Szabad Nép, 1949. június (7. évfolyam, 126-149. szám)

1949-06-05 / 130. szám

12 c& Tővízi Ömm­­út és a magyar orvostudomány jövője A hévízi orvoshét súlyos FELADAT ELÉ ÁLLÍTOTTA a fürdő igazgatóságát. Az­ előző évek ta­pasztalata után 3—400 vendégre vol­tak elkészülve és most váratlanul több mint 900 résztvevő jelentkezett. Az orvosoknak módjuk nyílt arra, hogy összehasonlítsák a felszabadulás előtti elmaradt magyar fürdőviszo­nyokat a munkásvezetés alatt álló állami fürdő teljesítményével. Az értelmiség az elmúlt évben, kü­lönösen pedig a választási agitáció­­ban való aktív részétele során nagy fejlődésen ment át. Az orvosok széles tömegei megértették, mit jelent a Ma­gyar Dolgozók Pártjának vezetése, az ötéves terv, a Tudományos Tanács irányítása és támogatása az orvosi gyakorlat és tudományos kutatás pers­pektívája számára. Ennek köszönhet­jük az Orvoshét résztvevőinek nagy számát és társadalmi sikerét. A tu­dományos előadások színvonala igen magas volt, az előadók nagy lelkiis­meretességgel és odaadással teljesí­tették feladatukat. Az Orvoshét ma­gas nívójú tudományos kongresz­­szusá vált. Az előző években még komoly pro­pagandát kellett kifejteni, hogy az előadásokon a hallgatóság összegyűl­jön, most az előadóterem állandóan zsúfolt volt. Az előadások után az or­vosok még tavaly is főleg állásaikról, exisztenciális kérdéseikről beszélget­tek. Az idei Orvoshét hangulatát az jellemezte, hogy a beszélgetések, a viták szinte csak az előadások problé­mái, vagy az ötéves terv egészség­­ügyi feladatai körül folytak. Az egész orvoshét hangulatára hadd említsek fel egyetlen epizódot! Egyik este a kávézó előtt az Uzsoki-kórház mando­lin-zenekara munkásdalokat játszott. Néhány orvos énekelni kezdett. A sé­táló orvosok csatlakoztak, az ének­lők száma több százra emelkedett. Az OTI-betegek megtapsolták az orvoso­kat és maguk is énekelni kezdtek. ★ A­Z ELŐADÁSOK ELSŐ CSO­PORTJA A REHABILITÁCIÓ PROBLÉMÁIVAL foglalkozott. Köz­pontjában tehát az a feladat állott, hogyan lehet a beteg dolgozót minél gyorsabban munkaképessé tenni, a gyógyulófélben levőket vagy csökkent munkaképességűeket pedig a termelés­ben úgy elhelyezni, hogy munkájuk egészségüknek ne ártson, hanem elő­segítse teljes gyógyulásukat. (Ebből a célból egyébként nemcsak a beteg em­bert, hanem a munkahelyeket is tanul­mányozni kell, sőt távolabbi perspek­tívában egyes gépeket is át kell majd alakítani.) A kapitalista termelési vi­szonyok nem kedveznek a rehabilitá­ció tudományos munkájának.­­ Az Egyesült Államokban például a rehabilitációnál az az egyetlen fon­tos szempont, hogy a csökkent mun­kaképességű dolgozókat alacsonyabb bérekkel állíthassák munkába. A szo­cializmusban nem az ember szolgálja a gépet, hanem a gép szolgálja az embert: a rehabilitációnak beláthatat­lan perspektívája van. A hét második felében az orvostudo­mány legújabb eredményeiről, problé­máiról számoltak be az egyes szak­területek legjobb képviselői. ★ TUTÉHÁNY JELENTŐS KUTATÓNK rajtuk kívülálló okok miatt nem tudott az idei Orvoshéten résztvenni. A magyar orvostudományról adott ké­pünk teljesebb, ha megemlékezünk például Rusznyák professzor és isko­lája nagyszerű munkájáról, amelyet a vese működésének