Szabad Nép, 1949. június (7. évfolyam, 126-149. szám)
1949-06-05 / 130. szám
12 c& Tővízi Ömmút és a magyar orvostudomány jövője A hévízi orvoshét súlyos FELADAT ELÉ ÁLLÍTOTTA a fürdő igazgatóságát. Az előző évek tapasztalata után 3—400 vendégre voltak elkészülve és most váratlanul több mint 900 résztvevő jelentkezett. Az orvosoknak módjuk nyílt arra, hogy összehasonlítsák a felszabadulás előtti elmaradt magyar fürdőviszonyokat a munkásvezetés alatt álló állami fürdő teljesítményével. Az értelmiség az elmúlt évben, különösen pedig a választási agitációban való aktív részétele során nagy fejlődésen ment át. Az orvosok széles tömegei megértették, mit jelent a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése, az ötéves terv, a Tudományos Tanács irányítása és támogatása az orvosi gyakorlat és tudományos kutatás perspektívája számára. Ennek köszönhetjük az Orvoshét résztvevőinek nagy számát és társadalmi sikerét. A tudományos előadások színvonala igen magas volt, az előadók nagy lelkiismeretességgel és odaadással teljesítették feladatukat. Az Orvoshét magas nívójú tudományos kongreszszusá vált. Az előző években még komoly propagandát kellett kifejteni, hogy az előadásokon a hallgatóság összegyűljön, most az előadóterem állandóan zsúfolt volt. Az előadások után az orvosok még tavaly is főleg állásaikról, exisztenciális kérdéseikről beszélgettek. Az idei Orvoshét hangulatát az jellemezte, hogy a beszélgetések, a viták szinte csak az előadások problémái, vagy az ötéves terv egészségügyi feladatai körül folytak. Az egész orvoshét hangulatára hadd említsek fel egyetlen epizódot! Egyik este a kávézó előtt az Uzsoki-kórház mandolin-zenekara munkásdalokat játszott. Néhány orvos énekelni kezdett. A sétáló orvosok csatlakoztak, az éneklők száma több százra emelkedett. Az OTI-betegek megtapsolták az orvosokat és maguk is énekelni kezdtek. ★ AZ ELŐADÁSOK ELSŐ CSOPORTJA A REHABILITÁCIÓ PROBLÉMÁIVAL foglalkozott. Központjában tehát az a feladat állott, hogyan lehet a beteg dolgozót minél gyorsabban munkaképessé tenni, a gyógyulófélben levőket vagy csökkent munkaképességűeket pedig a termelésben úgy elhelyezni, hogy munkájuk egészségüknek ne ártson, hanem elősegítse teljes gyógyulásukat. (Ebből a célból egyébként nemcsak a beteg embert, hanem a munkahelyeket is tanulmányozni kell, sőt távolabbi perspektívában egyes gépeket is át kell majd alakítani.) A kapitalista termelési viszonyok nem kedveznek a rehabilitáció tudományos munkájának. Az Egyesült Államokban például a rehabilitációnál az az egyetlen fontos szempont, hogy a csökkent munkaképességű dolgozókat alacsonyabb bérekkel állíthassák munkába. A szocializmusban nem az ember szolgálja a gépet, hanem a gép szolgálja az embert: a rehabilitációnak beláthatatlan perspektívája van. A hét második felében az orvostudomány legújabb eredményeiről, problémáiról számoltak be az egyes szakterületek legjobb képviselői. ★ TUTÉHÁNY JELENTŐS KUTATÓNK rajtuk kívülálló okok miatt nem tudott az idei Orvoshéten résztvenni. A magyar orvostudományról adott képünk teljesebb, ha megemlékezünk például Rusznyák professzor és iskolája nagyszerű munkájáról, amelyet a vese működésének felderítése terén végzett, új kísérleteik a nyirokutak szerepének tisztázására hatalmas eredményeket ígérnek. Törő Imre profeszszor nemrégen kezdett hozzá rendkívül érdekes biológiai vizsgálataihoz. Különböző fajtájú tyúkok tojásainak tápanyagait kiszívatja és kicseréli, majd megvizsgálja a kifejlődő csirkeembriót az így megváltoztatott környezetben. Hal kísérletei azt mutatják, hogy a világrajövő csirkék bizonyos tulajdonságai megegyeznek annak a fajtának a tulajdonságaival, amelynek tojásából az átoltott tápanyag származott, úgy ez újabb világraszóló diadala lesz a micsurini szovjet biológiának. Ivanovits professzor, Kossuth-díjas bakteriológusunk a már nálunk is gyártott új tbc-ellenes gyógyszerről, a paraaminosalycilsavról megállapította, hogy határerőssége felér a streptomycinnel és olyan esetekben is hat, amikor a streptomycinnel szemben már ellenállóvá vált a bacillus. A hévízi orvoshét után a Tudományos Tanács és az Orvosegészségügyi Szakszervezet a tihanyi biológiai intézetben synposiont rendezett. 