Szabad Nép, 1948. október (6. évfolyam, 226-252. szám)
1948-10-17 / 240. szám
12 " Az újjáalakult Magyar Irodalomtörténeti Társaság szombati ülésén Lukács György elvtárs az alábbiakban jelölte meg a magyar irodalomtörténet új feladatait. ■Á magyar irodalomtörténet revíziója döntő jelentőségű kérdés egész új demokratikus kultúránk számára. Az iskolák égető szükségleteitől egészen irodalmi és művészi életünk megújhodásáig napról-napra nélkülözhetetlenebbé válik, hogy a magyar irodalom történetét úgy lássuk, ahogy az van, nem pedig azokban a többnyire reakciós eltorzításokban, amelyeket a legtöbb használatban lévő könyv a közönség elé tár. Eltorzításokkal van teli a magyar irodalomtörténet. Elsősorban azért, mert hiszen minden történelmi fordulatban revízió alá vették az irodalomtörténetet is, s a magyar történelem eddigi szerencsétlen menete azt hozta magával, hogy ezek a revíziók, szinte kivétel nélkül, haladásellenes szellemben történek meg. Ez a végső tartalma annak a revíziónak is, amelyet Gyulai Pál és iskolája hajtott végre a reformkorszak, 48 és a 48 utáni kor magyar irodalomtörténetén. Még sokkal nyilvánvalóbb az eltorzítási tendencia, — itt csak néhány legjellemzőbb példára hivatkozhatunk, — az Úgynevezett szellemtudományban az ellenforradalom idején. Itt a magyar irodalom értékelésének a legtöbbször Szekfü Gyula Habsburgokat dicsőítő, forradalomellenes koncepciója volt az alapja. Módszere pedig bizonyos szellemtörténeti fogalmaknak a reakciós némat filozófiából átvett fetisizálása. Az emberek megszokták, hogy valamely korszak társadalmi szerkezetének vizsgálata helyett ilyen fetisizált „alkat“-ból vezessenek le mindent. (Gondoljunk a barokkra Szekfűnél. Az ilyen módszernek szükségszerű következménye, hogy az ellenforradalmi korszak irodalomtörténete tele van légből kapott álperiódusokkal (preromantika Szerb Antalnál, biedermeyer Zolnainál, stb.), amelyek eltakarják a valóságos összefüggéseket. Különösen kiemelendő itt, hogy ezen a vonalon került bele a magyar irodalomtörténetbe a világnézeti reakció és az esztétikai haladásellenessség, a dekadencia dicsőítése. (Jellemző módon mind az urbánusoknál, mind a népieseknél.) Ám irodalomtörténet revíziója csakis a jelen helyes értékeléséből indulhat ki. Csak ez adhatja meg a helyes nézőpontot arra, hogy a múltban elvetélt vagy tragikus kudarcra ítélt irodalmi egyéniségeket, irányokat érdemükhöz méltóan értékeljünk. Ez tehát egyáltalában nem jelent sem önkényességet, sem az irodalomnak napi propagandává való lefokozását. Marx helyesen mondotta: „Az ember anatómiája a majom anatómiájának kulcsa. A magasabbra való utalás az alacsonyabbrendű állatfajokban csak akkor válik érthetővé, ha a magasabb már ismert. A polgári ökonómia adja meg a kulcsot az antik stb. számétára.” A magyar irodalomtól tünet revíziója tehát annak a megvilágosodásnak fényében történik, amelyet az 1945-ös felszabadulás számunkra hozott. Ha az így felvetődő feladatokat meg akarjuk oldani, akkor múlhatatlanul szükséges, hogy az irodalomtörténetet elválaszthatatlan egységében tárgyaljuk a történettel és a gazdaságtörténettel. Ezeknek felkutatása, eredményeinknek alkalmazása nélkül nem képzelhető el igazi irodalomtörténet. Szükséges továbbá, hogy a magyar irodalomtörténet nemzetközi vonatkozásait is újra megvizsgáljuk. Itt felvetődik az a nagy nehézség, hogy a külföldi irodalmak története éppen úgy revízióra szorul, mint a magyar, hogy az e tekintetben használatos kézikönyvek és monográfiák, akár