a konszolidáció értelme más. ők a huzavonát sokallják, az egyhely­ben topogást érzik bizonytalan­ságnak és épp azért követelik a demokratikus tisztogatás erélyes folytatását, hog­y minél előbb be lehessen fejezni az átmenetet, az ideiglenességet, hogy a nemzeti élet konszolidációját ezen az új alapon lehessen elvégezni. Ez a k­étféle törekvés a konszolidációra homlokegyenest • ellenkezik egy­mással és a magyar demokrácia jövője azon múlik: melyik kon­szolidációs törekvés győzedelmes­kedik ? A harc ekörül folyik és ez elől a harc elől nem lehet kitérni. A demokrácia komoly híveinek arra kell ügyelniök, hogy ebben az elkerülhetetlen harcban ne kerüljenek hátrányba a nép­tömegek elfáradása, a demokrá­ciával való elégedetlenségük, tett­erejük és cselekvő kedvük kime­rülése miatt. Ebből a szempontból fontos a demokrácia önkritikája. A magyar demokrácia fő gyen­gesége, hogy nera mert és nem tu­dott alaposan felszámolni a régi rendszer maradványaival, de vall­juk be: a bajoknak nem ez az egyetlen forrása. A félelmesen el­harapózó korrupciónak például a szabotáló közigazgatási reakció és a szabotáló gazdasági reakció szö­­vetsége a fő oka, de ki meri állí­tani, hogy a demokrácia által fel­színre vetett emberanyag mentes a korrupciótól? És a korrupció elleni dörgedelmes szónoklatokon kívül látunk-e egyetlen komoly rendészeti, igazságszolgáltatási, állami szervezeti rendszabályt a korrupció ellen?­ A magyar szak­­szervezetek a korrupció megféke­zésére igen megszívlelendő, ko­moly javaslatot tettek: egy állami és egyben társadalmi ellenőrző szerv felállítását javasolták, amelynek feladata lenne a kor­mányrendeletek végrehajt­ásának ellenőrzése és betekintés a hivata­lok és a gazdasági élet kapcsola­tainak félhomályába. Ez az életre, való, egészséges javaslat elhang­zott, de még csak vitát, komoly visszhangot sem váltott ki. Mi mást bizonyít ez, mint azt, hogy a demokrácia nem veszi komolyan a korrupció elleni harcot és ahe­lyett, hogy a demokrácia szigorú erkölcseinek nevében kérlelhetet­len eréllyel seprűzné ki saját so­raiból a közvagyon tolvajait, el­tűri, hogy a reakció a demokráciát és korrupciót édestestvérekként tüntesse fel? Csoda-e, ha a köz­hit szerint a gazembereknek azért nem görbül meg a hajuk szála, mert hallgatólagosan érvényesül a pártközi „kéz kezet mos" elve? Az a demokrácia, amely közömbös a közéleti erkölcs követelményei­vel szemben és nem torolja meg a koldusszegény közösség kárára elkövetett rablásokat, tarthat-e igényt arra, hogy a néptömegek mellette álljanak életre-halálra? Ezzel kapcsolatban felvetődik az igazságszolgáltatás kérdése is. A demokrácia igazságszolgáltatása hovatovább mind kirívóbb ellen­tétbe kerül a nép eleven jogérzé­kével, anélkül, hogy akárcsak ko­moly törekvést, igyekezetet lát­nánk a népi jogérzék érvényesíté­sére az igazságszolgáltatási bü­rokrácia egyre szemtelenebb sza­­botálásával szemben. A jelszó: „Halál a feketézőkre", elkopott, nevetséges szólammá lett, ame­lyen a nép már cs­ak keserű gúny­nyal nevet. Nincs munkás vagy paraszt, aki megértené, hogy a feketézők ellen miért nincsenek megfelelő paragrafusok, vagy ha vannak, miért nem lehet alkal­mazni őket és miért van az, hogy példás büntetés helyett egyre­­másra engedik szabadon a speku­lánsokat és panamistákat? A nép nem érti, miért nebántsvirág a bírói apparátus és a demokráciá­nak miért kell tehetetlen tunya­sággal eltűrnie, hogy­ saját jog­szolgáltatása ássa alá önnön jog­rendjét ? Új emberek és új szervek a ré­giek helyett: ez egymagában még nem elég a demokratikus rend győzelméhez és megszilárdításá­hoz. A demokratikus rend győzel­mét csak az biztosítja, ha emberei és szervei nem szakadnak el a néptől és nem hasonulnak ahhoz a reakciós környezethez, amely­nek ellenőrzésére és leküzdésére hivatottak. A korrupció azért po­litikai veszedelem, mert a reakció a korrupció segítségével veszi le a lábáról, hasonlítja magához, teszi ártalmatlanná és fordítja a nép ellen a demokrácia embereit és szerveit. A magyar demokrácia még nem