40 kutató gyűlt itt össze, hogy megvitassa az orvostudomány egy fontos problémáját. A histaminról volt szó, a szervezet egyik anyagáról, amely rendellenes viszonyok között igen sok betegségnek, például csalánkiütésnek, asthmának, ekcémának, fejfájásnak, szénanáthának, stb. egyik előidézője. Orvosok, kémikusok, a gyógyszer-vegyipar kutatói vitatták meg munkájukat. Went és Kesztyűs professzorok az általuk előállított új vegyületről, a histamin-azoproteitről számoltak be, amely valószínűleg a fent említett betegségek egyik igen hasznos gyógyszere lesz. A magyar gyógyszeripar jelenlevő vezetői elhatározták, hogy megkezdik gyártását. A synposion célja, hogy az eddig anarchikus tudományos kutatás helyébe tervszerű kollektív munkát hozzon. A résztvevők megállapodtak egymás között az elvégzendő feladatokban. A következő összejövetelükön majd beszámolnak az eredményekről. Ilyen és hasonló összejövetelek egész sora készíti elő a magyar orvostudomány tervszerű munkáját. Tudósaink körében mély benyomást keltett Révai elvtársnak az a kívánsága, hogy a magyar orvostudományt a régi világhírű bécsi iskola színvonalára kell emelni. A Hévízi Orvoshét és az utána következő tudományos események bizonyítják, hogy ez a cél reális és minden feltétele biztosítva van. Dr. Weil Emil AZ ELŐADÁSOK A MAGYAR ORVOSTUDOMÁNY MAI HELYZETÉNEK KERESZTMETSZETÉT mutatták meg. Megállapíthattuk, hogy legtöbb területen elértük a nemzetközi színvonalat s számos olyan kutatónk van, aki világviszonylatban is az elsők közé tartozik. A kongresszuson jónéhányan beszámoltak értékes, önálló kutatómunkájuk eredményeiről. Issekutz professzor számos más betegség mellett a többi közt a rák gyógyszeres kezelésének optimista perspektíváját adta. A Kossuth-díjas Straub professzor a biokémiában felfedezett „dinamikus egyensúly-törvény" dialektikus materialista fogalmát fejtette ki. Kimutatta, hogy a szervezet úgynevezett állandói — például a különböző szervek és testnedvek vegyi összetételének állandósága — szakadatlan változásokon, lebomlásokon és felépüléseken keresztül érvényesülnek. Hetényi professzor rámutatott, hogy az érelmeszesedés, amelyet az öregkorral együttjáró elkerülhetetlen elváltozásnak tartottak, egyáltalán nem természetes kísérője az idősebb kornak, hanem betegség, amelyet megelőzni és gyógyítani kell és lehet. Kerpel-Froniusz Ödön professzor örvendetesen csökkenő csecsemőhalandóságunk további leszorítása szempontjából nagyjelentőségű vizsgálatairól számolt be, amelyet a csecsemők súlyos sorvadásos betegsége, az atrophia leküzdése terén végez. Szentágotay professzor egészen új alapvető jelentőségű szemléletét nyújtotta az idegrendszer, a reflexek mechanizmusának. SZABAD NÉP VASÁRNAP, 1949 JÚNIUS 5 . MOSZKVAI JELLEM BESZÁMOLÓ EGY NAGY SZÍNHÁZI ÉLMÉNYRŐL SZOFRONOV darabjában kézzelfogható realitással s az optimista költészet adta „tünde fénnyel“ villan fel előttünk — a jövőnk. Valami olyan érzés fogja el a nézőt, mintha felrebbenne a függöny, amely munkánk és harcaink jövő eredményeit takarja: lásd, ilyen leszel te is — mutat Szofronov a moszkvai jellemekre, akik túllépve a tőkésvilág „kocsmáján”, felemelkednek „az értelemig, és tovább”, oda, ahol a közösségi és a magánélet összeütközése, — ha előfordul —, már nem törést ad az embernek, hanem gyógyulási hibáiból és újabb lökést a további fejlődéshez. Mintha azt mondaná ez a darab: szép már a te Budapested, légy büszke rá, a te Pártod tette azzá s a te kezed és szellemed, de ha azt akarod látni, milyen lesz, nézd Moszkvát... Nézd Moszkvát, amelyre Grinyov, az öreg munkás méltán mondhatja a város történetét író egyetemista fiának: „Ha Moszkváról írsz, én is benne leszek. Moszkva nélkülem annyi, mint én Moszkva nélkül. Egymásért vagyunk mi.