Szabad Nép, 1948. október (6. évfolyam, 226-252. szám)

1948-10-16 / 239. szám

I Jf w NÉP Éljen a szabad szakszervezetek XVII. kongresszusa! m msEBm D O 1- C O 21 Ó KPÁRTJÁNÓK KÖZPONTI LAPJA VI. ÉVFOLYAM, 239. SZÁM ARA gQ FILLÉR SZOMBAT, 1948 OKTÓBER 16 * é Ift A SZAKSZERVEZETEK A SZOCIALIZMUS ÉPÍTÉSÉÉRT * Írta: Apró Antal Mire megjelennek e sorok, már körünkben üdvözölhetjük a Szovjetunió szakszervezeteinek küldöttségét. Uton lesznek, vagy talán már meg is érkeztek a testvéri népi demokráciák szakszervezeti mozgalmainak képviselői, örömmel várjuk a francia és olasz szervezett munkásság hőslelkű vezetőit, akik a munkásmozgalom dicső hagyományaihoz méltó elszántsággal irányítják tömegeik harcát az országaik függetlensége és szabadsága ellen törő imperialisták hódító törekvései ellen. A többi nyugateurópai ország küldöttei mellett vendégeink lesznek a szabadságukért fegyverrel küzdő görög és kínai munkásság képviselői. Eljön a kongresszusra a nemzetközi szakszervezeti mozgalom egységének bátor harcosa Louis Saillant elvtárs, a Szakszervezeti Világszövetség főtitkára is. A külföldi szakszervezeti mozgalmak vezetőinek e hosszú sora — hazai vonatkozásai mellett — akkor is kiemelné a magyar szervezettmunkásság XVII. kongresszusának nemzetközi jelentőségét, ha mi magunk nem is hívnánk fel erre a figyelmet. A munkásosztály mozgalmi életében mindig jelentős esemény volt, ha a szervezett munkásság képviselői tanácskozásra ültek össze. Különösen nagy jelentőségű ez az esemény most, amikor a nagy társadalmi átalakulás sodrában évtizedekkel ér fel minden eltelt esztendő és ennek következtében még a régi feladatok teljes megoldása előtt jelentkeznek az újabbak. A szervezett munkásság kongreszszusai nyugalmasabb időben sem szorítkoztak az általuk lezárt korszak mérlegének egyszerű megvonására, egyidejűleg felmérték az előttük álló új feladatokat is. A Szaktanács vasárnap összeülő kongresszusa küldötteinek az a megtisztelő feladat jut, hogy az elmúlt három év alatt bekövetkezett politikai és gazdasági változások gondos megtárgyalása után kijelöljék azt az utat, amelyen járva a leghatásosabban segíthetik a magyar munkásosztály pártjának, a Magyar Dolgozók Pártjának fáradozásait a népi demokrácia megerősítése, a szocializmus építése terén. Nem könnyű feladat előre látni a jövőt, megállapítani, hol lesz könnyen járható a hozzá vezető út és hol kell majd óvatosan kémlelni — várjon nem lépünk-e gödörbe? Megkönnyíti szakszervezeteink vezetőinek dolgát, hogy kitaposott ösvényre lépnek. Anélkül, hogy elfelejtkeznének a magyar viszonyok sajátos körülményeiről, bizton támaszkodhatnak a Szovjetunió munkásosztályának tapasztalataira. Ők már túl vannak saját tőkésosztályuk megvert seregével folytatott küzdelmüknek azon a szakaszán, amelyre mi csak pár évvel ezelőtt léptünk és amelynek egy része még előttünk áll, így a szovjet nép nemcsak azzal segítette győzelemre a magyar munkásosztály felszabadító harcát, hogy elküldte hős fiait az idegen és hazai fasiszták gyalázatos hadának elpusztítására, hanem azzal is, hogy rendelkezésünkre bocsátotta tapasztalatai bőséges tárházát. A többi között példát mutattak arra is, miként kell átalakítani a szakszervezetek szervezeti formáját, kijelölni helyüket és tennivalóikat a szocializmus építésének szakaszában. Az orosz és egyéb nemzetközi tapasztalatok mellett nem utolsó sorban az 50 éves múltra visszatekintő magyar szakszervezeti mozgalom hősiesen megvívott harcainak tanulságai teszik tisztultabbá a kongresszus küldötteinek