Szabad Nép, 1948. január (6. évfolyam, 1-25. szám)
1948-01-01 / 1. szám
CSÜTÖRTÖK, 1918 JANUÁR 1 SZABAD HÍP5 BALOLDALI JOBBOLDALISÁG avagy a peyerizmus védelme « Izlet: Losonczy A „NÉPSZAVA“ vasárnap két helyen is foglalkozott a Szabad Nép karácsonyi számában megjelent „Szétfoszlott legendák“ című írásommal. Erdődy János elvtárs ,„Legenda és valóság“ címen egész oldalas cikket szen, telt a fejtegetéseimben Kállai Gyula elvtárs könyve nyomán felvetett problémáknak, a következő oldalon pedig, egy glossza tér viszsza rá. Ez utóbbiban a glosszaíró velősen csak "annyit állapít meg, hogy cikkem „ízléstelen és illetéktelen, de szerencsére jelentéktelen“. Hogy ezeken a nyilván sértő szándékú személyeskedéseken hamar túlessünk, engedje meg a glosszaíró, hogy a két első jelzőt egy vállrándítással elintézzem, a harmadikat pedig derűs mosollyal utasítsam, vissza. Mert logikus dolog-e az ötödik oldalon jelentéktelennek minősíteni egy cikket, amellyel a „Népszava“ főmunkatársa a harmadik oldalon kolumnás cikkben foglalkozik? E mulatságos nyelvöltögetések felett minden további nélkül napirendre lehet térni, de a tünet — éppen a vita tárgyának szempontjából — figyelemreméltó. Kállai Gyula könyve ugyanúgy, mint a róla szóló cikk a Szociáldemokrata Párt jobboldalának tevékenységét leplezte le, azzal az el nem hallgatott céllal, hogy a múlt meséiből a jelein is értsen és okuljon. Kell-e fényesebb bizonyíték ennél a felhördülésnél arra, hogy a könyv és a cikk valóban elevenbe talált arra, hogy a „Népszava“, részéről sokszor létezésében is tagadott jobboldal valóban létezik és egyes képviselői a „Népszava“ szerkesztőségében is megtartották íróasztalukat, vagy íróasztalt kaptak ? Mert a „Népszava“ glosszaírójához hasonló modorban csak azok szisszennek fel, akik vagy maguk is a jobboldalhoz tartoznak, vagy akiket még mindig erős szálak fűznek a jobboldalhoz. KÉRJÜNK Az azonban a kevésbé lényegesről a lényegesre. Erdődy János ,elvtárs Kállai Gyula könyvével kapcsolatban egyik helyen így ír: „Nem vezetne jóra azonban, ha kevésbé tájékozott olvasókban az a gondolat ébredhetne, hogy Peyer jelentette a népfrontszervezés éveiben a Szociáldemokrata Pártot.“ Ugyanezt a gondolatot fejezi ki cikkének egy másik helyén,a következőképpen : „A szóban forgó könyvből az a kép bontakozik ki, sok helyütt elszórt mondatokból és célzásokból, amelyek tömeges idézése hosszadalmas és fölösleges lenne, hogy a Szociáldemokrata Pártnak az ellenforradalmi korszakban folytatott politikáját a puszta megalkuvás, opportunizmus, a hatalom előtt való meghunyászkodás jellemezte.“ Erdődy tiltakozik ez ellen a beállítás ellen s részint Szakásíts elvtárs harcaira, részint a „Népszava“ különböző évfolyamokból vett idézeteire hivatkozik. Mivel mi sem óhajtunk felesleges kitérőket tenni, fordítsuk figyelmünket az alapkérdésekre. Melyek ezek az alapkérdések? Elsősorban az a probléma: mi volt a jellege a Szociáldemokrata Párt általános politikájának a függetlenségi mozgalom éveiben? Mi határozta meg a Szociáldemokrata Párt általános politikájának jellegét ezekben az időkben: a szovjetellenes és kommunistaellenes, az antifasiszta függetlenségi mozgalommal szembeforduló jobboldali irányzat, vagy a szovjetbarát és a kommunistákkal együttműködő, az antifasiszta függetlenségi mozgalmat szervező baloldali irányzat? Még egyszerűbben : Peyer, vagy Szakasits szelleme ? Erdődy elvtárs helytelennek tartja azt a felfogást, hogy „Peyer jelentette a népfrontszervezés éveiben a Szociáldemokrata Pártot“. De Erdődy elvtársnak saját felfogása védelmében nem Kállai Gyula könyvével, vagy