tisztította meg a maga államapparátusát a régi rend ko­nok híveitől, máris küzdenie kell saját embereinek és intézményei­nek elkorcsosodása és elzüllése ellen. A tunyaság a régiek garáz­dálkodásával és az újak elzüllésé­­vel szemben, egy tőről fakad. A demokráciának ezt a tunyaságát a reakció elleni harcban és saját gyengeségeivel szemben m­ este kell leküzdenünk, hogy előremen­jünk. E­re egyetlen mód van: a népi aktivitás, éberség felkeltése, kormányzat és tömegek, közigaz­gatás és társadalom sokkal szoro­sabb, szervesebb együttműködése. Tömegcselekvésen sokan rögtön sztrájkot, tüntetést értenek, de­mokratikus jogrenden pedig azt, hogy a nép ne vegyen többé részt közvetlenül az állami életben. Pe­dig nyilvánvaló, hogy a demokrá­cia megszilárdításának feladatát a tömegek cselekvő közreműkö­dése nélkül nem lehet, elvégezni. A kormányrendeletek végrehajtá­sának ellenőrzésétől a szabotálok, a korrupció felfedéséig, a nép és a kormányzat együttműködésének területe és feladatai szinte korlát­lanok. A demokrácia apparátusát a néptömegek éber ellenőrzése alá kell helyezni, ez az egyetlen bizto­sítéka a demokratikus tunyaság, elernyedés leküzdésének. A magyar demokrácia ma szür­ke, hétköznapi munkát végez: adó­rendeleteket bocsájt ki, küzködik a széntermelés fokozásával, élel­met gyűjt, az államháztartást igyekszik rendbehozni. Ez a mun­ka hálátlan munka, azonnali ered­ményei nem igen lehetnek, ezen a romeltakarító m­nkán — közvetlen eredményeiben — nem igen érezni, hogy az új Magyarország alapjait rakja le. De ezt a szürke, minden­napi munkát, sem lehet elvégezni országépítő lendület, nagy nem­zeti pátosz nélkül. Romok között, sokszor piszokban és szennyben lépkedünk, de eközben is éreznünk kell, hogy nem csupán lyukakat tömünk be, hogy egyik napról a­ másikra tengessük életünket, ha­nem a nemzet új hajlékát építjük. A néptömegek lelkesedését kell kiváltani ahhoz, hogy legyen tü­relmünk a keserves, szürke, csak lassú eredményekkel kecsegtető munka közben is kivárni a szebb jövőt. E­zt a lendületet és pátoszt ki­váltani, a tömegek lelkesedé­sét felébreszteni, a fáradságot, közönyt és kiábrándulást leküz­deni nem lehet akkor, ha csak a főkérdések, a gazdasági problé­mák megoldására figyelünk. A nép éhségét csillapítani kell, de ki kell elégíteni jogérzékét, igazság­érzékét, erkölcsi érzékét is. Pénz-­­ügyi téren tehetünk­ lépéseket elő­re, de ha politikai, jogi, kulturá­lis, erkölcsi téren nem haladunk előre, az eredmény semmivé vál­hat. A demokrácia gazdaságpoliti­­kájának kezdeti sikereivel szem­ben az ellenség politikai téren ké­szül revánsra. Hogy visszaverhes­sük minden területen, a demokrá­ciának össze kell forrnia, jobban, mélyebben, mint eddig, a nép­tömegekkel. És hogy összeforrhasson: kriti­zálnia kell önmagát. TA ésa­inini marxista tudományos folyóirat, első száma január első napjaiban jelenik meg. Foglalkozik: a társadalomtudomány, közgazdaságtan, a hazai és nemzetközi politika, valamint a kultúra föbb kérdéseivel. Tanul­mán­yok, szemlék, könyvismertetések. A folyóiratban a legkiválóbb közírók cikkeivel találkozik az olvasó. Főszerkesztő : Dr. Fogarasi Béla Felelős szerkesztő: Mód Aladár Kapható minden nagyobb könyvkereskedésben és az újságárusoknál, egyes szám ára P. o.6ö0*—, előfizetési ára ,/1 évre P. 12.000.— Szerkesztőség *, B a »1 » p e « t. V. H o n v é­d-n. 10.­­ Kiadóhivatal* Szikra, VI. Rózsa fe­re­nc-a* 111. jaöolös jutalom annak aki a 27-én este 6—7 óra . között a pe®ti Vát­­i úton.­elrabolt 4 hengeres sötétkék színű A 2,398 rendszámú DKW gyártmányú személygépkocsi nyomára vezet Bal hátsó sárvédője hiányzik, j­obb első sár­­védője karambolom és az es­t kis ablak tö­rött. A kocsit a Váci­ úton Újpest felé vitték tovább. Értesítést kér: Polychemia, Újpest, Tinód­­­utca 32., Vagy Olym­pia bőrgyár. Szalay Rezső igazgató Telefon: Újpest 357. Jóbarátainak és Üzletfeleinek boldog újévei Uk­án Fü­löp Üzletközvetítő Rákócziról 68. 1. 12 // lpAlién £­.■ SERTAMIN Orahftr éíAtrlY «* Eh*h*r Ájrúai -Rtehtor Gedeon egdszással

Next