látását, élesebbé ítéletét. Ez a kongresszus a tizenhetedik a Szaktanács kongresszusainak sorában. Az első kongresszuson — 1898- ban — még a szétszórt szakmai egyletek egyesítését határozták el. Micsoda változás azóta a feladatokban! Ezt a változást mivel sem érzékeltethetnénk jobban, mint az s akkor meghirdetett program egyszerű felsorolásával. Az egykorú feljegyzések szerint az egyesülési, a gyülekezési és a sztrájkjog kivívására, a rövidebb munkaidőért, emberségesebb munkafeltételekért hívták harcra szakszervezeti mozgalmunk alapítói a magyar munkásosztályt. Ezek közül az egyesülési és gyülekezési jog 1945 óta a magyar munkásosztály természetes jogává vált. A sztrájk a korszerűtlenné vált fegyverek múzeumába került. Nem azért, mintha a magyar népi demokrácia törvénynyel korlátozná. Nem, ilyen tiltó törvényre nincs szükségünk. Váljon hol tagadnák meg és kitől a munkát a dolgozók? Talán saját gyárukban, saját maguktól ? Változatlanul folytatják azonban harcukat a szakszervezetek alapvető céljaik megvalósításáért, a dolgozók életszínvonalának emeléséért, a kizsákmányolás teljes megszüntetéséért. Milyen mások azonban az eszközök, amelyekkel mindezt el akarják érni! Lapozzuk csak fel az 50 éves Szakszervezeti Tanács történetének bármelyik lapját. Negyvenhat év mozgalmainak minden napja a bérharcról, 1—4 filléres béremelések eléréséért folytatott nehéz küzdelmekről beszél. Minderről semmit sem találunk a Szaktanács 1945 elején tartott, tizenhatodik kongresszusa — az első szabad kongresszus — feljegyzések között. E helyett az ország újjáépítésének megindítását, a szén- és bauxitbányák, a villamoserőművek és az 1000 munkásnál többet foglalkoztató gyárak államosítását követelte a kongresszus. Felhatalmazta a Szakszervezeti Tanácsot, hogy mindent kövessen el az értékálló pénz megteremtésére, segítse a dolgozó parasztságot a földreform befejezéséért, a földosztás vívmányainak megvédéséért vívott küzdelmében. Amint látjuk, csupa olyan köve telés, amely kifejezte, hogy a munkásosztálynak immár szava van az ország ügyeinek intézésénél. De ma már ezek a követelések is túlhaladottak. Az eltelt három év alatt a szervezett munkásság tömegereje a Kommunista Párt irányításával nemcsak valóra váltotta, hanem sok tekintetben túlteljesítette az első szabad kongresszus határozatait. A Szakszervezeti Tanács az új munkaerkölcs kialakítására fordított nagy gondot, annak szolgálatában dolgozta ki a teljesítménybér rendszerét, szervezte meg a munkaversenyt, és segítette a hároméves terv megvalósítását. Része van abban, hogy a terv harmadik évére kijelölt célt, az utolsó békeév életszínvonalának elérését már az első tervév végére sikerült megvalósítanunk. E határozatok meghozatalakor a szakszervezetek új, harci tapasztalatokkal nem rendelkező tömegeinek jó része nem értette meg, mi összefüggés van az ipar újjáépítése, a demokrácia gazdasági megerősítése, valamint a dolgozók életszínvonalának emelése között. A magyar szakszervezetek örök érdeme az, hogy a néha bizonytalanul botorkáló tömegeket sikerült minden döntő kérdésben a magyar munkásosztály élcsapata, a Kommunista Párt mögé felsorakoztatni, az, hogy a régi, öntudatos, szervezett munkás aránylag kis táborával együtt sikerült ingadonzás nélkül harcba küldeni a legszélesebb tömegeket, amikor az újjáéledő magyar reakció előbb Nagy Ferenc, aztán Sulyok, majd Pfeiffer és később az áruló jobboldali szociáldemokraták felvonultatásával támadást indított eresztett hatalmi állásainak visszaszerzéséért. * E politikai