felderítése terén végzett, új kísérleteik a nyirokutak szerepének tisztázására hatalmas ered­ményeket ígérnek. Törő Imre profesz­­szor nemrégen kezdett hozzá rendkívül érdekes biológiai vizsgálataihoz. Kü­lönböző fajtájú tyúkok tojásainak táp­anyagait kiszívatja és kicseréli, majd megvizsgálja a kifejlődő csirkeembriót az így megváltoztatott környezetben. Hal kísérletei azt mutatják, hogy a világrajövő csirkék bizonyos tulajdon­ságai megegyeznek annak a fajtának a tulajdonságaival, amelynek tojásá­ból az átoltott tápanyag származott, úgy ez újabb világraszóló diadala lesz a micsurini szovjet biológiának. Ivano­­vits professzor, Kossuth-díjas bakterio­lógusunk a már nálunk is gyártott új tbc-ellenes gyógyszerről, a paraamino­­salycilsavról megállapította, hogy ha­tárerőssége felér a streptomycinnel és olyan esetekben is hat, amikor a streptomycinnel szemben már ellen­állóvá vált a bacillus. A hévízi orvoshét után a Tudományos Tanács és az Or­vosegészségügyi Szakszervezet a tiha­nyi biológiai intézetben synposiont rendezett. 40 kutató gyűlt itt össze, hogy megvitassa az orvostudomány egy fontos problémáját. A histaminról volt szó, a szervezet egyik anyagáról, amely rendellenes viszonyok között igen sok betegségnek, például csalán­­kiütésnek, asthmának, ekcémának, fej­fájásnak, szénanáthának, stb. egyik előidézője. Orvosok, kémikusok, a gyógyszer-vegyipar kutatói vitatták meg munkájukat. Went és Kesztyűs professzorok az általuk előállított új vegyületről, a histamin-azoprotei­tről számoltak be, amely valószínűleg a fent említett betegségek egyik igen hasznos gyógyszere lesz. A magyar gyógyszeripar jelenlevő vezetői elhatá­rozták, hogy megkezdik gyártását.­ A synposion célja, hogy az eddig anarchikus tudományos kutatás helyé­be tervszerű kollektív munkát hozzon. A résztvevők megállapodtak egymás között az elvégzendő feladatokban. A következő összejövetelükön majd be­számolnak az eredményekről. Ilyen és hasonló összejövetelek egész sora készíti elő a magyar orvos­­tudomány tervszerű munkáját. Tudó­saink körében mély benyomást keltett Révai elvtársnak az a kívánsága, hogy a magyar orvostudományt a régi világ­hírű bécsi iskola színvonalára kell emelni. A Hévízi Orvoshét és az utána következő tudományos események bi­zonyítják, hogy ez a cél reális és minden feltétele biztosítva van. Dr. Weil Emil A­Z ELŐADÁSOK A MAGYAR OR­VOSTUDOMÁNY MAI HELY­ZETÉNEK KERESZTMETSZETÉT mu­tatták meg. Megállapíthattuk, hogy legtöbb területen elértük a nemzetközi színvonalat s számos olyan kutatónk van, aki világviszonylatban is az el­sők közé tartozik. A kongresszuson jó­­néhányan beszámoltak értékes, önálló kutatómunkájuk eredményeiről. Issekutz professzor számos más be­tegség mellett a többi közt a rák gyógyszeres kezelésének optimista per­spektíváját adta. A Kossuth-díjas Straub professzor a biokémiában fel­fedezett „dinamikus egyensúly-törvény" dialektikus materialista fogalmát fej­tette ki. Kimutatta, hogy a szervezet úgynevezett állandói — például a kü­lönböző szervek és testnedvek vegyi összetételének állandósága — szaka­datlan változásokon, lebomlásokon és felépüléseken keresztül érvényesülnek. Hetényi professzor rámutatott, hogy az