magyarok, akár külföldek, alapos kritikának vetendők alá. Végül lehetetlen a magyar irodalomtörténet revíziója a világnézeti és esztétikai nézetek tisztázása nélkül. Itt is döntő az elvi szempontú világos és határozott állásfoglalás a világnézeti és esztétikai reakció ellen. Mindebből szükségképpen következik, hogy ez a revíziós munka nem támaszkodhatik egyedül az Irodalomtörténet úgynevezett és valóságos szaktudósaira. Ebből a munkából a kritikusoknak, az íróknak, a politikusoknak, a publicistáknak, a történészeknek és a pedagógusoknak is ki kell venniük a maguk részét. Csak ha ily módon széles kollektívet teremtünk, ha a más kérdések kiharcolását ilyen alapokra fektetjük, csak így tudjuk azt adni, amit a demokratikus közvélemény vár: felderíteni a magyar irodalom valóságos történetét; leszámolni a reakciós történeti legendákkal; megteremteni az eleven kapcsolatot irodalomtörténet, irodalom és a dolgozó nép mai élete között; segíteni, hogy az általános iskolától az egyetemig helyes szellemben folyjék az irodalmi oktatás, az irodalomra való nevelés; leleplezni a reakció ama törekvéseit, amelyek a politikai porondról leszorulva az ideológia terén készülnek offenzívára. Irodalomtörténetünk revíziójának egyetemesnek kell lennie. De éppen ezért benne legsürgősebben megoldandó feladatként a 18—20.19 század irodalmának kell az előtérben állnia. evrakom mankónk kiindulási pontja a magyar történet ama fökérdése, hogy a középkorban lezajlott osztályharcok nem vezettek, — mint Nyugateurópában, mint Oroszországban — a hűbériség letöréséhez, hogy ennek következtében a magyar nép nemzeti egysége, függetlensége és felszabadulása csak napjainkban, csak a szocialista átalakulás küszöbén valósult meg. Ebből következik, hogy újabb irodalomtörténetünk döntő dátumai 1848 és 1945. A történelem ilyen felfogása határozza meg irodalmunk periodalizálásának fő szempontjait. A felvilágosodástól a 48-as forradalomig terjedő korszakot csak a mind esedékesebbé váló polgári forradalom előkéseiléseként lehet helyesen értékelni. Különösen kiemelendő itt a 48 at közvetlenül megelőző idő és 48 különleges helye a magyar irodalomban. (Petőfi különleges helyét a reformkorszakkal szemben Révai elvtárs emelte ki, Arany Toldijának ilyen jelentőségére magam mutattam rá.) A forradalom bukásától a felszabadulásig terjedő korszakot a magyar kapitalizmusnak „porosz útja" jellemzi és irodalmunk számára döntő szempont e „porosz út’’ ellen folytatott harcnak akéntje. (Ady és a Nyugat). Ezen a korszakon belül természetszerűleg adódnak 1867 és 1918—19, mint fontos fejlődési szakaszokat jelző diplomák. S a felfogás hozza magával azt, hogy irodalomtörténetünk tárgyalásánál döntő gondot kell fordítani az elvek, a szempontok, az irányok harcára, noha tudjuk, hogy számos költői egyéniség nehezen rendelhető alá valamely iránynak. A társadalmi, politikai és világnézeti szempontok éle® hangsúlyozását össze kell kötni a nagy költői egyéniségek sajátossága iránti érzékenységgel. (Harc minden vulgarizáció ellen.) Ez a szempont azt is magával hozza, hogy a gondolkodás, a kritika történetének az eddiginél nagyobb jelentőséget kell adnunk irodalomtörténetünkben. Mindez csak még jobban előtérbe állítja a művészi szempontok helyes mérlegelését. Irodalmunkban eddig a líra volt az uralkodó műfaj. Révai elvtárs helyesen mutatott rá ennek társadalmi okára, arra, hogy a magyar társadalmi ellentétek foka és jellege szakadatlanul kereszteződik a magyar függetlenségi és nemzeti