Szabad Nép, 1949. május (7. évfolyam, 100-125. szám)

1949-05-01 / 100. szám

1 VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! * SZABAD NÉP VII. ÉVFOLYAM, 100. SZÁM ARA S3 FILLÉR ÉLJEN MÁJUS 1, A VILÁG DOLGOZÓINAK HARCOS SEREGSZEMLÉJE I VASÁRNAP, 1949 MÁJUS 1949 május 1 nem csupán a dol­gozók nemzetközi szolidaritásának ünnepe, hanem elsősorban és kifeje­zetten győzelmi ünnep. Négy évvel ezelőtt ezekben a napokban pusztult el „a fenevad a barlangjában”, a német imperializmus Berlin romjai alatt. És négy év óta nem volt még május 1, melyet annyira a győzelem jegyében ünnepelhettünk , mint a mai. Nanking és Páris nemcsak vá­rosnevek, hanem a fegyverrel és fegyvertelenül, békéért és szabad­ságért harcba szálló százmilliók előretörésének jelképei. A hatszáz­millió ember képviseletében megtar­tott békekongresszus Párisban, a kínai néphadsereg felszabadító­ had­járata — és „apró”, de nekünk mégis oly jelentékeny magyar di­plomáciai győzelem az Egyesült Nemzetek Szövetségének ellenséges légkörében: kis és nagy tények egy­aránt a béke győzelmének ünne­pévé avatják a mostani május else­jét! Megkérdezhetik az aggályosko­­dók, hogy nem a medve bőrére iszunk-e, ha győzelemről beszélünk néhány héttel az Atlanti Szerződés megkötése után? Nem a kommunis­ták szokása, hogy előre igyunk „a medve bőrére”. Nemcsak az impe­rialisták karikatúra-rajzolói, hanem az imperialista politikusok is szeret­tek medvét látni Oroszországban és harminc év óta annyit ittak már „a medve bőrére”, hogy nem csoda, ha teljesen elvesztették józanságu­kat. Így járt Churchill, amikor meg­szervezte a születő Szovjetunió el­leni imperialista intervenciót. így járt Vilmos császár és Hitler két vi­lágháború kirobbantásával , és így járnak az Atlanti Szerződés ér­telmi szerzői is, akik a világ békét akaró népeinek bőrére koccintottak április 4-én. Egy-két hiba azonban máris bele­csúszott az Atlanti Szerződés kiter­­velőinek számításaiba. Az egyik az a csekélység, hogy ez a generáció nem akarja „szériában” a világhá­borúkat. Egyetlen nép,­­ az ame­rikai sem akar háborút. Nyilván az amerikai nép megnyugtatására szánta kijelentését Clarence Can­non, Missouri államból való demo­krata képviselő az Atlanti Szerző­dést tárgyaló kongresszusi ülésen: „Nem lesz feltétlenül szükségünk arra, hogy szárazföldi haderőinket odakü­ldjük (t. i. az európai harc­terekre). A következő háborúban, akárcsak az elmúlt háborúban, sze­reljük fel más országok fiait és azokat küldjük a mieink helyett a tűzbe.” Clarence Cannon és az amerikai imperializmus többi „stra­tégája”, tehát más országok fiait akarják a tűzbe küldeni. Meglepe­­tés-e számukra, ha „más országok fiai” viszont őket küldik a pokolba, vonzó terveikkel együtt? A reakciós Newsweek című amerikai hetilap legutóbbi száma már leplezetlen aggodalommal jegyzi meg: „Azt fogják mondani Európában, az At­lanti Szerződés országaiban, hogy Amerika az utolsó franciáig akar harcolni.” íme, a Marshall-terv igazi „ellenszámlája”! íme, az Atlanti Szerződés első helyre kiszemelt ál­dozatai: Nyugat-Európa népei! Amerika terveit a „hivatalos kö­rök” sem nagyon tudják véka alá rejteni. Washingtonban a külügyi bizottság meghallgatta Acheson kül­ügyminiszter magyarázatát az At­lanti Egyezmény és a Marshall­­segély költségeiről. Egyes szenáto­rok ellenvetéseit a következő érvek­kel igyekezett lefegyverezni: 1. A katonai segélynyújtás költségei in­kább csak névlegesek lesznek, mert az európai országoknak szállítandó felszerelés Amerika felesleges haf­i­­anyagkészletéből kerül majd ki. 2. A segélyezendő országok nem kap­hatnak atombombát, sem más tit­kos rendszerű tömegpusztító esz­közt és nem közlik velük Amerika hadititkait. 