érelmeszesedés, amelyet az öreg­korral együttjáró elkerülhetetlen el­változásnak tartottak, egyáltalán nem természetes kísérője az idősebb kor­nak, hanem betegség, amelyet meg­előzni és gyógyítani kell és lehet. Kerpel-Froniusz Ödön professzor ör­vendetesen csökkenő csecsemőhalandó­ságunk további leszorítása szempont­jából nagyjelentőségű vizsgálatairól számolt be, amelyet a csecsemők sú­lyos sorvadásos betegsége, az atro­phia leküzdése terén végez. Szent­­ágotay professzor egészen új alapvető jelentőségű szemléletét nyújtotta az idegrendszer, a reflexek mechanizmu­sának. SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1949 JÚNIUS 5 . M­OSZK­VAI JELLEM­ BESZÁMOLÓ EGY NAGY SZÍNHÁZI ÉLMÉNYRŐL SZOFRONOV darabjában kézzel­fogható realitással s az optimista köl­tészet adta „tünde fénnyel“ villan fel előttünk — a jövőnk. Valami olyan érzés fogja el a nézőt, mintha felreb­­benne a függöny, amely munkánk és harcaink jövő eredményeit takarja: lásd, ilyen leszel te is — mutat Szof­­ronov a moszkvai jellemekre, akik túl­lépve a tőkésvilág „kocsmáján”, fel­emelkednek „az értelemig, és tovább”, oda, ahol a közösségi és a magánélet összeütközése, — ha előfordul —, már nem törést ad az embernek, hanem gyógyulási hibáiból és újabb lökést a további fejlődéshez. Mintha azt mon­daná ez a darab: szép már a te Budapested, légy büszke rá, a te Pár­tod tette azzá s a te kezed és szel­lemed, de ha azt akarod látni, milyen lesz, nézd Moszkvát... Nézd Moszkvát, amelyre Grinyov, az öreg munkás méltán mondhatja a város történetét író egyetemista fiá­nak: „Ha Moszkváról írsz, én is benne leszek. Moszkva nélkülem annyi, mint én Moszkva nélkül. Egymásért va­gyunk mi.“ Nyolcmillió Grinyov — ez Moszkva­! És négymillió — ez Leningrád. És 200 millió Grinyov, 200 millió szovjet­­ember — ez a Szovjetunió, ahol min­dennapi valósággá vált az, amit mi most kezdünk gyönyörű leckékből megtanulni: a szocializmus értünk épül — az újarcú, a boldog, alkotó emberért. FELLEBBEN A FÜGGÖNY. Csillo­góan új, vonzó és vidám, ami elénk­­tárul itt. Nem egyszer új nekünk az is, ami a darab hősei számára már régi, a fejlődést gátló, leküzdenivaló csökevény. Míg nálunk­ csak most ér­tették meg az emberek a tervszerű gazdálkodás országos, döntő fontossá­gát, addig Potápov gyárvezető azért nem érti meg egy új találmány jelen­tőségét, mert túl mereven ragaszkodik a kidolgozott üzemi tervhez, amelyet példamutató tökéletességgel, 137 szá­zalékra teljesít. Míg a magyar töme­gekben csak most, a fordulat éve után tudatosodott igazán, hogy „miénk a gyár, magunknak termelünk”, míg mi alig merjük hinni, hogy igaz, amit lá­tunk, nem álom, hogy Pártunk politi­kája kivívott számunkra e hazában minden rögöt, minden követ és acél­­darabot, addig Potápov személyi és családi összeütközései éppen abból erednek, hogy szinte a saját tulajdo­nának érzi a gyárat, saját és közvet­len munkatársai sikerének tulajdonítja az eredményeket, nem pedig a nagy Bolsevik Párt politikája, az egész szovjet nép harcai diadalának. A mun­kához, a közösséghez, a családi élet­hez való merőben új viszony tárul elénk Szofronov darabjában. Mindez új nekünk — de már nem egészen új. Abban az igazságban, hogy a fejlet­tebb