az én cikkemmel kellene vitáznia, hanem magukkal a megmásíthatatlan és letagadhatatlan történelmi tényekkel. Íme emlékeztetőül néhány tény. .?EMLÉKSZIK.E még Erdődy elvtárs a szovjet-finn háború éveire? Emlékezik-e arra, hogy a peyeri Szociáldemokrata Párt milyen vad szovjetellenes hadjárattal szekundált Milotaynak és Rajnissnak? Emlékezik-e arra, hogy a „Népszava“ egyikmásik munkatársának, akik nem akarták tollukkal szolgálni a Hitleri fasizmus objektív támogatásának ezt a gyalázatos komédiáját, hogyan akarta Peyer és néhány lakása torkára forrasztani a szót? Mi határozta meg ezekben az időkben a Szociáldemokrata Párt általános politikáját? Talán az a néhány újságíró, pártszervezeti 63 szakszervezeti funkcionárius, aki elítélte ezt a hadjáratot? Sajnos, nem ők, hanem Keresztes Fischer és Peyer Károly szövetsége. Emlékszik-e, Erdődy János 1942 március 15-ére? Erre a napra a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt balszárnya haladó népi és polgári politikusokkal együtt hatalma® háborúellenes tüntetést készítettek elő. Erdődy elvtárs ezzel kapcsolatban cikkében emlékeztet arra, hogyan hagytak magunkra bennünket ekkor szövetségeseink Dessewffy Gyulától kezdve Kovács Imréig, akik inkább elmentek egy csöndes kávéházba, mintnem a tüntető tömeg élére állottak volna, én leszek az utolsó, aki nem osztja Erdődy elvtárs jogos felháborodását megingott szövetségeseink akkori árulása miatt. De hadd jegyezzem meg: micsoda csekélység ez ahhoz a kolosszális áruláshoz képest, amelyet Peyer és társai követtek el a függetlenségi mozgalommal szemben 1942 márciusában. A „Népszava“ március 14-i száma közölte a Szociáldemokrata Párt vezetőségének azt a határozatát, hogy szociáldemokrata szervezetek és munkások nem vehetnek részt a március 15-i ünnepségeken. Mindezt egy héttel azután — mint Kállai Gyula elvtárs könyvében megírja, — hogy a március 9-i elnöki titkári értekezleten hozzájárultak az ünnepségen való részvételhez. Mi történt hát tulajdonképpen ? Az, hogy március 15-én, a magyar munkások, parasztok és haladó értelmiségiek háború elleni felmérésének első nagy erőpróbáján a szociáldemokrata jobboldal cserbenhagyta a munkásságot ért, háborút folytató reakció oldalára állott. Azok a szociáldemokrata munkások, kispolgárok és értelmiségiek, akik a tüntetésre mégis elmentek, a Szociáldemokrata Párt vezetőségének határozata ellenére és utasításainak megszegésével mentek el. SZOLYTVHIATNOK a példák felsorolását napestig, de akkor sem juthatnánk más eredményre, mint arra: a Szociáldemokrata Párt összpolitikáját a háború évei alatt igenis a szociáldemokrata jobbszárny politikája határozta meg. Peyer ütötte rá bélyegét és nem, Szakasits. Fölmerülhetne az az ellenvetés, hiszen ebben az időben a két legfontosabb pozíció, a főtitkárság és a „Népszava“ vezetése Szakasits elvtárs, tehát a baloldal kezében volt. Ez igaz. Viszont az erőviszonyok annyira a jobboldalnak kedveztek, hogy a baloldal még a két döntő pozíció birtokában is félig illegalitásba szorult. Szakasits elvtárs támogatta és vezette a munkásegység politikát a „Nésőszavá“-nál, az ifjúság körében, a szervezetekben, de konspirálva, szinte illegális módszerekkel. A peyerista, legális Szociáldemokrata Pártnak fél-illegális balszárnya és az illegális Kommunista Párt legális szárnya teremtette meg a „Népszava“ szerkesztőségében és a szervezetekben a munkásegység és népfrontpolitika alapjait. Viszont így alakult ki a magyar függetlenségi mozgalom szempontjából az a tragikus helyzet, hogy a Szociáldemokrata Párt az ellenforradalmi reakció megmentésének második vonalává