3. A kiselejtezett hadi­anyag ellenében Amerika legalább 500 millió dollárral terheli meg európai „szövetségeseit”. Acheson tehát túltesz még a szó­kimondó Cannonon is. Cannon a „közvéleményt” akarja azzal meg­nyugtatni, hogy más országok fiai fognak harcolni. Acheson a tröszt­vezéreket — azzal, hogy ez a zsol­dos­ háború nem jelent majd külö­nösebb kiadást. Erre a „megnyug­tatásra” annál inkább szükség van, mert Acheson tudja a legjobban, hogy alig lehet elképzelni kockáza­­tosabb befektetést, mint fegyverek szállítását Nyugat-Európába. Lelki­szemei előtt bizonyára ott lebeg az a levél, amellyel a Kuomintang­­kormány újabb segélykérését utasí­totta el két héttel ezelőtt a követ­kező indokolással: „a második vi­lágháború befejezése óta­ az Egye­sült Államok több mint 2 milliárd dollár (Wallace szerint 4 milliárd) értékű segélyt nyújtottak Csang­ Kai-Seknek. Az eredmény az lett, hogy most a kínai kommunisták kezén van Kína valamennyi fonto­sabb területe, Mandzsúriától le egé­szen a Jangce-folyóig. (Ma már Sanghajt írhatna a Jangce helyett.) A kommunisták kezére került mind­az a hadianyag, amelyet az USA 1945 óta Kínába küldött.” Az At­lanti Szerződés vitája kapcsán az amerikai szenátusban elgondolkoz­hatnak majd azon a találós kérdé­sen, hogy hol vannak nagyobb biz­tonságban a sokat reklámozott és sok hasznot hajtó amerikai fegy­verkezési ipar termékei: a kínai paraszt kezében, vagy a francia, olasz, belga paraszt és munkás ke­zében? A rejtvény megfejtését na­gyon megkönnyítették Thorez, Tog­liatti, Pollitt és mások világos és nyil­vános nyilatkozatai, amelyek nem hagytak kétséget aziránt, hogy né­peik a kezükbe kapott fegyvert nem az esetleg megtámadott Szovjetunió ellen, hanem mellette fogják harcba vetni. Belátásra bírják-e majd ezek a tények azt az amerikai imperializ­must, amelyet oly találóan és ma is annyira aktuálisan jellemzett Lenin az első világháború után. „Többet nyertek, mint bárki más — írta az amerikai imperialistákról 30 évvel ezelőtt Lenin. — Minden országot, még a leggazdagabbat is csatló­saikká tették. Összeharácsolták a dollárok százmillióit és minden egyes dolláron a mocsok nyomait láthatjuk: a gyalázatos titkos szer­ződéseket, Anglia és „szövetsége­sei” között, Németország és csatló­sai között, szerződéseket a zsák­mány szétosztására, megegyezése­ket a ,,kölcsönös segítségre” a mun­kások elnyomására és a nemzetközi szocialisták üldözésére. Minden egyes dollárra rárakódott a „hasznot hajtó” hadiszállítások mocska, amely min­den országban gazdagabbá tette a gazdagot és szegényebbé a sze­gényt. Minden dollárról csöpög a vér — a vérnek az az óceánja, ame­lyet a nagy, nemes, felszabadító és szent háborúban veszített tízmillió halott és húszmillió nyomorék, hogy eldöntsék, váljon az angol vagy né­met rablókat illeti-e a­­ zsákmány oroszlánrésze, vaj­jon a német vagy angol bérgyilkosok fojtják-e meg először a kis nemzeteket szerte a világon..." „Minden dollárra rárakódott a hasznothajtó hadiszállítások mocs­ka” — nézzük, hogyan tükröződik ez a számokban. Visinszkij 1947 szeptemberében az UNO elé tárta megcáfolatlan és megcáfolhatatlan adatait Amerika háborús nyeresé­géről. Az első világháborún 38 milliárd dollárt, a másodikon 52 milliárd dollárt kerestek az amerikai trösztök. Ez annyit jelent, hogy az amerikai monopolkapitalis­ták az első világháború minden ha­lottján 3800 dollárt és a második világháború 50 millió halottján egyenként 1000 dollárt kerestek. A második világháborúban a nagyobb „forgalom”, az egész világra kiter­jedő háború „üzleti vállalkozása” alaposan kárpótolta az amerikai trösztöket az alacsonyabb „egység­árért”. i A< \vros, s/ormycs |»*láb-sn\s»profit és az 50 millió halott: ez a mér­legnek csupán egyik oldala. A má­sik: megszületése az első szocialista