“ Nyolcmillió Grinyov — ez Moszkva! És négymillió — ez Leningrád. És 200 millió Grinyov, 200 millió szovjetember — ez a Szovjetunió, ahol mindennapi valósággá vált az, amit mi most kezdünk gyönyörű leckékből megtanulni: a szocializmus értünk épül — az újarcú, a boldog, alkotó emberért. FELLEBBEN A FÜGGÖNY. Csillogóan új, vonzó és vidám, ami elénktárul itt. Nem egyszer új nekünk az is, ami a darab hősei számára már régi, a fejlődést gátló, leküzdenivaló csökevény. Míg nálunk csak most értették meg az emberek a tervszerű gazdálkodás országos, döntő fontosságát, addig Potápov gyárvezető azért nem érti meg egy új találmány jelentőségét, mert túl mereven ragaszkodik a kidolgozott üzemi tervhez, amelyet példamutató tökéletességgel, 137 százalékra teljesít. Míg a magyar tömegekben csak most, a fordulat éve után tudatosodott igazán, hogy „miénk a gyár, magunknak termelünk”, míg mi alig merjük hinni, hogy igaz, amit látunk, nem álom, hogy Pártunk politikája kivívott számunkra e hazában minden rögöt, minden követ és acéldarabot, addig Potápov személyi és családi összeütközései éppen abból erednek, hogy szinte a saját tulajdonának érzi a gyárat, saját és közvetlen munkatársai sikerének tulajdonítja az eredményeket, nem pedig a nagy Bolsevik Párt politikája, az egész szovjet nép harcai diadalának. A munkához, a közösséghez, a családi élethez való merőben új viszony tárul elénk Szofronov darabjában. Mindez új nekünk — de már nem egészen új. Abban az igazságban, hogy a fejlettebb fokú társadalom, az emberhez méltó élet nem készen vár ránk valahol terveink egyik fordulóján, hanem magunknak kell azt, szüntelen harcban a gátló régivel, téglát téglára rakva megteremtenünk — ebben az igazságban benne van az is, hogy a szovjet ember magasrendű tulajdonságait összetevő tényezők kis csirái, vagy már zöldelő hajtásai gyökeret vertek a magyar dolgozókban is. RENDKÍVÜL GAZDAGON, sokoldalúan mutatja be Szofronov a szovjet élet és a szovjet ember mai problémáit. Látjuk, hogy milyen mélyen igaz és felemelő, ha a társadalomban a munka nem teher többé, hanem dicsőség és büszkeség kérdése, a legszebb kielégülést nyújtó élettartalom. Látjuk, milyen más az ember, ha a közügyet magánügyének érzi s így magánügyében sincs soha egyedül. A szovjet ember számára a szerelem is szebb, tartalmasabb és emberibb, mint régen volt. A házasság nem egymás gyengeségeibe való beletörődést jelent, hanem szakadatlan versenyt: ki halad gyorsabban, ki fejlődik jobban. Szofronov darabja beszél olyan hibákról is, amelyek számunkra is ismerősek. A távoli múltból ragadt a színpadon a talpnyaló Zajcev jellemtelen alakja, akit egyébként az író túlságosan elnézően kezel. Annál élesebben lép fel viszont a bürokrácia ellen, azzal az őszinte kritikával, amelyre csak a szocialista realista szovjet irodalom képes. Az az irodalom, amely igazat mond, ha — mert nincs mit eltitkolnia. Folyik a harc az új és a régi között s ebben a dialektikus küzdelemben végérvényesen győzött az új. Ami itt a színpadon folyik, az a végső harc a teljes emberért, a jellembeli gyengeségek végső felszámolásáért. Harc, amelyben millió és millió „moszkvai jellem”, bolsevik jellem segíti a gyengébbeket, a néha még megingó Potapovokat abban, hogy ők is igazi moszkvai jellemek, igazi szovjet emberek legyenek. HA A „MOSZKVAI JELLEM“ előadását ahhoz a színvonalhoz mérjük, amelyet a Belvárosi Színház eddigi produkciói elértek, úgy