fokú társadalom, az emberhez méltó élet nem készen vár ránk vala­hol terveink egyik fordulóján, hanem magunknak kell azt, szüntelen harc­ban a gátló régivel, téglát téglára rakva megteremtenünk — ebben az igazságban benne van az is, hogy a szovjet ember magasrendű tulajdonsá­gait összetevő tényezők kis csirái, vagy már zöldelő hajtásai gyökeret vertek a magyar dolgozókban is. RENDKÍVÜL GAZDAGON, sokolda­lúan mutatja be Szofronov a szovjet élet és a szovjet ember mai problémáit. Látjuk, hogy milyen mélyen igaz és felemelő, ha a társadalomban a munka nem teher többé, hanem dicsőség és büszkeség kérdése, a legszebb kielégü­lést nyújtó élettartalom. Látjuk, milyen más az ember, ha a közügyet magán­ügyének érzi s így magánügyében sincs soha egyedül. A szovjet ember számára a szerelem is szebb, tartalma­sabb és emberibb, mint régen volt. A házasság nem egymás gyengeségeibe való beletörődést jelent, hanem szaka­datlan versenyt: ki halad gyorsabban, ki fejlődik jobban. Szofronov darabja beszél olyan hibákról is, amelyek számunkra is ismerősek. A távoli múltból ragadt a színpadon a talpnyaló Zajcev jellem­­telen alakja, akit egyébként az író túlságosan elnézően kezel. Annál élesebben lép fel viszont a bürokrácia ellen, azzal az őszinte kritikával, amelyre csak a szocialista realista szovjet irodalom képes. Az az iro­dalom, amely igazat mond, ha — mert nincs mit eltitkolnia. Folyik a harc az új és a régi között s ebben a dialektikus küzdelemben végérvénye­sen győzött az új. Ami itt a színpa­don folyik, az a végső harc a teljes emberért, a jellembeli gyengeségek végső felszámolásáért. Harc, amely­ben millió és millió „moszkvai jel­lem”, bolsevik jellem segíti a gyen­gébbeket, a néha még megingó Pota­povokat abban, hogy ők is igazi moszkvai jellemek, igazi szovjet em­berek legyenek. HA A „MOSZKVAI JELLEM“ elő­adását ahhoz a színvonalhoz mérjük, amelyet a Belvárosi Színház eddigi produkciói elértek, úgy eredménynek lehet tekinteni. Ha a vállalt feladat­hoz mérjük — elmarad mögötte. Nem tudja elhitetni velünk, hogy a színpa­don valóban „moszkvai jellemek" él­nek, valóban szovjet emberek világa tárul elénk. Hiányzik a szereplők egy­máshoz való kapcsolatának elevensége és még egy fokkal jobban a problé­mákhoz való viszonyuk őszintesége. Vonatkozik ez a Potapov szerepében sokszor őszinte hangokat megütő Le­­hotayra és a néhány jelenetben átfor­rósodó Bulla Elmára is. Győri Ilona nem hogy a szovjet asszony hű ábrá­zolásáig, hanem a legközönségesebb érzelmek és gondolatok meggyőző köz­léséig se jut el. Romváry Gertrud né­hány jelenetben jó, őszinte, többnyire azonban nem tudja érzékeltetni a Párt tekintélyét és a pártember lelkességét. Kozák László mértéktelenül hajhássza az olcsó sikert, valósággal kedves cir­kuszi bohócot csinál Zajcev alakjából. Szigeti Jenő lelkesen és meggyőzően játssza az öreg Grinyov szerepét. M. M. TRUMAN: Aztán szép legyek! CHURCHILL: Ne félj — vagyok én olyan festő, mint amilyen béke­angyal te vagy ... A TŰZPIROS SZŐNYEG IMd: K4KC:74G 1 SÍ VÁM­­ A hengersor harmincnégy embere 10 óra előtt 5 perccel teljesen készen állt az éjszakai műszakhoz. A fapapucsok sürögve-forogva csattogtak a forró acélpadlózaton. A délutáni