harcokban értette meg a szervezett munkásság, hogy csak úgy élvezheti tartósan gazdasági téren tett erőfeszítései gyümölcsét, ha a munkásosztály vezető pártja, a Magyar Kommunista Párt politikai harcokban aratott győzelmeivel teszi azt teljessé. Megértették azt is, art hogy a gazdasági síkon elért hatalmas előretörésük csakis a népi demokrácia egyre szilárdabb talaján vált lehetségessé. E nélkül mi is ott tartanánk, mint az amerikai imperialisták és francia szövetségeseik elnyomása alatt sínylődő francia munkásosztály, amely tegnap végetért kongresszusán a nálunk oly rosszemlékű mozgó bérskálát volt kénytelen követelni, hogy így valamennyire is ellensúlyozzák a francia munkásság életszínvonalának az árak állandó emelkedése által előidézett süllyedését. Nem biztatóbb-e az előttünk álló feladatok során végigtekinteni, amelyek között szó sincs mozgó bérskáláról? Ki adna tagadó választ erre? Legfeljebb az elvesztett hatalmukra fájó szívvel gondoló magyar tőkések- De ki hallgat rájuk? Legfeljebb a régi rendet visszasíró tőkés lakások és a befolyásuk alatt álló munkások ma már elenyészően csekély tábora. Mi bizonyítja ezt? A szervezett munkásság rohamosan növekvő tábora. Az 1945-ös kongresszus idején még csak 800.000 tagja volt a szakszervezeteknek, ma, három évvel később 1.600.000! Hol van már ez a háború előtti 104.000-es számtól? Sorainkban van a szervezett mezőgazdasági munkások 450.000 főnyi tömege, az orvosok, mérnökök, vasutasok, postások, közalkalmazottak többszázezernyi tábora,azok, akiknek szervezéséről a Horthy-rendszerrel történt megállapodás alapján az osztályáruló Peyer—Szeder-klikk mondott le. Bár időközben bevezettük az önkéntes tagságot, nem csökkent a szakszervezetek tagjainak száma. Ez is azt bizonyítja, hogy a munkások helyesnek ismerik el a szakszervezetek politikáját. Talán fölösleges is hangsúlyoznunk, hogy a szakszervezetek tömegerejének növekedésével együtt növekedett az ország politikai életében vitt szerepük, befolyásuk az állam vezetésére. A reakció jó persze mindent elkövetett, hogy akadályozza ezt a folyamatot. Először jobboldali szakszervezetek felállításával kísérletezett, majd belülről, az áruló jobboldali szociáldemokraták segítségével akarták megbontani a szakszervezetek egységét. Ezek a kísérletek kudarccal jártak. A szervezett munkásság szilárdan kitartott a Kommunista Párt és az egységes szakszervezeti mozgalom mellett, mert megértette, hogy „a szakszervezeteknek, mint a proletariátus legszélesebb osztályszervezeteinek éppen a politikai fordulat után, amely kezébe adta a hatalmat... kell különösen nagy szerepet játszaniok és a politikai életben a legközpontibb helyet elfoglalniok“ (Lenin), olyképpen, hogy továbbra is szilárd tömegbázisát adják az egységes magyar munkásosztály élcsapatának, a Magyar Dolgozók Pártjának Ha most széjjelnézünk a kormány tagjai között, a köztársaság elnöki székében, több minisztérium élén olyan régi szakszervezeti embereket látunk, mint Szakasits, Rajk, Kádár, Kossa elvtársakat. Az iparigazgatóságokban, az államosított vállalatok vezetői között, valamint az állami és gazdasági élet számos más pozíciójában ugyancsak megtaláljuk a szervezett munkásság képviselőit. Egyszóval jelentős mértékben megnövekedett a szakszervezetek politikai és gazdasági befolyása. Ennek következtében a nem demokratikus állam és a szakszervezetek között szoros együttműködés alakult ki. A szakszervezetek megbízottjaik útján részt vesznek a törvények és kormányrendeletek kidolgozásában, a törvényhozásban. A