eredménynek lehet tekinteni. Ha a vállalt feladathoz mérjük — elmarad mögötte. Nem tudja elhitetni velünk, hogy a színpadon valóban „moszkvai jellemek" élnek, valóban szovjet emberek világa tárul elénk. Hiányzik a szereplők egymáshoz való kapcsolatának elevensége és még egy fokkal jobban a problémákhoz való viszonyuk őszintesége. Vonatkozik ez a Potapov szerepében sokszor őszinte hangokat megütő Lehotayra és a néhány jelenetben átforrósodó Bulla Elmára is. Győri Ilona nem hogy a szovjet asszony hű ábrázolásáig, hanem a legközönségesebb érzelmek és gondolatok meggyőző közléséig se jut el. Romváry Gertrud néhány jelenetben jó, őszinte, többnyire azonban nem tudja érzékeltetni a Párt tekintélyét és a pártember lelkességét. Kozák László mértéktelenül hajhássza az olcsó sikert, valósággal kedves cirkuszi bohócot csinál Zajcev alakjából. Szigeti Jenő lelkesen és meggyőzően játssza az öreg Grinyov szerepét. M. M. TRUMAN: Aztán szép legyek! CHURCHILL: Ne félj — vagyok én olyan festő, mint amilyen békeangyal te vagy ... A TŰZPIROS SZŐNYEG IMd: K4KC:74G 1 SÍ VÁM A hengersor harmincnégy embere 10 óra előtt 5 perccel teljesen készen állt az éjszakai műszakhoz. A fapapucsok sürögve-forogva csattogtak a forró acélpadlózaton. A délutáni műszak nyolc kemény munkaórájától áttüzesedett hengerek fojtó gőzt lehelve sziszegtek, sisteregtek a hűtőcső vízsugara alatt; az emeletnyi lendítőkerék már méltóságteljesen megmozdult; az ezüstfényben villogó súlyos hengerek is zuhogó ütembe kezdtek, hogy fáradhatatlanul az éjszaka is folytassák harsogó zenéjüket. A három zömök izzító kemence még a délutáni műszak 1000 foknál magasabb tüzében égett s ez a tűz, úgylátszott, nem csupán a délutáni műszak irtózatos melegét folytatta, sőt, úgy látszott, nem csupán a reggeli műszak melegét, hanem, mintha ez a tűz a végtelenségből sugárzott volna ide, hogy örökön-örökké lágyítsa, puhítsa a durván kihengerelt vasat. A hengersor is, mintha örök étvággyal várta volna a többmázsás izzó vashasábokat. Az udvar sötétjében, a hengercsarnok deszkaajtaja előtt, feketén és fülledten állt a levegő: a csillagtalan égbolt zivatart ígért, de az enyhítő eső sehogyan sem akart megeredni. A három kemence kétszer négy embere már a munkakezdésnél verejtékben ázott és zsebkendőjével sűrűn törölgette arcát, nyakát. Pontban tíz órakor a gyár sípja felbődült. De az előhengerész már néhány másodperccel korábban, felemelt jobb karral intett az adogató kemence felé, a kemencében még az elmúlt műszakban berakott anyag izzott. A kemenceajtó szempillantás alatt megnyílt. A kemence öbléből irtózatos erővel vakító fény és hő tört elő, pillanatra meghökkentve a négy edzett kemencést is. De már a következő pillanatban a négy kemencés szilárdan állt a lábán A forróság áradata ellen úszó kézmozdulatokkal előrehatoltak. Azután megragadták a forró kampóvasat és nekirugaszkodva a hófehér sugárzásba vicsorogtak, hogy előhalásszák a narancssárga vashasábot. A hengerészek facipői türelmetlenül topogtak. A narancssárgán izzó vashasáb kis acélszekérre került és két leszegett fejű kemencés meggörnyedt teste előtt fürgén robogott a sóvár hengerekhez. Az izzó Vashasáb szikrázva vágódott a hengerek közé. A hengerek belemartak a tüzes vasba, a vas felsírt, nyöszörgött, jajgatott, azután megpuhítva átkerült a villogó hengerek túloldalára, majd újra vissza a szűkebb hengerszájba. A vas vonított, sivalkodott, pattogó szikrákat prüszkölt, de az emberek és a hengerek egyre gyúrták, préselték, kegyetlenül dobálták, hajigálták, amíg a narancssárga vas vérvörös futószőnyeg lett: kihengerelt hídlemez. Azután acélhoroggal, mint valami ősállat megnyúzott bőrét, a hűtőpadra vonszolták. Az előhengerész ismét a kemencék felé emelte karját. És ahányszor az előhengerész felemelte karját, a kemencések