műszak nyolc kemény munkaórájától áttüzesedett hengerek fojtó gőzt le­helve sziszegtek, sisteregtek a hűtőcső vízsugara alatt; az emeletnyi lendí­­tőkerék már méltóságteljesen meg­mozdult; az ezüstfényben villogó sú­lyos hengerek is zuhogó ütembe kezdtek, hogy fáradhatatlanul az éj­szaka is folytassák harsogó zenéjüket. A három zömök izzító­ kemence még a délutáni műszak 1000 foknál ma­gasabb tüzében égett s ez a tűz, úgy­látszott, nem csupán a délutáni mű­szak irtózatos melegét folytatta, sőt, úgy látszott, nem csupán a reggeli műszak melegét, hanem, mintha ez a tűz a végtelenségből sugárzott volna ide, hogy örökön-örökké lágyítsa, pu­hítsa a durván kihengerelt vasat. A hengersor is, mintha örök étvággyal várta volna a többmázsás izzó vas­hasábokat. Az udvar sötétjében, a hengercsar­nok deszkaajtaja előtt, feketén és fül­ledten állt a levegő: a csillagtalan égbolt zivatart ígért, de az enyhítő eső sehogyan sem akart megeredni. A három kemence kétszer négy embere már a munkakezdésnél verejtékben ázott és zsebkendőjével sűrűn töröl­­gette arcát, nyakát. Pontban tíz óra­kor a gyár sípja felbődült. De az elő­­hengerész már néhány másodperccel korábban, felemelt jobb karral intett az adogató kemence felé, a kemencé­ben még az elmúlt műszakban be­rakott anyag izzott. A kemenceajtó szempillantás alatt megnyílt. A ke­mence öbléből irtózatos erővel vakító fény és hő tört elő, pillanatra meg­hökkentve a négy edzett kemencést is. De már a következő pillanatban a négy kemencés szilárdan állt a lábán A forróság áradata ellen úszó kéz­mozdulatokkal előrehatoltak. Azután megragadták a forró kampóvasat és nekirugaszkodva a hófehér sugárzásba vicsorogtak, hogy előhalásszák a na­rancs­sárga vashasábot. A hengerészek facipői türelmetlenül topogtak. A narancs­sárgán izzó vashasáb kis acélszekérre került és két leszegett fejű kemencés meggörnyedt teste előtt fürgén ro­bogott a sóvár hengerekhez. Az izzó Vashasáb szikrázva vágódott a hen­gerek közé. A hengerek belemartak a tüzes vasba, a vas felsírt, nyöször­­gött, jajgatott, azután megpuhítva átkerült a villogó hengerek túlolda­lára, majd újra vissza a szű­­kebb hengerszájba. A vas voní­tott, sivalkodott, pattogó szikrákat prüszkölt, de az emberek és a hen­gerek egyre gyúrták, préselték, ke­gyetlenül dobálták, hajigálták, amíg a narancssárga vas vérvörös futó­szőnyeg lett: kihengerelt hídlemez. Azután acélhoroggal, mint valami ős­állat megnyúzott bőrét, a hűtőpadra vonszolták. Az előhengerész ismét a kemencék felé emelte karját. És ahányszor az előhengerész felemelte karját, a ke­­mencések annyiszor ismételték meg a csattogó, dübörgő zajban, az izzó ke­mence mellett hősi küzdelmüket. A hengerészek is annyiszor ismételték meg a többmázsás izzó vassal hősi mutatványaikat. A sistergő szürke párázatban és a rőt bengáli fényben néma bronzszobrok harcoltak az anyaggal, így haladt a munka szótla­nul és komoran a tizedik tűzpiros futószőnyegig, a tizedik hídlemezig. A tizedik hasáb elszállítása után az egyik kemencéssegéd, az ösztövér Maszlár Gyula, a kis acélszekérrel visszafelé jövet, ingujjával kitörölte szeméből a maró verejtéket, azután, mint a rugó, a magasba ugrott. Társa a szekérnél, a kistermetű