kérdéssel, s nincs olyan társadalmi erő, amely ebben a komplexusban egységet tudna teremteni. Ezt az elméletet kell továbbfejleszteni, konkretizálni, kiegészítni. Persze nem szabad Révai megállapítását vulgarizálni. Tudjuk, hogy voltBánk Bánk, volt Eötvös, Kemény Jókai, Mikszáth, Móricz Ezeknél mindnél nagy, aktuális feladat konkréten megmutatni, mennyiben látják a magyar fejlődés alapproblémáit, hogyan tükrözték azt alkotásukban, mit értek el és hol maradtak el. Csakis innen magyarázható a valóságos stílus kérdése. Csakis innen érthető meg a magyar realizmus problémája. Ha tehát ezeket a kérdéseket helyesen ragadjuk meg, akkor a műfaj, és stílustörténet magában foglalja a magyar nép egész sorsát. Az irodalomtörténet haladás és reakció harca. De Itt is feladatunk konkréten, a kapitalista gazdaság ellentmondásai alapján — kiegészítve a magyarországi „porosz út" ellentmondásaival — tisztázni azt, melyek valamely konkrét történelmi helyzetben a haladás konkrét lehetőségei.Mulhatatlanul »»ahargm» az éles harc a régi felfogások ellen. Így: a szellemtudományos komzervatívizmus ellen; a „tragikus magyarság*’ koncepciója ellen; a liberális polgári felfogás és a nyugat idealizálása ellen, a reakció mai formái, a klerikalizmus, az amerkai orientáció ellen, stb. A felszabadulást megelőző irodalomszemléletnek ez a szükségszerzéses kritkája nem jelenti a múlt sukmális elvetését az irodalomtörténetet és a kritikát illetően, csupán azt jelenti, hogy egész örökségünket kérlelhetetlen elvi bírálatnak kell alávetni. A feladat nagy és nehéz. Nincs olyan ember, akinek egyéni ereje ezzel megbirkózhatna. Ezért kell az, hogy valamennyi haladó szellemű tudós és író, publicista és pedagógus kollektív munkája segítsen a feladat megvalósításában. Jluliáes A magyar irodalomtörténet revíziója Valami harmincan lehetünk, akik szombaton délután megérkezünk Sárospatakra: egy vágón író. Egész széltében letöltjük az utcát, s mögöttünk gyerekek hada: itt vannak a futballisták! Az a hosszú ott Szusza, mutogatnak, ez itt Nagymarosi. S hiába fehérlk minden sarkon falragasz a fiatal írók értekezletéről: a bírókat szidják, lábikránkat nézegetik trafikban, vendéglőben, cukrászdában. Nem is tiltakozunk, élvezzük a megkülönböztetett elbánást. S mintha a fölolvasóest is a mérkőzés közönségét szívta volna el: tíz-tizenkétéves diákgyerekek, unatkozó polgárok gyülekeznek a főiskola nagytermében, akár valami moaelőadásra. Hol maradtak azok, akikhez mi szólni akartunk, ki rendezte ezt az estet? Fagyos hangulatban folyik az előadás. A közönséget kevéssé zavarja, szavaink a semmibe pattognak, a kivezényelt diákok zümmögnek, külön be kell nekik jelenteni, hogy ne féljenek, majd utána kapnak vacsorát. Nyolc óra tájt végre vége az irodalomnak, mehetnek enni. Lukács György levelét úgyszólván már csak mielőttünk olvassák fel. Úgyis nekünk szól: ebből indul a holnapi ankét vitaanyaga, megbeszélnivalója. Vacsorára patak). Rákóczi-várba vagyunk hivatalosak, a betelepedett Windischgrätzek egykori rezidenciájába. .