annyiszor ismételték meg a csattogó, dübörgő zajban, az izzó kemence mellett hősi küzdelmüket. A hengerészek is annyiszor ismételték meg a többmázsás izzó vassal hősi mutatványaikat. A sistergő szürke párázatban és a rőt bengáli fényben néma bronzszobrok harcoltak az anyaggal, így haladt a munka szótlanul és komoran a tizedik tűzpiros futószőnyegig, a tizedik hídlemezig. A tizedik hasáb elszállítása után az egyik kemencéssegéd, az ösztövér Maszlár Gyula, a kis acélszekérrel visszafelé jövet, ingujjával kitörölte szeméből a maró verejtéket, azután, mint a rugó, a magasba ugrott. Társa a szekérnél, a kistermetű Budai János rásandított és rosszat sejtve megcsóválta a fejét. Ő is kitörölte szeméből a verejtéket. De az ösztövér Maszlár megint a magasba ugrott, majd alaposan hátbavágta kistermetű társát és hirtelenében körül is táncolta. És így, tánc közben, túlharsogva a gépek dübörgését, a nyakán kidagadt erekkel felordított: — Hujjé, Budai koma, hujjé, Füstös koma, de gyönyörű jószág vagy te!... Budai színlelt haraggal elkapta a táncoló Maszlárt és keményen ráhúzott egy nagyot az ülepére. Azután nekikészült a másodikhoz. De Maszlár megugrott a dübörgő hengerek felé. Budai meg utána. Budai egyáltalában nem volt „gyönyörű jószág“. Maszlár sem volt az. És ráadásul mindketten az ötvenedik életévhez közeledtek. A fogócska azonban legényesen folyt le, sőt szinte gyermekesen is, mert a keszeg Maszlár meg-megállt a futással, szamárfület mutatott Budai felé, Budai pedig a nyelvét öltögette és az öklét rázta a kaján pajtás felé. — Füstös a vakapád! — üvöltötte Budai, akinek „Füstös“ volt a beceneve, de ezt a nevet évtizede nem akarta elvállalni. — Nézd csak, hogyan fut előlem a bolond! — kiáltozott. — hogyan fut ez a megkergült Fehér Kígyó!. . — Maszlár Gyulának meg .Fehér Kígyó volt a beceneve; valami régi áldomás miatt ragadt rá, amikor a sárgaföldig bepoharazott és förtelmes fehér kígyókkal kelt bírókra borközi káprázatában. A hengerészek most már kacagva labdázódtak az egyre hosszabbodó tűzpiros anyaggal. — Gyula már két éve nem lát fehér kígyót! — kiáltozták. — Ugye, Gyula, nem iszol, amióta R-gárdista lettél?!... A kemencemester, az öreg Vörös Bertalan, elnéző somolygással figyelte a fogócskázók útját. De az elnéző mosoly csak néhány másodpercig tartott: az előhengerész ismét felemelte a karját. Az öreg megragadta a vaskampót és a következő szempillantásban már a két vidám cimbora is a vaskampó mellett termett. Azután a henger ismét megkapta a részét és a labdajáték is izzó labdáját. De Maszlár és Budai megint elhagyták a szekeret és megint kergetőzni kezdtek. A hengerészek meg vidáman biztatták őket: — Jani, kapd el a nyakát!... Gyula ne hagyd megad!... — A jókedv tűzijátéka elvegyült a vörös szőnyeg szikrázásával. Az előhengerész mérőeszközével a vörös szőnyeg fölé hajolt. Azután komoly arccal kiadta a hídlemez útját a hűtőpad felé. De kiadta a tréfa útját is: — Elvtársak! — nézett körül, mint valami szigorú parancsnok a harcosok között. — Elvtársak, brigádban dolgozunk, igen?!... Akkor hát, hadd fogyjon a darab, hadd menjen a darab..aki észnél van, nem akarhat itt selejtet!... Az öreg kemencemester jóváhagyóan bólintott. Az iszonyú dübörgésben az előhengerész hangja nem ért el hozzá: a szájmozgásból és a büszke testtartásból értette meg a szót. — Selejtről beszél a másik csoportvezető!... És talán a kemencénél a rossz fűtéstechnika nem adhat selejtet? ... A kevesebb gáz önköltségcsökkentést jelent!... Lássuk csak, mit mutat a gazométer! Az ám, lejjebb a gázzal, a magas rezsit már Puskin szobrot kap Weimarban Hétfőn, Puskin születésének 150. évfordulóján ünnepség lesz Weimarban, a nagy költő szobrának alapkőletétele. A Puskin-szobor helyét a híres Goethe- Schiller emlékművel szemben jelölték ki.