vált, nem pedig az antifariszta szabadságharc komoly részesévé. Váljon csökkenti-e ennek a ténynek felismerése és elismerése azoknak a szociáldemokratáknak érdemeit, akik — mint Szakasits elvtárs, — a Szovjetunió iránti barátságnak, a munkásegységnek és az antifasiszta nemzeti összefogásnak voltak harcos hívei? Semmiképpen sem. Sőt: ha nem tárjuk fel a valósághoz híven a peyeri jobboldal uralkodó szerepét a Szociáldemokrata Pártban, akkor a munkásosztály nem tudja megérteni Szakasits elvtárs és a Szociáldemokrata balszárny munkájának jelentőségét és értékét. Erdődy elvtől ott követ el gondolatmenetében , komoly hibát, amikor a jobboldal munkásárulását, opportunizmusát, háborús vstálypolitikáját, reakciós külpolitikai tájékozódását Szakasits árpáddal és a szociáldemokrata balszárnnyal próbálja enyhíteni. Tudni kéli azonban, hogy a függetlenségi mozgalom — és így a szociáldemokrata balszárny — csak úgy tudott egy lépést is előre tenni, hogy harcolnia kellett nemcsak Horthy és Keresztes- Fischer ellen, hanem munkásmozgalmi ügynökük, Peyer és irányzata ellen is. Keresztes-Fischer és Peyer egy és ugyanazon ellenforradalmi rendszernek voltak a ■ politikai ügynökei. A különbség csak az, hogy egyik — Keresztes-Fischer — a reakció első védelmi vonalában, a másik — Peyer — a reakció második védelmi vonalában dolgozott. Március 15-én a reakció Peyer útján mért csapást a függetlenségi mozgalomra s ugyancsak Peyer útján távolította el népfront-politikája következményeként — bármi volt is az ürügy, — Szakasits Árpádot a főtitkári székből. Máimban a reakció már közvetlenül mért csapást a függetlenségi mozgalomra a rendőrség útján: fogatott le, kínozhatott meg és börtönöztetett be 600 kommunistát s akasztatta fel Schönhercz Zoltán elvtársat és verette agyon az Andrássy úti laktanya piszkos szalmáján Rózsa Ferenc elvtársat, pártunk két központi titkárát. JÓ FM NEVETSÉGES és egyben felháborító-e, ha a „Népszava“ glosszaírója ezek után leszögezi, hogy „a jobboldali szociáldemokrata — ha egyáltalában van ilyen — még mindig sokkal inkább balszárnya a magyar demokráciának, semhogy a Szabad Szó megkísérelhesse ..balfelől“ támadni. A magyar,jobboldali szociáldemokrata“ még mindig konstruktvabb eleme a békének, a dunavölgyi népekkel való megegyezésnek és a szocialista demokrácia építésének, semhogy ildomosnak tekinthetne parasztpárti kritikákat“. Ez aztán valóban aszocialista“ politikai bölcsesség és tisztánlátás tetőfoka. Peyer, Göndör Ferenc, Bölcsföldy, Kelemen, Bárci, Jancsecz és a többiek, a Leon Blumok, a Ramadier-ek és Blumok, a Ramadier-ek és Moch-ok magyarországi rokonai — mint a magyar demokrácia balszárnya, mint konstruktív elem! Véleményünk szerint ebben a felfogásban rejlik Erdődy János cikkének is alapvető politikai gyengéje is. Erdődy elvtárs ugyancsak nem ismeri el, hogy volt és van szociáldemokrata jobboldal, illetőleg a jobboldaliságot Peyer és néhány cinkosa személyére szűkíti le, ami a semminél alig több valamivel; ennek következtében alábecsüli a szociáldemokrata jobboldal háború alatti tevékenységének roppant kárait a függetlenségi mozgalom szempontjából és jelen tevékenységének hatalmas veszélyeit a munkásegység és a szocializmus építése szempontjából s azáltal, hogy elmossa a különbséget baloldal és jobboldal között, akadályozza a frontok szétválását s a baloldal megszabadulását a múlt súlyos kölöncétől. Pedig a Szociáldemokrata Párt jelenlegi fejlődési szakaszának kulcskérdése, mert hogyan várjunk aktív harcot a Kelemenek és a Bareiek ellen, ha esztendőkkel a felszabadulás után szociáldemokrata elvtársink