országnak, amely a szabadságmoz­­^inak megdönthetetlen támasza éft a világ minden táján. A Szov­jetunió a megismétlődő imperialista háborúk korszakában gyakorlati példájával mutatja a szabadulás útját öt világrész elnyomott, szen­vedő és új háború ellen küzdő dol­gozóinak. A második világháború mérlegé­hez nemcsak az amerikai trösztök 52 milliárdos profitja tartozik hozzá, hanem a fasizmus főerejének meg­semmisítése, a népi demokráciák kiszakadása az imperialisták fojto­gató gyűrűjéből , és Kína felsza­badulása is. Két világháború nyo­mán a kapitalizmus világrendsze­rének megrázkódtatása, helyi meg­semmisülése,­­ a másik oldalon a szocializmus kiépülése, megszilár­dulása, vonzóerejének megnöveke­dése járt. Az új és új világháborúk kiprovokálása nemcsak merényletet, tömeggyilkosságot jelent a dolgozó emberiség ellen, hanem az öngyil­kosság egyik formája is — az im­perialisták számára. Vájjon „belátásra” bírja-e ez a tűz­zel játszó háborús uszítókat? Naiv kérdés. Magyarázzátok meg a raga­dozóknak, fűvel táplálkozzanak vér és hús helyett. A mi korunkban a népek igazságos ügye, a béke an­­­nyit ér, amennyi erő támasztja azt alá. Épp ezért nem közömbös, hogy az „atomvallás” imperialista főpap­jai között egyre több a hitehagyott. Bedell Smith tábornok, az Egyesült Államok katonai szolgálatára haza­rendelt moszkvai követe a New York Herald Tribune hasábjain je­lentette be, hogy véleménye szerint az orosz tudomány megoldotta az atombomba gyártásának minden kérdését és megnyugtatásul csak annyit tudott ehhez hozzáfűzni: „nem hiszi, hogy rátértek volna már a tömegtermelésre”. „Egy kel­lemetlen ténnyel kell szembenéz­nünk” — állapítja meg a vezető angol reakciós hetilap, az Econo­­mist április 16-i száma. „Ha van egy ország, amely aránylag kicsiny területre zsúfolt városaival különö­sen sebezhető atombombatámadá­sok által, ez az ország bizonyára Annimn.” 1949 május elsején az imperialis­táknak — nem egy ilyen „kellemet­len ténnyel” kell szembenézniök. Az atombomba monopóliuma a múlté és most maguk rettegnek attól, amivel rettegést akartak kelteni a békés népek között. A leggazdagabb és legnépesebb gyarmatosított világ­rész, Ázsia lerázza széles hátáról a gyarmati kizsákmányolók hadát. A „legkellemetlenebb tény” számukra kétségtelenül az, hogy a világ né­peinek elemi erejű békemegmozdu­lása széttöri az Atlanti Szerződés papírkereteit. Íratlan, de annál na­gyobb erejű szerződéssel köti össze a világ minden békét akaró dolgozó emberét. A párisi 2000 békeküldött nem „csupán” 600 millió, hanem az egész emberiség nevében mondott nemet az új háború tervezőinek. Picasso fehér békegalambja legyőzi az amerikai bombavetőket — annál biztosabban, mert nemcsak a népek békevágya, hanem harckészsége, a szabad népek fegyverei is őrzik a pukét. “­­Csak a demokratikus erők hatal­mas előretörésének a fényénél ért­hetjük meg azt a komoly győzel­met, amelyet az igazságos magyar ügy is kivívott a nemzetközi poli­tika arénájában. Jól tudjuk, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetsége, amelynek eredeti célja és értelme eltorzul az imperialisták kezén — a vádlottak padjára akarta ültetni Magyarországot a hazaáruló Mind­­szenty elitéltetése miatt. A magyar kormány helyes, öntudatos, függet­len országhoz egyedül méltó erélyes külpolitikáján azonban megtört az amerikai és angol imperializmus minden megfélemlítési és beavatko­zási kísérlete. Nem Magyarország került a világ előtt a „vádlottak padjára”, hanem a felbujtók és ér­telmi szerzők, akik kémeket, szabo­­tőröket és gyarmati módszereket al­kalmazó „diplomatákat” szabadítot­tak rá országunkra. Azok kerültek a vádlottak padjára, akik felkínált kölcsönért a függetlenségünket kér­ték kamatul és nem a magyar újjá­építésbe, csak a rombolásba voltak hajlandók dollármilliókat „invesz­tálni’’. Ma, amikor a magyar nép, a magyar kormány és a védel­münkre felsorakozó hatalmas béke­tábor egységéről és szilárdságáról visszapattan az ellenséges propa­ganda és provokáció minden for­télya — elmondhatjuk végre: a ma­gyar demokrácia győzelme a Mind­­szenty-ügyben most vált teljessé. 