fejlődésnek ezzel a gyors ütemével nem minden tekintetben tartottak lépést a szakszervezetek. Az eléjük táruló új feladatok egyik-másikát csak elkésve, vagy igen hiányosan oldották meg, szervezeteik megfelelő átalakításával is késlekedtek. A most összeülő XVII-ik kongresszusnak az lesz a feladata, hogy megállapítsa ezeket a hibákat, pontosan felmérje az ország politikai és gazdasági életében már bekövetkezett változásokat, szemügyre véve a közeljövő perspektíváit jelölje mer a teendőket és állapítsa meg azok fontossági sorrendjét. A szervezett munkásság, képviselői révén részt vesz az állam irányításában. Ezt a befolyását a szakszervezeti mozgalom jelentőségéhez mérten tovább kell szélesíteni. Az állam azonban, amelyről szó van, nem akármilyen állam. A munkásosztály és a vele szövetséges dolgozó parasztság állama, tehát — szigorúan ügyelve arra, hogy bürokratikus elferdülésekből ne érje sérelem a dolgozókat— a szakszervezeteknek az a feladatuk, hogy segítsék ennek az államnak munkáját. Az ipar— nagy többségének államosítása után — már az egész dolgozó nép életszínvonalának emelését szolgálja s ezért a szakszervezeteknek az eddiginél is fokozottabb mértékben kell segíteniük a termelés emelését. Ennek érdekében szorosabbra kell fűzniök kapcsolataikat az állam gazdasági szerveivel. Nemcsak a gazdasági szervekben való személyi képviselet révén, hanem. ... mint szervezetek is . .. azáltal, hogy a termelők egész tömegét bevonják a termelés folyamatában való öntudatos részvételbe" (Lenin.) Fokozottabb propagandával kell fellépniök a termelés területén mutatkozó hiányosságok, mint a pazarlás, a magas selejtszázalék ellen, gondoskodniok kell arról, hogy kiküszöböljék a teljesítménybérrendszer hiányosságait. A 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek államosítása után egész iparunk szervezetét átépítettük. Ehhez kell alakítaniok szervezeteiket a szakszervezeteknek, alkalmazkodniuk kel az iparágak szerinti csoportosításhoz. Az államnak és az iparnak sok munkásszármazású vezetőre van szüksége, ezek felkutatása, oktatása is a szakszervezetek elsőrendű feladatai közé kell, hogy tartozzanak. A közelmúltban tartott szakszervezeti kongresszusok sorában a magyar szakszervezetek XVI. kongresszusa a harmadik. Az angol szakszervezeti vezetők margatei konferenciájának az volt a célja, hogy elárulva az angol munkásság igazi érdekeit, térdet hajtsanak az angol imperializmus előtt. A francia szervezett munkások tegnap véget ért konferenciája nem hajtott térdet, állást foglalt a Marshall-terv ellen, mint a francia munkásosztály süllyedő életszínvonala egyik okozója ellen és hatalmas tömegerejével a Francia Kommunista Párt mögé sorakozott- Az egyik kongresszus annak példája, hogy esik egy ország munkássága idegen érdekek eszközévé, ha az áruló jobboldali szociáldemokraták vezetés® alá kerül, a másik a nemzetközi szakszervezeti mozgalom frontját erősíti, mert sikerült leszámolniuk a soraikba furakodott árulókkal. Határozatait azonban az szabta meg, hogy nem birtokosa, hanem ostrobilója a hatalomnak. A mi kongresszusunknak a győztes munkásosztály országos feladatairól kell beszélnie, azokról, amelyeknek megvalósítása elé a szocializmus építése állítja egy ország munkásosztályát. Határozatai éppen ezért — túl e kérdések belpolitikai jelentőségén— a nemzetközi munkásmozgalomnak a Szovjetunió vezette békefrontját erősítik majd. A magyar szakszervezeti mozgalomnak ebben áll nagy nemzetközi jelentősége és ezért nő hatásaiban túl az ország határain.