— Jó ember volt a herceg úr — súgja fülünkbe az inas — csak az a frankhamisítás ne lett volna; nagyon megviselte szegényt. Harminchét évig szolgáltam föl neki, talán még önöket is ki tudom szolgálni, igaz? — Szép fehér haja, hajlott háta van: a lovagidök letüntével ő most a vár kísérlete, múltból hazajáró lelke. Éjszaka tán a torony fokán csörgeti büszkén láncait. Alig várjuk, hogy meneküljünk ki a huzatos folyosók, komor hajlású hideg termek világából, egy fűtött vendéglőben végre megleljük a mi közönségünket. Két fiatal kádárlegény ül a szomszéd asztalnál. Tréfa? Csoda? Vagy csak a jövendő előképe? Sorra ismenk föl a húszhuszonöt éves költőket, Kuczkát, Darázst, Benjámint, a többieket, idéznek verseikből, címekkel, sorokkal szédítenek el. Viccre gyanakszunk, oly hihetetlen, egymást vádoljuk a beugratással, de nem, az irodalombarátok valódiaknak bizonyulnak. A vasárnapi ankét a vár előadótermében indul, háromnégyszázfőnyi didergő közönséggel. Keszi Imre tartja az előadást: Lukács György leveléből indul ki, amely a Szabad Népben is megjelent. A probléma: megtalálni azt az írói magatartást, amely lehetővé teszi a mai, a teljes valóság megragadását. Nem a szolgai másolást várjuk az irodalomtól. A háta mögött függő Czobel képre mutat: — ez a festmény a legélesebb, legpontosabb fényképnél többet mond számunkra a reggeli erdőről, azáltal, hogy a lényegeset, a fontosat emeli ki belőle. Ugyanígy tesz a realista író. A hozzászólások az írók egységes kiállását mutatják a népi demokrácia mellett- Somlyó és Pándy az írói szabadságról beszélnek, Aczél a költők és olvasók találkozásáról, a fiatalokról, akik már a bányákba, üzemekbe, falvakba járnak, ott gyűjtik írói anyagukat. A népi kollégista Tóth Gyula és a munkásszármazású Ben írta: Karinthy ferenc Jámin azokról a lehetőségekről szól, amelyek 1945 óta nyílnak szellemi életünkben a népi származásúak számára. Lengyel Balázs, aki a felszabadulás után a „negyedik nemzedék" folyóiratának volt szerkesztője, világosan állást foglal az írók nemzedéki összeállása ellen, mint ami elhomályosítja az irodalom igazi feladaait. Bács István, a pataki kollégium tanára arra kérdésre vár választ, hogyan függ össe az „örökérvényűvel" az, amit az írók a mának írnak. Bonder, a helybeli párttitkár az olvasóközönség nevében szólítja föl a költőket, hogy most már az új világ, az építés hangjait szólaltassák meg. Szabó Ede azt fejtegeti: nem elég megírnunk, ami van: a jelenben lappangó jövőt is meg kell mutatnunk. Ő Is, Kéry László is nagyobb szigort, az ideológiai szempontok után az esztétikai szempontok érvényesítését kéri irodalmunk kritikájáról. Erre válaszol Lukácsy: ideológiáról és esztétikáról külön nem is lehet beszélni, a helyes bírálat dialektikus egységben látja a tartalmat, a formát. Keszi, válaszában azt fejtegeti: bizonyos korokban épp a legklasszikusabb, a „leg’örökebb" költők egyszersmind a legpártosabbak is: Dante, Petőfi, József Attila. Az értekezlet végén Kardos László fölolvassa a fiatal költők kiáltványát, amelyben a haladás és béke mellett foglalnak álást s egységesen csatlakoznak a wroclawi értekezlet határozataihoz. Az igazi vita azonban még csak ezután lángol fel, visszafelé a vonaton. Méray Tibor az ankét eredményeiről beszél: a különböző oldalakról elindult írómn egységes, bátor kiállásáról, a színvonalról. Kifogásolja azonban, hogy a hozzászólások inkább a közönség felé fordultak, így aztán a tulajdonképen a vita elmaradt. Felhívja a figyelmet: olyan hangok is hallatszottak, elég már az ideológiából, jöjjön az esztétika. Ha valaki egyetért a párt politikai törekvéseivel, nem jelenti, hogy ugyanakkor „túl van“ az ideológián is, s sosem leszünk „túl" rajta. Aggodalmak hangzanak a „pártszerű művésze ” kérdésében ia: szabad-e olyat állítani, hogy a párton kívül nincs más írói álláspont? Kuczka és Aczél felelnek: ilyet természetesen nem lehet állítani. A párt azonban oly lehetséget, perspektívát ad az írónak, amilyet másutt nem