a „Népszava“ szerkesztőségében még mindig hajlandók csatázni a jobboldali szociáldemokrata politika ,,becsületének“ megvédéséért a háborús éveiben? « MINK AZ EGYSÉG politikája ma már túljutott azon a szakaszon, hogy a munkásegység gyakori hangoztatása baloldalivá avatna valakit. Haladni kell a sürgető idővel előre: a baloldalisághoz hozzátartozik az is, hogy bizonyos alapvető ideológiai, történelmi és a munkásmozgalom, perspektíváját illető kérdésekben valóban marxista álláspontot foglaljunk el. Ilyen alapvető kérdés a jobboldali szociáldemokrácia ellenforradalmi szerepének felismerése. Az a felismerés, hogy nincs baloldali jobboldal, csak jobboldali jobboldal van. Végül még valamit. Erdődy elvtárs gyakran hivatkozik cikkében azokra az időkre, amiket — Kállai elvtárssal együtt, — közösen töltöttünk a „Népszava“ szerkesztőségében, a háború alatt. Ezekre az időkre mások is hivatkoztak szociáldemokrata részről az elmúlt esztendők során, gyakran olyan formában, hogy a Szociáldemokrata Párt „menedéket“, sőt „védelmet“ nyújtott a „Népszava“ szerkesztőségében dolgozó kommunistáknak. Hadd használjam fel ezt az alkalmatarra, hogy ezeknek az időknek valódi politikaitartalmára rávilágítsak. A Kommunista Párt emberei nem azért mentek a Szociáldemokrata Pártba, hogy ott menedéket, vagy éppen védelmet kapjanak. A „Népszava“ szerkesztőségében csak úgy, mint a szakszervezetekben és a szociáldemokrata pártszervezetekben azért dolgoztak a kommunistái, hogyaz általuk kezdeményezett munka -egység-politikát megismertessék a tömegekkel, elméletből valósággá tegyék és sikerre segítsék. Mert a népfrontpolitika sikerének az volt a feltétele, hogy a kommunisták bemenjenek a peyeri Szociáldemokrata Pártba. Ma is csak hálával és megbecsüléssel tudnak gondolni azokra a baloldali szociáldemokrata elvtársakra, akikkel ezekben a nehéz és sorsdöntő időkben együtt harcoltak a fasiszta háború,az ellenforradalmi rendszer és a munkásmozgalomban elhelyezett jobboldali ügynökeik ellen. Tudatában vannak közös munkájuk jelentőségének, annak, hogy a munkásegység és a népfrontpolitika alapjait ezekben az időkben rakták le Magyarországon. Arra azonban sem a „Népszava“ volt kommunista munkatársai, sem a Szociáldemokrata Pártban annak idején dolgozó kommunisták nem hajonlandók, hogy vendégbarátság élén lemondjanak a jobboldal elleni harcról, vagy akár baloldali szociáldemokrata elvtársaik bizonyos ingadozásainak, vagy következetlenségeinek bírálatáról. Kállai Gyula könyve nem hallgat arról, hogy a kommunista szektarianizmus veszélyt jelentett a harmincas évek végén a népfrontpolitikára és arról sem, hogy pártunk hibát követett el önmaga feloszlatásával és a Békepárt megalakításával. Mi nem félünk hibáink feltárásától, mivel olyan párt vagyunk, amely bízik önmagában és haladni akar előre. Nem kérünk mást a munkásegység szociáldemokrata híveitől sem. Mert azok a kommunisták, Erdődy elvtárs, akik a „Népszava“ szerkesztőségében dolgoztak , s ezek közé kell számítani vértanúhalált halt Kasztor András és Gosszonyi Lajos elvtársakat is, akik szintén a Kommunista Párt harcosai voltak a Szociáldemokrata Pártban, az egységes szocialista munkásmozgalomért dolgoztak akkor is, most is. A peyeri Szociáldemokrata Pártban dolgozó baloldali szociáldemokraták és kommunisták érdemeiből pedig méltatlan és illetlen dolog ma ellenforradalmi ügynökök és munkásállók homlokára fonni babérkoszorút. 1 Boldog újévet hívem kedves ügyfeleinek a SZABAD NÉP hredetési osztása újesztendátlítván minden olvasójának és barátjának a SZIKRA könyvkiadó ---------------------------------.