Budai János rásandított és rosszat sejtve megcsó­válta a fejét. Ő is kitörölte szeméből a verejtéket. De az ösztövér Maszlár megint a magasba ugrott, majd ala­posan hátbavágta kistermetű társát és hirtelenében körül is táncolta. És így, tánc közben, túlharsogva a gépek dübörgését, a nyakán kidagadt erekkel felordított: — Hujjé, Budai koma, hujjé, Füstös koma, de gyönyörű jószág vagy te!... Budai színlelt haraggal elkapta a táncoló Maszlárt és keményen ráhú­zott egy nagyot az ülepére. Azután nekikészült a másodikhoz. De Masz­lár megugrott a dübörgő hengerek felé. Budai meg utána. B­udai egyáltalában nem volt „gyö­nyörű jószág“. Maszlár sem volt az. És ráadásul mindketten az ötvenedik életévhez közeledtek. A fo­gócska azonban legényesen folyt le, sőt szinte gyermekesen is, mert a ke­szeg Maszlár meg-megállt a futással, szamárfület mutatott Budai felé, Bu­dai pedig a nyelvét öltögette és az öklét rázta a kaján pajtás felé. — Füstös a vakapád! — üvöltötte Budai, akinek „Füstös“ volt a beceneve, de ezt a nevet évtizede nem akarta el­vállalni. — Nézd csak, hogyan fut előlem a bolond! — kiáltozott. — hogyan fut ez a megkergült Fehér Kígyó!. . — Maszlár Gyulának meg .Fehér Kígyó­ volt a beceneve; va­lami régi áldomás miatt ragadt rá, amikor a sárgaföldig bepoharazott és förtelmes fehér kígyókkal kelt bírókra borközi káprázatában. A hengerészek most már kacagva labdázódtak az egyre hosszabbodó tűzpiros anyaggal. — Gyula már két éve nem lát fehér kígyót! — kiáltoz­ták. — Ugy­e, Gyula, nem iszol, amióta R-gárdista lettél?!... A kemencemester, az öreg Vörös Bertalan, elnéző somolygással figyelte a fogócskázók útját. De az elnéző mo­soly csak néhány másodpercig tartott: az előhengerész ismét felemelte a kar­ját. Az öreg megragadta a vaskampót és a következő szempillantásban már a két vidám cimbora is a vaskampó mellett termett. Azután a henger is­mét megkapta a részét és a labdajáték is izzó labdáját. De Maszlár és Budai megint elhagyták a szekeret és megint kergetőzni kezdtek. A hengerészek meg vidáman biztatták őket: — Jani, kapd el a nyakát!... Gyula ne hagyd me­gad!... — A jókedv tűzijátéka elve­gyült a vörös szőnyeg szikrázásával. Az előhengerész mérőeszközével a vö­rös szőnyeg fölé hajolt. Azután komoly arccal kiadta a hídlemez útját a hűtő­­pad felé. De kiadta a tréfa útját is: — Elvtársak! — nézett körül, mint va­lami szigorú parancsnok a harcosok között. — Elvtársak, brigádban dolgo­zunk, igen?!... Akkor hát, hadd fogy­jon a darab, hadd menjen a darab..aki észnél van, nem akarhat itt selejtet!... Az öreg kemencemester jóváhagyóan bólintott. Az iszonyú dübörgésben az előhengerész hangja nem ért el hozzá: a szájmozgásból és a büszke testtartás­ból értette meg a szót. — Selejtről be­szél a másik csoportvezető!... És talán a kemencénél a rossz fűtéstechnika nem adhat selejtet? ... A kevesebb gáz ön­költségcsökkentést jelent!... Lássuk csak, mit mutat a gazométer! Az ám, lejjebb a gázzal, a magas rezsit már Puskin szobrot kap Weimarban Hétfőn, Puskin születésének 150. év­fordulóján ünnepség lesz Weimarban, a nagy költő szobrának alapkőletétele. A Puskin-szobor helyét a híres Goethe- Schiller emlékművel szemben jelöl­ték ki.

Next