igen tud szeretői. A pártmunkás azzal, hogy mindig a következő láncszemet, mindig az éppen legfontosabb kérdést ragadja meg, jobban fölismerheti a valóság lényeges elemeit, a fejlődés vonalát, mint a kívülálló; hazájának szinte az ütőerén tartja kezét. S ami még az aggodalmakat illeti, hány foszlik le, mint „rossz kérdésfeltevés" marxista klasszikusok tanulmányozása során. Százhúsz kilométerre végezünk minden kérdésekkel, mindenki meggyőzött mindenkit. Ezután már csak énekelünk, költői versenyt tartunk. A győztes tüstént új megbízást kap: egy munkásember, aki eddig szótlanul figyelte a vitát, arra kért: a francia sztrájkolókról írjon neki verset s arról, hogy a rendőrök a nép gyermekei lőnek a bányászokra. Huszonöt forintot, egynapi keresetét ajánja föl az írószövetség betegalapjának. A kérgestanyerű mecénás lázba hozza a fiatal írókat, roohamcsapatba állunk össze, végigjárjuk a vonatot, megállunk a zsúfos szakaszok közepén, hangos szóval verjük föl a bóbiskolókat: — Kedves barátaink, mélyen tisztelt utazóközönség! Ne tessék a zsebük felé kapkodni, se pénzt, sem előfizetést nem akarunk gyűjteni! írók vagyunk, a pataki vitáról utazunk hazafelé. Eljöttünk önökhöz, hallgassák meg a verseinket, ha nem tetszik, tessék fütyülni vagy pisszegni, ha tetszik tapsolni kell! Ez a hosszú Itt Benjámin László, nyolcvannyolc kiló, hangosan szavalj te, mert nem hallják! Benjámin előáll, torkát köszörüli: „Gyártották ellened a törvényt, ez is tilos, az sem szabad.“ Az álmosekintetek csodálkozva megnyílnak, egyszerre két szakaszban is működünk egymás mellett: Aczél Tamás, Somlyó, Nemes Nagy Ágnes szaval verseiből, odaát Pándy konferál, a hangulat forrósodik. A tapsok újabb verseket követelnek: „Hogy ne egyenek annyit az üzérek s hogy a halottak feltámadjanak!’ — Éljen! —hallatszik egy mély hang — ezt éppen helyettem mondta! — Másonnan is biztatás száll, csak tovább, amíg be nem rekedünk! Ez ám az igazi irodalomnépszerűsítés! Az étkezőkocsin undorral ügvetünk, azontúl újra harmadik osztály következik. Kint esik az eső, ferde, párás csíkok futnak, mint hulló csillagok a vonat ablakain. Fáradt, rekedt hang versenyez a kerekek zajával. ... meghányják-vetik az ország örömét és bánatát a Klemenfiszek, Pállámosok,Kuczkák És egyre nő bennük az öntudat, mert világosan látják már a célt át maguk intézik sorsukat. SÁROSPATAKI NAPLÓ-. SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1948 OKTÓBER 17 Aagyszabán a mozaik elkészítésén dolgozik a Képzőművészeti Főiskola mozaiktanulóköre. Tervük, hogy feltámasztják a mozaikművészet monumentális műfaját. Az ifjú művészek ebben a kérdésben a minap ankétot hívták össze, ismertették a mozaik szerepét a művészettörténetemben és foglalkoztak a mozaikművészet gyakorlati kérdéseivel. Az ankét résztvevői, a legkiválóbb magyar művészek határozati javaslatot hoztak, amelyben kérik az illetékeseket, hogy az új épületek díszítésénél támogassák a mozaikművészet, s ezen keresztül a monumentális művészet Magyarországon való kialakulását 4lllllllllllllllllllllll!lllllllll|!l!||||||ll||||tl|||||||||||||||||||||||i||||||||i|i||||||||||||||i||HIIIII||||||||l|||||||||||i|||||||||» ANKÉT LESZ A Madách Színházban Petrov: A béke szigete című darabáról, a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság színházi szakosztálya rendezésében, szerdán 4 órakor. Felszólal: Tolnay Gábor, Méray Tibor, Bálint György, Kemény László, Rozsos István és Gyarmathy Anikó. A darab moszkvai előadását Hana Pál dr. ismerteti.