1949 május elsején, a dolgozó nép nemzetközi szolidaritásának ünnepén a demokrácia, a szocializ­mus tör előre az egész világon. Akárhol akarják kipróbálni a béke­tábor egyik vagy másik tagjának erejét — legyen az a 400 milliós Kína, a 10 milliós Magyarország, legyen az valamelyik üldözött nyu­gati kommunista párt — azt kell tapasztalniok, hogy sziklába­ harap­nak. Ha háborúra uszítanak és fegyvert adnak a népek kezébe, azt kell tapasztalniok, hogy ezek a fegyverek ellenük fordulnak. Aki azt hiszi, hogy elég az Atlanti Szerződés megkötése a demokrácia erőinek „bekerítésére”, az papírból próbál bilincseket rakni a világ­békéért küzdő népeinek kezére. Aki befolyásoltatni engedi magát az angol és amerikai rádió ostoba pro­pagandájától, az nem lát az orrá­nál tovább, nem látja a tényeket. Mi nem „ellenpropagandát” csi­nálunk. Nem­­ akarjuk könnyűnek, rózsásnak mutatni a feladatokat. A tények azt bizonyítják, hogy a né­pek a béke megvédéséért győzel­mes harcban állnak — de a győ­zelmes harc is harc és a végső győ­zelmet nem vívtuk még ki. Ne­künk, magyaroknak is megvan a szent kötelességünk, hogy részt vegyünk a magunk és a világ béké­jének védelmében. Nem arra való a világhelyzetről alkotott bíztató és reális kép, hogy megelégedetten hátat fordítsunk a világ eseményei­nek, hogy megállapítsuk a veszély múlását és csak a „saját kertünk’­ művelésével törődjünk. A veszély csak azzal lett kisebb és úgy lesz még kisebb, ha mi is résen va­gyunk és igenis, harcolunk békénk megóvásáért! Sokhelyütt a föld­golyón nem kisebb áldozatot vál­lalnak a népek e nagy cél érdeké­­bi?*’ mint az elmúlt fasiszta háború alatt, amikor népek szabadsága és élete forgott kockán. Kínán, Görög­országon és Spanyolországon túl nem kis veszélyt és kockázatot vál­lalnak Nyugat-Európa és Amerika öntudatos dolgozói is a békéért folytatott harcban. Ott nem a fegy­vereké a szó, de nem kisebb bátor­ság kell a nyugati országok kommu­nista pártjai részéről, hogy békére mozgósítják népüket. Nekünk, magyaroknak is megvan a helyünk és kötelességünk ,a béke frontján. Az a közvetlen feladatunk, hogy május 15-én bebizonyítsuk az egész világ előtt: a mi népünk történelmünkben példátlan egység­ben választja a békét a háború he­lyett. Az a feladatunk, hogy azt a sürgönyt, amellyel a magyar kor­mány udvariasan elutasította az imperialisták beavatkozását, a ma­gyar népmilliók szavazatával tá­masszuk alá. Lássák, hogy nemcsak egy sürgönyről, hanem az egész tíz­milliós magyarság egységes akara­táról van szó, amellyel saját függet­lenségünket, jólétünket, építő mun­kánkat választjuk az ő háborújuk helyett. Igazolja nyílt kiállásunk, hogy kár az imperialistáknak Ma­gyarországra pazarolni kémeiket, szabotőreiket és dollárjaikat. Kár a Magyarországra küldött támadó jegyzékekre pazarolni a papírt és a tintát, mert a magyar nép olyan egységes az imperialisták, a háború gyűlöletében, mint történelme során még soha! A mi építőprogramunk biztosí­téka a béke. Most és a múltban annyi nép vállal óriási áldozatot békéjének, függetlenségének meg­mentéséért. Akadhat-e magyar, aki ne vállalná azt az „áldozatot”, hogy ott lesz május 15-én a szavazó ur­náknál: hangunkkal, szavunkkal, szavazatunkkal tüntessünk a világ békéje, a magyar béke, nyugodt, zavartalan építő munkánk mellett! 1949 MÁJUS 1 Az ötéves tervvel a boldog erős, független Magyarországért! SZAVAZZ A NÉPFRONTRA!

Next